Kis tornateremből a világbajnoki harmadik helyig – Interjú Szabó Krisztiánnal

„A mai napig emlékszem rá, mikor felálltam a dobogóra, felhúzták a magyar zászlót, és lejátszották értünk a himnuszt. Ez az érzés leírhatatlan” – vallja Szabó Krisztián, negyedéves testnevelés–gyógytestnevelés tanár szakos hallgató, aki most arról mesél, milyen volt az élete élsportolóként, és milyen azóta.

Hogyan került az életedbe a karate? Hány éves voltál, amikor elkezdted?

Oviskoromban kezdtem el. Édesapám egyszer megkérdezte tőlem, hogy nem szeretnék-e lemenni az egyik barátjához karatézni. Csillaghegyen levitt az egyik általános iskola tornatermébe kipróbálni az edzést, ami nekem nagyon tetszett. Egészen hatéves koromig jártam erre a helyre, és folyamatos vizsgákkal szintről szintre léptem.

Szintről szintre léptél, de mégis hogyan jutottál el az élsportig?

Hatéves koromban az edzőm felajánlotta a lehetőséget egy háziversenyen való részvételre, ahol mind formagyakorlatban (katában), mind küzdelemben (kümitében) első helyet hoztam el. Ezt követte később még egy háziverseny, majd hét-nyolc évesen a harmadik versenyem, ami egyben az első nemzetközi megmérettetésem volt Egerben, egy világkupa, ahol katában első, kümitében második lettem. Innentől kezdve kerültem be az egyesület válogatott keretébe. Ebben az időszakban már megnövekedett az edzésszámom: az első három évben öt edzésem volt egy héten, plusz a hétvégi versenyek, és minden egyes hónapban hétvégi edzőtábor volt. Egyre több nemzetközi rangos versenyre kaptunk meghívást. Ezeken általában a csapattal mind dobogós helyezést hoztunk el; később bekerültem a gyerekválogatottba, amivel edzésekre, táborokra is jártunk.

Forrás: Szabó Krisztián archívuma

Miből állt ebben az időszakban egy napod?

Reggeli edzés hajnal hatkor, aztán suli körülbelül délután három-négy óráig, utána hazamentem, átpakoltam a cuccaimat, és mentem egyből edzésre, ahonnan este 11-re értem haza.

Egy tinédzsert nemcsak lelkileg változtatja meg a kamaszkor, hanem testileg is. Nem gátoltak meg ezek a változások a karatéban?

Az élsport sok sikert hozott, ám nagyon sok hátránya is volt. Elég sokszor volt a kamaszkori változás miatt gyenge a szervezetem, ezáltal sokszor sérültem, többször volt csontrepedésem például a kézfejemben, ujjaimban. Ezek ellenére is folytattam természetesen, nem nagyon izgatott a fájdalom sem. Az volt a szerencsém, hogy a szüleim mindig odafigyeltek rám, és igyekeztek az egészségem érdekében visszafogni. Ebben az időszakban az edzőmmel egyre komolyabban vettük a ranglistákon szereplő versenyek kvalifikációs rendszerét, ezért természetesen minden egyes évben megrendezett magyar bajnokságon is – kiskoromtól kezdve – részt vettem, és mindig dobogón álltam. Ezután jött a világbajnokság.

Mielőtt rátérnénk a világbajnokságra, mesélnél kicsit a karatéról általánosságban? Azt hiszem elmondható, hogy ez a sport nem tartozik a legnépszerűbbek közé, így aztán az emberek javarésze keveset tud róla.

Persze. A karate egy keleti harcművészeti ág, melyet régen a földművesek és az egyszerű emberek találtak ki, hiszen ők nem rendelkezhettek fegyverrel, amivel meg tudták volna magukat védeni. Így kitalálták a karate-dót, mely az üres kéz útját jelenti. Ezzel jelképezték fegyvertelenségüket. Több stílusirányzat is létezik a világon, amelyek a különböző tartományokon és helységeken élő mesterek védjegyeit tartalmazzák. Az általam űzött stílust nevezhetjük az egyik legfiatalabb stílusnak a régiek közül. A régi stílusok szerepét hamar elfelejtették az emberek, hisz a karatét iskolai tanításra használták a japánok. Így átalakult, illetve a katonaságon kívüli harcászati tanulmányokat beszüntették, ezért el kellett rejteni ezeket a gyilkos technikákat. Így alakultak ki a katák, amik formagyakorlatot jelentenek. Ezek tartalmazzák az úgynevezett harci technikákat, amiket bunkai elnevezésen értelmezünk, s ezt a versenyek alatt a csapat-formagyakorlatokban be is mutatunk. Többféle kata létezik a világon, ezek közül megkülönböztetünk kezdő-, haladó- és mesterkatákat. Minél magasabb rangon van egy karatés, annál magasabb szintű és annál több katát kell tudnia eljárni, és értelmezni azt önvédelmi szemszögből a mi stílusunkban. A kümite később alakult ki, mely során az emberek egymással küzdenek, de ezt leginkább a versenyek keretébe szervezték bele. Itt a különböző ütések, rúgások és ezek kombinációi, illetve a földrevitelek kapnak nagy szerepet, míg a formagyakorlatoknál a legváltozatosabb állások, ütések, rúgások, hárítások, védések legprecízebb végrehajtása a cél. A karate része a dan vizsga is. Ez egy mesterfokozat már, ami a fekete öv legelső szintjét adja, ezután már csak danokat kap az illető, és nem övszíneket. Ebben az időszakban a tanítványból lassan tanító válik. Harmadik dantól nevezhetünk valakit senseinek, azaz tanárnak.

