A kő c. darab ősbemutatója 2020. december 5-én, élő közvetítésként zajlott. Most pedig a közönségtől morajló Pesti Színházban lehettünk részesei az elgondolkodtató élménynek.
A történet eseményei egy családon keresztül kerülnek bemutatásra, így a szubjektív emlékezés feltárja a múltban rejlő igazságokat. A színpadon az idő és a tér megtörik, a fogaskerékként forgó díszlet elrepít minket a család különböző mérföldköveihez, amelyekből összerakjuk a valóságot. A jelmezek variálásán keresztül a szereplőket más-más életkorban láthatjuk. A közelmúlt élményei, a színház szerepe ma és bemutatók. Ezekről beszélgettünk a Vígszínházban Szilágyi Csengével, a Junior Prima-díjas színésznővel. Fekete Viktória írása.
A kő c. darabban nagyon lényeges az otthon érzése. Hogyan tudod ezt közvetíteni a nézők felé, neked mit jelent?
Az otthon, amely a darabban mint egy ház jelenik meg, valóban központi téma, hisz itt zajlik az egész család történelme. Heidrun, a karakterem érdekessége, hogy amikor visszajövünk megkérni a kislányt, hogy kiáshassuk azt a bizonyos követ, azt mondom anyámnak: „Nekem olyan, mintha kitörölték volna ezt a házat”. ’93-ban pedig már én vagyok az élharcosa annak, hogy az idős, demens anyámat visszahozzam ide. Egy ember életében teljesen hullámzó, hogy éppen hol találja az otthonát. Nekem három otthonom is van. A nagyváradi házunk, ahol kisbabaként éltem egy kicsit, ugyanilyen nagy múltra tekint vissza. Már 80-90 éve a mi tulajdonunkban van, a dédnagymamám ott halt meg, a nagyszüleim azóta is ott élnek, lehet, még anyukámék is vissza fognak költözni. Ráadásul a Ceaușescu-korszakban rengeteg embert beköltöztettek családokhoz, nálunk is lakott egy zsidó néni, aki Auschwitzból jött vissza. A családi házak tulajdonképpen átjáróházzá alakultak, mégis az otthonomnak érzem azt is, így teljesen egyezik A kőben megtalálható házzal. Sokszor mondjuk: „ott vagyok otthon, ahol a családom van”. De az embernek változik a családja. Kislányként persze anyukám, apukám a családom, de ahogy Heidrun is felnő, ezt a szerepet a férje és otthonuk veszi át. Amikor pedig elválnak, újra a ház lesz a fontosabb. Ahogy mondtam, szerintem ez az egész hullámzik az életben, de általában ott vagyok otthon én is, ahol a családom van.
Heidrun szerepe az erős, védelmező anyáé, aki becsüli a gyökereit. Mit gondolsz ma egy ilyen ritka értékről? Fontossá válhat ez az alakításodon keresztül?
Nem hiszem, hogy a többi lényeges dolog mellett erre valaki felfigyelne, ezt csak remélni tudom. Inkább más előadást mondok, például a „Kinek az ég alatt már senkije sincsen” címűt, amelyben jobban megjelenik a történelem, a múlt jellemzése, egy ember élete és értékrendjének fejlődése. A kőből nem hiszem, hogy pont ez a mozzanat ragadna meg a fiatalokban, bár nem ismerem ezt a generációt, hogy mi lehet a fejükben, milyen irányok mentén haladnak vagy milyen impulzusok érik őket.
A darab címét adó kő jelentése több módon értelmezhető. Mit jelent Heidrunnak és mit jelent neked?
