Nagy Dávid, az ELTE BDPK harmadéves testnevelés–gyógytestnevelés-egészségfejlesztés tanár szakos hallgatója szabadidejében igen érdekes dolgokkal foglalkozik. Az interjú apropója a szombathelyi Weöres Sándor Színházban folytatott munkája volt, ám beszélgetésünk közben sok másra is fény derül.
– Egy korábbi beszélgetésünk során esett szó arról, hogy te gyerekkorodtól kezdve lovagi tornákon is szerepeltél. Mesélnél először kicsit erről?
– Valójában ezek nem lovagi tornák, hagyományőrzésnek kellene nevezni inkább. Körülbelül 12 éves koromban jött az életembe; akkor találkoztam a Fekete Hollók Rendjével. Éppen tagfelvételt hirdettek, engem pedig kíváncsivá tett ez az egész.
Azon túl, hogy járunk például vívóversenyekre, tánc-, viselet- és fegyverbemutatókat tartunk, másról is szól a hagyományőrzésünk. Például, ha meghívnak minket fesztiválra – ami többnapos rendezvénysorozatot jelent –, korhű viseletben vagyunk végig. Ezen kívül próbálunk minél korhűbb ételeket főzni magunknak olyan alapanyagokból és olyan körülmények megteremtésével (például tűzrakással), amelyek az általunk megjelenített korszakban voltak adottak.
A legtöbb hagyományőrző egyesület kitűz tehát maga elé egy korszakot, amit képvisel. A Fekete Hollók Rendjénél ez pont akkor zajlott, amikor én hozzájuk kerültem. Mi az 1400-as évek második felénél döntöttünk, úgyhogy egy 1480-1490-es évekbeli zsoldoscsapatot igyekszünk megjeleníteni. Abban az időben Magyarországon nagyon elterjedtek voltak ezek a fajta csapatok, mivel Mátyás király halála után a fekete sereg felbomlott, és végigfosztogatták az egész országot. Azért is választottuk ezt az időszakot, mert nagyon érdekesek a korabeli viseletek, étkek, felszerelések. A többnapos rendezvényeken például még a sátrunk is teljesen korhű, amiben alszunk, szóval tényleg próbálunk mindent megvalósítani, amiről fennmaradt írásos emlék.
– Pontosan milyen fellépésekre, rendezvényekre hívják meg az Egyesületet?
– Leggyakrabban különféle várjátékokra szoktunk menni. Ilyen alkalom volt például, amikor meghívást kaptunk a diósgyőri várjátékokra, de Visegrádon is voltunk jó párszor, sőt, külföldi fellépéseink is akadnak, leggyakrabban Horvátországban. Ezen kívül gyerektáborokon is részt szoktunk venni, iskolák és óvodák rendezésével. A kicsiknek mindig nagyon érdekes, amikor beöltözött embereket láthatnak szerepelni. Nemcsak saját szórakoztatásunkra csináljuk tehát ezt, hanem igyekszünk tanítani. Ha jól megfigyelsz egy-egy ilyen bemutatót, nagyon sokat megtudhatsz az adott korról. A kicsik is játszva, interaktívan tanulhatnak, hiszen látványos, ami történik, viszont a felnőtteknek is abszolút élvezhető módon, érdekesen van tálalva, és ezt nemcsak a saját egyesületünkre értem, hanem a többire is.
– Említetted, hogy ezek a fellépések lovagi tornákkal, fegyverbemutatókkal és tánccal is járhatnak. Mesélnél részletesebben arról, mi tartozik a hagyományőrzésetekbe?
– Sokszor vonnak párhuzamot a hagyományőrzés és a lovagi torna között. A mi esetünkben nem lehet lovagi tornáról beszélni, mivel egy zsoldoscsapat életében nem volt jellemző, hiszen egyikük sem volt nemesi származású. Viszont minden, ami megjelent a közemberek életében, az nálunk is hangsúlyt kap. Ezért van az, hogy táncolunk, hiszen a korabeli emberek is szép számmal vettek részt mulatságokon, így azt a hangulatot is igyekszünk tükrözni. Köznemesi körtáncokat is eljárunk, angol és spanyol táncokat is szoktunk bemutatni, tehát itt igen széles a repertoár.
