Immáron öt éve annak, hogy meghalt Kertész Imre, aki személyében az egyetlen magyar irodalmi Nobel-díjazottól kellett 2016-ban búcsút vennünk. Tiszteletére tekintsük át életét, pályáját, és olvassuk el dr. habil. Fűzfa Balázs irodalomtörténész, egyetemi docens gondolatait.
„Nem az értékek omlottak össze; hasznavehetőségük vált kérdéssé. Nem az igazság változott meg; csupán másképp alkalmazzák.” (Kertész Imre: Gályanapló)
Kertész Imre 1929. november 9-én született Budapesten. Kegyetlen gyermekkora volt, hiszen 1944-ben, mindössze 14 évesen Auschwitzba deportálták. Több koncentrációs tábort is megjárt, majd 1945-ben, a felszabadítás után visszatérhetett Magyarországra.
Korai éveiben újságírásból, valamint fizikai munkából élt, a tanulmányait illetően pedig érdemes megemlíteni, hogy felsőfokú végzettséget nem szerzett. Csupán a ’80-as évek második fele, a rendszerváltás hozta el életében a sikert, illetve azt, hogy műfordítói és írói munkájából megélhetett.
Az 1955–1960 között létrejött írásaiban született meg a Sorstalanság gondolatainak alapanyaga. Ez utóbbit 1960–1973-ig írta, tehát 13 évet dolgozott azon a regényen, amelyért végül irodalmi Nobel-díjban részesült. A regény nagy sikernek örvend német nyelvterületeken is, sőt még hindi és arab nyelven is beszerezhető.
Érdekes még a Sorstalanság kapcsán, hogy a regényből ő maga írt forgatókönyvet.
Koltai Lajos rendezett végül filmet belőle, amely igen vegyes kritikákat kapott.
Nemcsak a Sorstalanság kapcsán lehetünk büszkék mi, magyarok, Kertész Imrére: okkal emelik ki műfordítói munkásságát is. Többek között Elias Canetti, Sigmund Freud, Hugo von Hofmannsthal, Friedrich Nietzsche, Joseph Roth, Arthur Schnitzler, Ludwig Wittgenstein, valamint modern német és osztrák szerzőktől fordított anyanyelvünkre.
Magyarországon kívül külföldön is elismerik nagyságát: 1998 óta a darmstadti Deutsche Akademie für Sprache und Dichtung, valamint 2001-től a német Becsületrend tagja egyaránt. 2000 májusában kitüntették Herder-díjjal, novemberben pedig a Die Welt irodalmi díjjal is elismerésben részesítették. Amire pedig a legbüszkébbek lehetünk, az 2002. október 10-re datálható, amikor első magyarként irodalmi Nobel-díjjal koronázták meg munkásságát.
Az előbb említett díjakon kívül számos más elismerést is magáénak tudhat. 2005-ben például a Sorbonne díszdoktorává avatták, 2007-ben a Magyar Kultúra Nagykövete lett. Díjainak, elismeréseinek teljes listája a Petőfi Irodalmi Múzeum honlapján megtekinthető.
Hosszas betegséget követően Budapesten, 2016. március 31-én veszítette életét.
Az utóbbi egy évben sokszor hallhattuk Kertész Imre nevét a NAT-hoz köthetően, hiszen az új Nemzeti alaptantervből kimaradt nagy írónk munkássága. Kétségtelen viszont, milyen fontos lenne az oktatásba való integrálása. Cikkünk második felében dr. habil. Fűzfa Balázs irodalomtörténésszel, az ELTE BDPK egyetemi docensével beszélgetünk Kertész Imre irodalomoktatásban elfoglalt helyéről, fontosságáról.
– Mit gondol Kertész Imre és a Sorstalanság irodalomoktatásban elfoglalt helyéről?
– Felfoghatatlannak és botrányosnak tartom, hogy az új NAT-ban nem szerepel világhírű írónk világhírű regénye. Jómagam, ha a Sorstalanságot tanítom, meg szoktam kérdezni a diákjaimtól: „Iskolai szempontból melyik a legfontosabb magyar regény?”, mire legtöbben válaszul az Egri csillagokat, A Pál utcai fiúkat mondják. Ezek persze szintén fontos művek, én mégis a Sorstalanságot emelem ki, hiszen az egyetlen Nobel-díjas írónk elismert regényéről van szó. Én azt gondolom, ha mindössze egy kötelező olvasmányt lehetne a gyerekek kezébe adni 6 éves kortól 18 éves korig, akkor az a Sorstalanság legyen. Most abba ne menjünk bele, hány évesen kellene elolvasni, hiszen logikusan kisgyermeknek nem adható, viszont a volt legfontosabb regényről beszélünk a magyar irodalom életében. A világirodalom által valaha volt legmagasabbra értékelt, a külföldi recepció által legelismertebb mű a Sorstalanság.