Heidrunt abszolút az apjához köti a kő, ez egy utolsó emlék, amelyben őt látja. Neki csak ez van az édesapjából, hiszen az egyenruháját nem láthatta, azt valószínűleg eltemették vele együtt. A kő az utolsó tárgyi emléke, amit kislányként is tud őrizni, fogdosni vagy puszilgatni akár, én ezt látom benne. Az én életemben is megjelennek kövek. Egy helyen például 23 évig laktunk, idehoztunk egy kirándulásról egy követ, amelyre kicsi koromból emlékszem. Egy ferde, ékszerű bazaltkő volt, pont, mint a darabban. Ezzel támasztottuk ki elképesztően hosszú ideig a fürdőszobaajtót. Amikor anyukámék onnan elköltöztek és utoljára visszamentünk, akkor kérdeztem, hogy „De hát mi lesz ezzel a kővel?!” Erre mondta anyu, hogy akkor nyugodtan hozzam el; azóta is nagy becsben őrzöm. Illetve a múltkor voltam a barátom falujában és onnan is egy óriási követ hoztam haza, ez most is a gangomon van.
Heidrun mellett rengeteg más szerepet formálsz meg. Van valamilyen célod a karaktereiddel, például mindig más-más tapasztalatot átadni vagy korunk különböző problémáit megjeleníteni?
Minden szerepemben más az, amelyet aktuálisan a lényegnek tartok. Általában ez estéről estére változik. Kilenc futó előadásom van, és főleg így karantén után nagyon fontos, hogy melyikből éppen milyen pillanatot ragadok meg. Van olyan is, hogy eldöntöm, melyik mondat fontos számomra az adott szerepből, ekkor azt próbálom minél hangsúlyosabban mondani vagy nagyon lelassítani, esetleg máshogy csinálni. Mostanában az foglalkoztat, hogy nagyon nehezen tudunk elmélyülni egy adott dologban. Ezt nem csak magamon, hanem másokon is észrevettem. Állandóan rohanunk egyik helyről a másikra, nem adjuk meg az idejét semminek, pedig az elmélyedéshez bizony idő és türelem kell. Azt veszem észre, hogy már nekem sem elég inger az, ha önmagában csak a tv-t nézem, hanem a hülye okostelefonom is a kezemben kell, hogy legyen. Erről most eszembe jutott valami. A múltkor valakivel arról beszélgettem, hogy sok témában csak felszínes tudással rendelkezem, ami meg engem idegesít. Az ismerősöm szerint ez jó, hiszen így mindenről tájékozott vagyok. Szüleim azonban azt félműveltségnek tartják, ha nem mélyülsz el a dolgokban, én pedig nem akarok félművelt lenni. A telefon pedig nehezíti az ez ellen való törekvést, hiszen kattintásról kattintásra más univerzumokba visz, így károsan hat az elmélyülési szándékra. De ma már az is megterhelő tud lenni egyesek számára, ha a színházban kell egy előadást végignézniük. Ha valami ellen küzdhetnék, ha az előadásaimban kiemelhetnék, ez lenne az.
Mennyire kapcsolódsz a karaktereddel és a nézőkkel egy előadás alatt?
A közönség összetétele teljesen változó, ez valószínűleg a tudat alatti energiákon múlik. Ebben és a freudi tanításokban nagyon hiszek. Folyton a jól ismert jéghegyről készült kép lebeg a szemem előtt, azaz, amit látunk, csak a jéghegy csúcsa. Ezt az arányosságot vetítem ki a közönségre is. Ezt úgy értem, hogy rajtam kívül álló okok befolyásolják az aznapi előadás milyenségét, a közönség összetételét, de épp ettől lesz izgalmas minden előadás, hogy mely energiák adódnak össze arra az időre. A szerepekben pedig mindig találok valami személyeset. A képzelőerőm már kicsi korom óta nagyon fejlett, abszolút bele tudom élni magam akár tragédiába, akár a jó dolgokba. Rettenetesen szélsőségesen élek meg mindent, ha valami rossz történik velem, akkor összeomlok. A színészetnek is csírájában ez a lényege, hogy olyasvalamit nagyítsak fel, ami ugyan velem lehet, nem történt meg, de az adott szereplővel igen. Folyamatosan magamban kutakodok és mindig találok valamit, ami nagyon-nagyon személyesen érint, és próbálok efelé menni. Azonban egy idő után azt érzem, hogy egészségtelenné válik, ha az ember folyamatosan a saját életét kapargatja. Nagyon hamar ki lehet égni ebben. Úgyhogy őrizni kell azt a kis kincset, aki a színész, és most nem magamról beszélek, hanem arról a privát személyiségről, amelyet nem szabad mindig a felszínre engedni, mert nagyon hamar veszélyessé válhat. Például amikor A kőben azt mondom, hogy az én apám milyen, én nem akarok a saját apámra gondolni. Régen, végzős színész koromban, úgy hittem, hogy ott Szilágyi Csengének a saját apukájára kell gondolnia, de most már nem gondolom így. A szerepnek a szerepbéli apukáját kell megélnie, nem a színésznek a saját fájdalmait, életét.