A táncokon kívül vívóversenyek is vannak; a legtöbb rendezvényen íjászversenyek, néhol birkózás is. Ezeken kívül viselet- és fegyverbemutatókat is szoktunk tartani. Utóbbit különösen szeretem, és látványosak is, hiszen sokféle fegyverrel rendelkezik az Egyesület: tőrrel, szálfegyverrel és puszta kézzel is tudunk bemutatózni, és természetesen karddal is. Azt is fontos tudni, hogy a fegyvereink és a ruházatunk ténylegesen azokból az anyagokból készülnek, amelyek az adott korban is rendelkezésre álltak, tehát minden, amit a vívópárbajos képen látsz, vasból van. Azért sem rossz ez egyébként, mert egy-egy ilyen párbaj alkalmával igénybe van véve a ruházat az ütések miatt, tehát jól jön, hogy a sisak nagyrésze például két és fél miliméteres lemezből van, ami olyan öt kilogrammos súlyt jelent.
A párbajbemutatók alkalmával sokszor koreografáltak a küzdelmeink, de szabad küzdelmek is szép számmal vannak. Ezeket egyébként buhurtnak nevezzük, és mivel sokszor megkérdezik tőlünk, itt is elmondom, hogy mi tényleg megütjük egymást azokkal a fegyverekkel. Edzéseink is szoktak lenni, hiszen ha már csak az öltözet súlyára gondol az ember, nem árt a gyakorlás; meg kell szokni ezt a fajta terhelést, a küzdelemről már nem is beszélve.
A párbajok és fegyverbemutatók mellett íjászkodni is nagyon szeretek. Ahogy a legtöbb gyerek, úgy én is imádtam mindenféle kinti játékot és sportot kiskoromban, így nyilván az íjászat is vonzott. Volt szerencsém egy budapesti egyesület, a Rühes Farkasok segítségével elkészíteni a saját íjamat, ami miatt még közelebb került ez a sport a szívemhez.
Fontos kiemelni, hogy én ezt hagyományőrzésként űzöm, viszont mindenből, amiről beszéltünk – birkózás, párbajok, íjászat – vannak bajnokságok, akár világbajnokságok is; ez a sport oldala nekik.
– Szeretnéd sportként is űzni talán valamelyiket?
– Én nagyon-nagyon szeretném, mert hihetetlenül érdekelnek, bár profi szinten valószínűleg sosem fogom űzni őket. A későbbiekben szeretnék majd ilyesmivel foglalkozni, csak az ilyen kaliberű célokhoz teljesen más felszerelés kell, mint a mostani, azok pedig súlyos pénzekbe kerülnek. Ez sajnos nem úgy működik, hogy bemegyek az Intersportba, vagy megnézem a Decathlonban a Quechua-termékek között, hanem mesteremberek készítik egyedileg méretezve.
– A hagyományőrzés mellett – ha lehet így fogalmazni – más kulturális vonalakat is képviselsz, többek között a slammel is foglalkozol. Az egyetem kezdetén csöppentél bele ebbe a világba, jól emlékszem?
– Ahogyan azt te is jól tudod – hiszen ott volt szerencsénk megismerkedni – elsős hallgatóként, mentoráltként benne voltam a HÖOK Mentorprogramban, és a Welcome estre meghívták a szervezők többek között Vincze Bencét, Szabó Lalát és Székely Zoárdot, hogy bemutassák a slamet. Ott találkoztam először ezzel a műfajjal, és nagyon megtetszett. Mindig is szerettem a verseket, noha nem foglalkoztam velük túlzottan, mert annyira sosem éreztem magaménak. Ez viszont a slammel megváltozott. Ahogy hallgattam a szövegeket, hasonló érzéseket váltott ki belőlem, mint egy vers, de valahol meg teljesen más. Számomra emberközelibb. Ezen felbuzdulva még aznap este beszéltem Bencével; ő vont bele ebbe a világba. Onnantól kezdve, amikor csak van est vagy workshop és ráérek, részt veszek rajta.
– Részt veszel mint néző, de előadóként is tevékenykedtél, ugye?
– Igen, párszor álltam színpadon is, de nem éreztem, hogy annyira jó lennék, hogy kiálljak. Sokszor nem is jött az ihlet vagy az indíttatás a szövegírásra. Ha jobban belegondolok, indíttatás többször volt, mint ihlet; sokszor próbáltam, és bele is buktam, úgyhogy onnantól csak nézőként jártam. Néhányszor Zoárdék beültettek a zsűribe is, bár szerintem közel sincs annyi háttértudásom még, mint amennyire szükség lenne a bíráláshoz.