Forrás: Szabó Krisztián archívuma

Neked van ilyen vizsgád? Ha igen, van bármilyen különleges emléked ezzel kapcsolatban?

Életem egyik legnagyobb elismeréseként tekintek a dan vizsgámra. Ezt kevesen tudják, de édesapám európabajnok judós, és neki is két dan vizsgája van. Az első dan vizsgámat egy nemzetközi táborban tettem, ahol mindenki ott volt, aki számított és számít. Az edzőm és mindenki más is nagyon megdicsértek, nagyon büszkék voltak. Életem egyik legszebb pillanata volt, mikor megkaptam az övemet… (Itt elakadt a szava egy pillanatra – a szerk.)  Az átadáskor kihívta az edzőm a szüleimet, és apa kötötte föl az övemet. Esküszöm az életemre, ez jobban esett, mint a világbajnokság. Itt mondták először apukámék és keresztapukámék, hogy igazi férfi lettem. Ez nekem mindennél többet jelentett.

Most pedig kérlek, mesélj a világbajnokságról! Hiszen óriási dolog az, hogy részt vettél egy ilyen eseményen. Hogyan készültetek, készültél fel rá?

Nagyon komoly szintű volt a felkészülésünk. Ekkor rendszeresen jártunk nyáron Ausztriába egy nagy nemzetközi edzőtáborba, ami öt napot vett igénybe. Nagyon tudatos lett az edzésprogramunk. Ez nyáron napi több óra karatét jelentett, viszont olyanra is volt példa, hogy ki voltam kérve az iskolából. A felkészülésünk a kvalifikáció után pedig egyre csak komolyodott.

Milyen helyezést értél el? Mennyi időt töltöttetek ott? Hol volt helyileg?

Öt napot töltöttünk Olaszországban. A verseny három napig tartott, az én részem az első és a második napon volt. Az én korosztályomban ötvenen voltak, egyeneságú kiesés volt mind katában, mind pedig kümitében. Visszaemlékezve, ez rendkívül hosszú idő volt, ugyanis csak az én versenyszámom egy napot vett igénybe.

Milyen érzés volt, amikor megtudtad, hogy jó helyezést értél el?

Fantasztikus érzés volt, amikor megtudtam, hogy harmadik lettem. Nagyon örültem neki, és a mai napig emlékszem arra, mikor felálltam a dobogóra, felhúzták a magyar zászlót a harmadik helyre, és lejátszottak egy részletet a himnuszból. Ezt az érzést nem tudom leírni, hogy milyen fantasztikus volt ott állni, és azt érezni, hogy értem szól a himnuszunk.

Mi történt a világbajnokság után?

Hazajöttünk, és volt egy rövid pihenőnk. Tényleg rövid volt, talán egy vagy két nap. Nem tarthatott tovább, hiszen folytatódtak az edzések, hétvégén pedig a versenyek, amikre ugyanúgy készülnünk kellett.

Az olaszországin kívül volt még részed világbajnokságban vagy egyéb nagyszabású sporteseményen?

Amikor még U18-U21 körül voltam, kijuthattunk volna Kínába a VB-re, kvalifikáltam is magam, viszont sajnos ekkor jött be a H1N1 vírus, amit egy nemzetközi edzőtáborban elkaptam, és 40 fokos lázzal, tüdőgyulladással feküdtem otthon azon a nyáron, ezért nem tudtam elmenni a világbajnokságra. Bevallom, életem egyik legrosszabb helyzete volt. Itt egy kicsit megtörtem, de mentem tovább miután kigyógyultam, csak ez sajnos két-három  hónapot vett igénybe. Amint lehetett, visszatértem a versenyzésbe, de nagyon nehezen szedte össze magát a szervezetem, hiszen a gyógyulással töltött idő alatt vesztettem a súlyomból és gyengébbek voltak az izmaim is. Végül viszont ismét kvalifikáltam magam egy európabajnokságra, ahol negyedik helyet hoztam el katában. Ez adott újabb lendületet a folytatáshoz.

Ekkortájt kellett abbahagynod az élsportot? Hogyan kezdődtek a problémák a válladdal? 