Színészként mennyire érezhető a nézőkre gyakorolt hatás? A távolság ellenére tudtad ezt az online közegben érzékelni?
A streamek után kaptam üzeneteket, melyek nagyon jól estek, de csak az otthonülő színészi énemnek. A nézők is, én is ki voltunk éhezve arra, hogy jöjjenek a visszajelzések. Az előadásokban pedig nem kell mindig behúzni a nézőket, de minden este meg kell küzdeni azért, hogy velünk jöjjenek. Ez olyan, mintha egy láthatatlan kézfogás lenne, egy kötélhúzás. Vagy mintha mindenki nyakán lenne egy póráz, amelyeket össze kellene gyűjteni és megfogni (nevet). Nehéz, de ez a legizgalmasabb a színházban, hogy sikerül-e estéről estére bevonni a nézőket. És ha olyan visszajelzést kapok, hogy valaki elgondolkodott azon, amit én mondtam, vagy egy előadás végén, ne adj Isten látom, hogy valakit megríkattam, vagy nem hallani egyetlen köhögést sem, mert annyira a színpadon történtekre koncentrálnak, akkor ez előrevisz. Például Eszenyi Enikő mesélte a Mágnás Miska végéről, ahol Attilával (ifj. Vidnyánszky Attila – a szerk.) nagyon elöl állunk, olyannyira, hogy a karzatról nem lehet minket jól látni. Enikő is ott ült, és azt mondta: annyira csodálatos volt, ahogy 200 ember felállt és előredőlt, csak azért, hogy jobban lássa az eseményeket. Ezek azok a pillanatok, amikért csináljuk, hogy a nézőnek is ugyanannyira fontos legyen az, ami a színpadon történik.
Két premier, az egyik online, kamerák és üres nézőtér előtt, a másik pedig újra a közönséggel együtt. Mik a tapasztalataid, milyen volt úgy bemutatót játszani, hogy nincs azonnali visszajelzés?
Ég és föld. A stream premier után nagyon sírtam, mert amíg a stáblista lement, megmondták, hogy a színpad elején kell állnunk, mozdulatlanul, és csak nézni előre, amíg lekeverték a felvételt. Két-három percig kellett ott állnunk és néznünk az üres nézőteret. Én egy percig bírtam, de utána annyira jöttek a könnyeim, mert semmi színházszaga nem volt a helyzetnek. Mi a nézőkért csináljuk, tőlük kapjuk az energiát, ennyi erővel egy tévéfelvételt is csinálhattunk volna. Engem nagyon megviselt, hogy ugyan színházban vagyunk, de mégis ez a helyzet. Az üres széksorokkal szemben, némán állni, annál rosszabb egy színésznek nincs, nagyon megviselt lelkileg. Ahhoz képest most a premier teljesen más: a közönség reagált, belenevetett, annyira csodálatos volt, és éreztem, hogy nahát, valóban ezért csináljuk a színházat, nem azért, hogy kamerák előtt álljunk.
A Kabaré zártkörű bemutatóján egészségügyi dolgozók voltak jelen. Én ezt a májusi alkalmat örömünnepnek tudom elképzelni. Neked mit jelentett hosszú idő után ez az esemény?
Nagyon furcsa volt, mert ki voltunk arra éhezve, hogy megmutassuk a darabot, de igazából azt is érzem, hogy még nem voltunk készen. És azért az 1200 helyen a 350 foglalt szék tulajdonképpen elveszik, olyan, mintha senki nem nézné az előadást. Nagyon vártam, de mégsem volt olyan élményem, hogy most a Vígben egy bemutatón vagyunk túl. Ezért várom nagyon az október 9-ét, mert remélem, hogy olyan teltház lesz, amit itt megszoktunk egy Gatsby-n vagy más zenés előadáson. Szóval az élményt, hogy én ezt a darabot a Vígszínházban játszom, még nem éltem meg.