– Amikor úgy érezted, belebuktál a szereplésbe, mik voltak a visszajelzések? A zsűri is kevésnek ítélte olyankor a szövegeidet?
– A visszajelzésekkel nem volt gond. Akikkel beszéltem, azok mind azt mondták, hogy elsőre jók a szövegek, és folytassam. Nem tudom, hogy tényleg jók voltak-e vagy csak kedves, biztató szavakat kaptam, de magam részéről nem éreztem azt, hogy ez elég jó lenne.
– Elment a kedved az írástól emiatt, vagy próbálkozol még?
– Nem mondanám, hogy feladtam volna az írást vagy elment volna a kedvem, inkább csak jegelem, jelenleg nem igazán foglalkozom ezzel. Ha majd egyszer valamilyen véletlen folytán megcsap az isteni szikra, és lekörmölök valamit, amit már vállalhatónak érzek, akkor simán el tudom képzelni, hogy azzal később színpadra álljak.
– A szereplés maga – tehát az, hogy kiállsz egy szöveggel – okoz lámpalázat? A hagyományőrzés miatt már hozzászoktál ahhoz, hogy az emberek néznek, nem?
– Nagyon-nagyon furcsa ez nálam, hiszen a hagyományőrzés miatt – ahogy te is mondtad – hozzászoktam az emberek előtt való szerepléshez, a lámpaláz nem jellemző rám egyáltalán. Gyerekként is sok iskolai darabban felléptem, szóval ez sosem frusztrált, a slam viszont teljesen más érzés volt. Egy ilyen fellépésen általában telefonon van a szöveg. Emlékszem, amikor először kiálltam a színpadra, próbáltam nézni a szöveget a kezemben lévő mobilomon, de egyszerűen annyira remegett az egész testem, hogy alig tudtam olvasni. A szöveg felét főleg emiatt fejből kellett mondanom, néha talán még az agyam is kihagyott, szóval nagyon érdekes volt. Benne van az is, hogy itt a saját alkotásodat adod elő. Ettől is más, mint a hagyományőrzéses szereplések: ott például el lehet nagyolni bizonyos mozdulatokat, egy slamnél viszont rettentő fontosak a részletek: a hangsúlyok, a szünetek, a gesztusok. Ha az ember izgul, akkor nagyon sokat tud rontani ezekkel egy alapvetően jó szövegen.
– Azok után, hogy slam közben ennyire izgultál, hogyan mertél belevágni A Pál utcai fiúk című darabba?
– Ó, amikor a színházi szereplésre jelentkeztem, eszembe sem jutott ez. Meg aztán ott nem is egyes egyedül álltam ki a közönség elé, statiszta voltam, szóval ebből a szempontból az teljesen más dolog volt.
Gyerekkoromban is érdekelt a színészet, sokat jártam a szüleimmel színházba, sőt még olyan rövid korszakom is volt akkoriban, amikor én magam is színész akartam lenni, aztán ez valahogy elfelejtődött. Nemrégiben volt egy színésznő barátnőm; mellette kezdett el újra foglalkoztatni a színház, mert meg akartam ismerni a világát, hogy ezzel őt is jobban megérthessem. Aztán jött az egyetemi színjátszókör, amire Erik barátom invitált, és azt kell mondjam, hogy hihetetlenül jó. Neked nem kell bemutatnom, hiszen ugyanúgy részese vagy, de hihetetlen ott a hangulat, nagyon jó kis csapat verődött össze. A Pál utcai fiúk pedig innen eredeztethető, hiszen az egyik kurzusoktatónk, Alberti Zsófi – aki a Weöres Sándor Színház egyik színésze – hívta fel a figyelmem rá, hogy felvételt hirdetnek a darabba. Sokat gondolkoztam, hogy jelentkezzek-e vagy ne, de végül elvetettem az ötletet. Később viszont Szombathelyen találkoztam egy színművészetis ismerősömmel, majd a beszélgetésünkből kiderült, hogy ugyanarra az előadásra keres a Weöres Sándor Színház statisztákat, amelyben ő is fog játszani. Utólag úgy döntöttem, hogy jelentkezem, és szerencsére beválogattak a vörösingesek közé. Amikor először láttam a felhívást, még nemcsak statisztákat kerestek, hanem lényegesebb szerepek is meg voltak hirdetve, de végül nem bánom, hogy így alakult.