Itt még volt egy pár évem, amíg hivatásszerűen versenyezhettem. Az egyik bemutató során, amikor megdobtam a társamat, a dobás során nem engedte el a kezemet, ennek következtében letépte a vállamat, pontosabban fogalmazva kiugrasztotta. Abban a pillanatban egyből vissza is ugrott, szóval a fájdalmon kívül nem volt vele különösebb gondom. Ezzel még másfél-két évet versenyeztem, viszont lépten-nyomon visszatért ez a fájdalom. Eleinte még nem is foglalkoztam vele, csak nagyon sokszor ugrott ki a vállam a helyéről. Ennek tetőpontja az egyik testnevelésórai kislabdahajítás volt. A vállam olyannyira kiakadt a helyéről, hogy magától vissza sem tudott ugrani csak akkor, amikor véletlenül meglöktek. Ez egy leírhatatlanul nagy fájdalom volt, ha akarnám se tudnám szavakba önteni, mit éreztem. Ezt követően mentem el orvoshoz, ahol kiderült, hogy elszakadt a rotátorszalagom, ami miatt laporoszkópos műtétet írtak ki rám.

Forrás: Szabó Krisztián archívuma

Egy ilyen horderejű sérülés és műtét után nehéz lehetett újra karatézni. Próbáltál itt még visszatérni az élsporthoz?

Persze. Nagyon nehéz volt a visszaállás. Sajnos a vállam miatt nem nagyon tudtam ugyanazt a teljesítményt hozni, nem bírtam azt a terhelést, amit előtte. Ebben az időszakban még jártam nemzetközi versenyekre, de az ízületem mindig begyulladt, ami folyamatos fájdalommal járt. Ez a gyulladás már nemcsak az adott szegmentumra, hanem az egész szervezetemre is kihatott. Nem volt más választásom, visszamentem az orvoshoz, ahol kiderült, hogy a nagy terhelés miatt a vállamban mikroszakadások keletkeztek, amelyek vérzést okoztak, tehát emiatt voltam folyamatosan gyenge.

Ezek után is még mindig próbálkoztál visszatérni, vagy az egészségügyi állapotod teljes mértékben meggátolt?

Még felnőtt kategóriában jópárszor elindultam versenyen. Az utolsó legrangosabb versenyem a Nyílt Shito Riu VB volt, ahol negyedik helyet hoztam el formagyakorlatban. Ezek után viszont szépen lassan be kellett látnom orvosi javaslatra, hogy a vállam már soha nem lesz a régi, márpedig a küzdősportnak egy igen kiemelt használati területe, így a versenyzés szépen lassan abbamaradt…

Milyen érzés volt belátni, hogy nem folytathatod az élsportot? Bizonyára nagy hatással lehetett az életedre, hiszen kisgyermekkorod óta része volt a karate a mindennapjaidnak.

Nagyon-nagyon nehéz. Amikor közölték, hogy nem fogok felépülni, eléggé összetörtem. A mai napig rendkívül rossz érzés, hogy abba kellett hagynom és nem tudtam, nem tudok ott lenni a versenyeken. Most különösen nehéz, hogy olimpiai sportág lett a karate  ezt a hírt nagyon nehéz volt feldolgoznom. Mérhetetlenül nehéz volt túltenni magam azon, hogy nem lehetek ott. Nyilván egy idő után belátja az ember, hogy az élet megy tovább, előre kell nézni és nem szabad a rosszra emlékezni. Most már nagyjából el tudtam fogadni, de abban a pillanatban, mikor kimondták, hogy vége, azt hittem, sosem teszem magam túl rajta. Hosszú idő kellett ahhoz, hogy rájöjjek: tényleg vége. A szervezetem is jelezte már, hogy nem tolerálja tovább az élsportot, ami nagyon nyomasztó érzés volt. Kevesen tudják és kevesen érzik át ezt, de egy élsportolónak egy sérülésen múlik adott esetben az egész élete. Nagyon sokat vívódtam emiatt…

Több olyan példa is van, hogy egy élsportolónak abba kellett hagynia egy sérülés miatt a sportágát, viszont valamilyen formában mégis része maradt az életének. Te tervezel a jövőben foglalkozni a karatéval? Van esetleg bármilyen „végzettséged” hozzá?

Nem tudom… Igen, talán szeretnék foglalkozni vele, de még fogalmam sincsen, milyen formában. Karatéval és önmagában a küzdősportokkal szeretnék majd valamit. Az érettségi után edzősködéssel kezdtem el foglalkozni. Budapesten le is tettem az edzőit, majd saját versenyzői brigádot is vezettem utánpótlásban, annál az egyesületnél, ahol mindig is voltam. Ennek igazából azért lett vége, mert eljöttem Szombathelyre tanulni. Azt viszont hozzá kell tennem, hogy nagyon szerettem edzősködéssel foglalkozni.

 

Kiemelt kép: Szabó Krisztián archívuma