Tudjuk, hogy Madáchot 26, Petőfit is körülbelül 20-30, Az iskola a határont 24 nyelvre fordították le, vagy hogy Márai most a legnépszerűbb író Olaszországban a külföldiek közül, és még sorolhatnám ezeket a szép számokat és bizonyítékokat arra, hogy jó a fogadtatásunk külföldön, de nagyon fontosnak tartom azt is, hogy az egyetlen Nobel-díjas irodalmi alkotásunkkal megismertessük a diákokat. Annak ellenére, hogy a NAT-ban nem szerepel, a kerettantervben igen, ahogyan Ottlik is, valamint az irodalomtanárok rendelkezésére áll az a bizonyos 20%, amelyen belül maguk választanak, így remélem, hogy mindenki beépíti az óráiba a Sorstalanságot. Azt gondolom, hogy az a gyerek, aki leérettségizik Magyarországon úgy, hogy nem olvassa a Sorstalanságot, nem találkozik Ottlik vagy Esterházy Péter nevével, megfosztja magát attól, hogy mélyebben betekinthessen nemzeti kultúránk alapjaiba.
Gondoljunk csak bele: mi lenne, ha például Szent-Györgyi Albert nem szerepelne a biológia- vagy Gábor Dénes a fizikatankönyveinkben? A gyerekeknek büszke szívvel kell tanítanunk Nobel-díjasainkat!
– Mit tanácsol nekünk, jövendőbeli magyartanároknak? Hogyan és mikor használjuk fel a rendelkezésünkre álló 20%-ot a Sorstalanságra?
– Ennyi időt kell és lehet is felszabadítani arra, hogy az önök által legfontosabbnak tartott műveket, köztük reményeim szerint a Sorstalanságot is, elolvastassák és megtanítsák diákjaikkal. Látni kell azt is, hogy ez a 20% nem kevés – persze nem is elég! –, ami nagy pozitívum a magyartanárok számára, hiszen körülbelül 20-25 órát jelent ez a százalék a gyakorlatban. Ez a 20% nagyon jó lehetőség arra, hogy az önök által fontosnak tartott műveket be tudják emelni az oktatásba. Örüljünk ennek a 20%-nak, és lássuk azt is, hogy előzőleg ez csupán 10 volt, tehát most több a lehetőség a beemelésre, az már más kérdés, hogy a tanárok a kortárs irodalmat is – amely érthetetlen módon lényegében sajnos egészében kimaradt a NAT-ból! – leginkább csak ezen órák felhasználásával tudják megismertetni a gyerekekkel.
– Milyen korban lenne a legcélszerűbb elolvastatni a diákokkal a Sorstalanságot? Mit gondol: ez a regény képes lehet megszerettetni az olvasást a fiatalok körében?
– Az olvasást egyértelműen nem ezzel a regénnyel kell megszerettetni, hanem ennél korábban, Verne Gyulával vagy Szabó Magda Abigéljével, Molnár Ferenccel, tehát azokkal az írókkal és művekkel, amelyeket gyerekfejjel képesek vagyunk értelmezni, a cselekményüket követni. Erre a célra a legjobb eszköz a megannyi rendelkezésünkre álló indiánregény, kalandregény. A fiú olvasók számára leginkább az izgalmas történelmi regények, lányok esetében az érzelmekben gazdag művek képesek megszerettetni az olvasást.
A Sorstalanság teljesen más lapra tartozik. Kertész Imre ezen regénye már az értő olvasónak való – témájából, nyelvezetéből adódóan egyaránt. A középiskola utolsó évében ajánlanám tehát leginkább, ennek ellenére nem tartom tévedésnek, hogy a régi NAT alapján nyolcadikban is választható volt, hiszen a főszereplő, Köves Gyuri éppen annyi idős, mint a nyolcadikosok, ennyi lehetőséget pedig hadd kapjanak a tanárok arra, hogy beszéljenek Nobel-díjas regényünkről.
Egy 14 éves gyerek még csak az epikum szintjén érti, egy 18 éves tanuló viszont már valamelyest el tudja képzelni, át tudja érezni azokat az érzelmeket, amelyeket a regény közvetít. Ezért tartom fontosnak, hogy legkésőbb 12.-ben megismerhesse a diákság.
A válaszomat a regény utolsó soraival zárom, hiszen ezt az abszurditást igazán csak idősebb korában érti meg az olvasó: „Igen, erről kéne, a koncentrációs táborok boldogságáról beszélnem nékik legközelebb, ha majd kérdik. Ha ugyan kérdik. S hacsak magam is el nem felejtem.”
Kiemelt kép: infostart.hu