Milyen érzés volt „idegen terepen”, a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon játszani a Kabarét?
Nagyon rosszul éltem meg az ottani előadást, de csak előtte, utána már nem. Nem tudtam lepróbálni egyben az egész darabot. Még csak egy előadás volt előtte, új volt a helyszín, úgy, hogy még semmi sem állt össze. Azt éreztem, hogy óriási a tér és semmi nem fog eljutni abból, amit gondolok, éneklek, vagy beszélek, a nézőtér végéig, de még talán az első sorig sem. A délelőtti próbám is elmaradt, előtte pedig Dobó Enikő alakította a szerepünket, szóval én két nappal előtte próbáltam utoljára, akkor is csak egy fél napot, 40 fokban. Végül azonban azt éreztem, hogy minden körülmény ellenére szárnyakat kaptam. Mindent sikerült megcsinálnom, amit én ahhoz a szerephez gondoltam, amit próbáltam előtte három hónapon keresztül, leállásokkal tarkítva. Azt éreztem, hogy csak úgy elrepült az egész előadás! Általában ez így van velem: mikor legkilátástalanabb helyzetben vagyok, mikor azt érzem, hogy innen most már tényleg nem lehet lejjebb, valami nagyon jó következik.
Akkor ezt az élményt tudja fokozni az, hogy „itthon” játsszátok?
Szerintem igen, mert az itteni színpadon mégiscsak otthonosan mozgok, és ha itt is sikerül, akkor már tudni fogom, hogy ezt éreztem a szigeten is. Párszor már volt abban részem, hogy azt éreztem: az elejétől a végéig úgy ment le a darab, hogy minden stimmelt. Ez nagyon ritka egy színész életében, legalábbis az enyémben eddig csak kétszer volt ilyen a Vígben. Ez a legjobb érzés, és mivel már ismerem, tudnám, ha jönne.
Hogyan tudnád megfogalmazni a Vígszínház feladatát? Szerinted mit jelent a közönségnek egy ilyen nehéz időszak után és egy homályos jövőkép előtt?
Ha nem lenne covid, akkor más lenne a válaszom. Azt érzem, hogy a színháznak most muszáj szórakoztatnia és elrepítenie. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy az embereket megfogjuk a bokájuknál és lehúzzuk a fejüket a víz alá. Nem csinálhatunk most olyan előadásokat, amelyek kilátástalanok, amelyek nehezek a léleknek. Most nem ez lenne a feladatunk. A kővel kapcsolatban is őszinte leszek, szerintem nem most lett volna itt az ideje a bemutatónak, mert nehéz a léleknek és nehéz nézni is. Próbálom megtalálni benne minden erőmmel a humort, csak nem mindig sikerül, vagy pedig az előadás szerkezete dobja le a törekvésem. Szerintem most abszolút szórakoztatnunk kellene. Ezt nem úgy értem, hogy egy stand-up körré kell alakulnunk, de olyan előadások kellenek, amelyek tényleg kiragadják az embert a jelenükből és úgy sírnak, hogy nevetnek és úgy nevetnek, hogy már szinte sírnak. Azonban A kőn például nem lehet úgy sírni, hogy közben nevetsz, az nem egy ilyen típusú előadás. Nyilván amikor összeraktuk a műsortervet, nem gondoltuk, hogy ez lesz a helyzet. Most már minden olyan előadást meg kell csinálnunk, ami be volt tervezve és próbálva. Mégis azt érzem, hogy nagyon fontos lenne repíteni az embereket és nem a földre húzni vagy a valósággal szembesíteni, hanem inkább álomvilágokba vinni őket. És ezt úgy, hogy nincs szó reflexióról, aktuálpolitikáról vagy covidról, csakis a szerelemről, az emberi viszonyokról, amelyek miatt értékes lehet ma a színház. A lélekre kell koncentrálnunk.
Kiemelt kép: Dömölky Dániel (Vígszínház)