– Milyen jól döntöttél, hogy mégis jelentkeztél! Miután beválogattak, gondolom bele is vágtatok a próbákba. Nehéz volt belerázódni a színházi forgatagba?
– Nem volt mindig könnyű, de összességében nagyon jó emlék marad. Mivel én a próbafolyamatok kezdete után léptem be, nekem kettő és fél, vagy három hetem volt próbálni a többiekkel. Inkább az volt a nehéz, hogy össze tudjam egyeztetni a színházat az egyetemmel. Alapvetően a próbák 10–16 óráig voltak, majd este 6–10-ig tartott a következő etap, tehát pont abban az időszakban kellett gyakorolnom, amikor egyébként az óráim is voltak. Sok levelezgetésbe, megbeszélésbe telt, hogy teljesíteni tudjam a tárgyaimat, de szerencsére sikerrel jártam. Alkalmazkodtak a tanáraim is, ha tudott, akkor a rendező is, és természetesen én is.
A próbákkal tudtam tartani a lépést, nem mondanám, hogy nehéz volt beleszokni. Akkor vált talán kicsit bonyolultabbá a dolog, amikor a súlyosbodó járványügyi helyzet miatt maszkban kellett próbálni. Három-négy órán át koreográfiát gyakorolni úgy nem volt túl kellemes.
– Ha jól emlékszem, az előadásaitokat kettévágta a koronavírus miatti bezárás. Hányszor tudtatok szerepelni? Mi lesz az elmaradt előadásokkal?
– Körülbelül nyolc-tíz előadásunk volt, aztán jött a zárás. Nagyon sajnálom, hogy a helyzet miatt egyelőre nem volt lehetőség többre, viszont amennyire én tudom, ennél jóval több előadás lett megvéve, ebből adódóan pedig biztos vagyok benne, hogy a maradék meg lesz tartva, amint javul a helyzet.
Őszintén szólva, én nagyon jól éreztem magam a próbák alatt, az előadásokról nem is beszélve. Egyértelműen teljesen más az a világ, mint az egyetemi miliő vagy bármilyen más közeg, amihez eddigi életem során szerencsém volt. A pesti srácok közül is nagyon sokkal jóban lettem, a koreográfusunk is zseniális fickó, a rendező úgyszintén, szóval a társaság ennél jobb nem is lehetett volna.
– Mondhatjuk, hogy összességében nemcsak azért volt jó ez, hogy kipróbálhasd magad a színház világában, hanem új barátságokat is köthettél?
– Igen. Szerintem mindenkivel sikerült jó kapcsolatot kialakítanom, jól éreztük magunkat a közös munka során, fantasztikus társaság verődött össze. Külön jól esett amúgy, hogy tartottak egy sütögetést a szombathelyi Parkerdőben; részt vettek ezen a pestiek, a szombathelyiek, a rendező és a koreográfus, a statiszták közül viszont csak engem hívtak meg. Egyrészt nagyon jó élmény volt egy ilyen csapatépítőn részt venni, másrészt hálás voltam azért, hogy meghívtak maguk közé.
– Szeretnél a jövőben is színházban tevékenykedni, ha lehetőség adódik rá?
– Szívesen dolgoznék együtt ugyanazokkal az emberekkel, akikkel A Pál utcai fiúk-ban, de egyetem mellett ilyet még egyszer nem vállalok. Nagyon jó élmény volt, nem bántam meg egyáltalán, viszont most már egyre inkább a tanulmányaimra szeretnék fókuszálni.
– Melyik áll közelebb a szívedhez: a hagyományőrzés, a slam vagy a színház? Lehet egyáltalán választani közülük? Szereztél esetleg olyan tapasztalatot, amit a jövőben tanárként hasznosítani tudsz?
– Mindegyik közösségtől rengeteget kaptam, sokat tanultam tőlük. Nem tudnék választani közülük, nem lehet őket összemérni. Ha csak a hagyományőrzést vesszük alapul, az majdnem a jelenlegi életem felének a része, ez pedig nem összehasonlítható például a slammel, amit sokkal rövidebb ideig próbálgattam. Mindhármat fontosnak tartom az életemben, mindegyikkel szeretnék foglalkozni majd még, ha lesz lehetőségem rá, és nagyon remélem, hogy mindegyikben fogok találni olyat, amit majd tanárként fogok tudni hasznosítani.
Kiemelt kép: Mészáros Zsolt/WSSz
