Évekkel ezelőtt ismertem meg Mézes Fanni munkásságát, aki akkoriban még a Poliip néven futó Facebook-oldalára posztolta rajzait. Azóta nem csak felületet váltott (jelenleg Instagramon aktív), hanem stílust is. Nagyon motiváló látni Fanni munkáin, hogy kellő szorgalommal, gyakorlással és kitartással hova lehet fejlődni az évek alatt. Csodálatos művész, elképesztően érdekes az életútja, hihetetlenül inspiráló ember, olyan, akit fiatal művészpalántáknak különösen megéri követni.
Hogyan kezdődött a rajzolás iránti szenvedélyed?
Mindig is szerettem volna jól rajzolni, alsós koromban az osztálytársaimról, családomról és a kedvenc sorozataimról csináltam vicces (nekem legalábbis 😄) képregényeket. Viszont a külső biztatás hiányában, és mivel nem volt a környezetemben olyan ember, aki inspirált volna ezen a téren, elég hamar letettem erről a hobbimról. Később már nem is emlékeztem rá, hogy ez valaha az életem része volt.
17 éves voltam, amikor a barátom (most már férjem) ajánlotta, hogy nézzük meg egy régi kedvenc animéjét, a YuYu Hakushot. Utána megnéztem a Death Note-ot és az annyira megtetszett vizuálisan, hogy újra felélesztette bennem a rajzolás iránti vágyat. Ekkor már azt is tudtam, hogy milyen stílusban szeretnék rajzolni.
Valószínűleg én vagyok a kb. húszmilliomodik ember, akit az animék inspiráltak a rajzolásra.
Hogyan alakult a karrierutad? Mi volt az a pont, ahonnan úgy érezted, mások is elismernek?
Amikor elkezdtem rajzolni, pont pályaválasztás előtt álltam, és pár hónap rajzolás után már tudtam, hogy mindenképp valami kreatív szakmát szeretnék tanulni. Viszont akkor úgy gondoltam, hogy pusztán rajzolásból lehetetlenség megélni, úgyhogy kellett valami piacképesebb irány is. Emiatt formatervező mérnök lettem, és az egyetem elején kezdtem el építeni a social media oldalaimat és ekkor kezdtem el külföldi embereknek rajzos megrendeléseket vállalni. Mire végeztem, rájöttem, hogy ez az irány nem elég kreatív nekem, úgyhogy államvizsga után béreltem egy pultot a MondoConon. és a diplomaosztóm helyett oda mentem árulni a kis printjeimet. Ezt viszont a mai napig nem bántam meg, mert már az első alkalommal rengeteg pozitív visszajelzést kaptam, és ez nagy lendületet adott az önbizalmamnak. Öt évig jártam így különböző rendezvényekre itthon és külföldön is, és imádtam, csak sajnos ezután teljesen kiégtem az addigra kifejlesztett rajzstílusomban.
Ha visszagörgetjük az Instagram-fiókod, lesz egy pont, ahol stílusváltást látunk. Miért döntöttél a stílusváltás mellett? Mennyire volt nehéz ezt a döntést meghozni és hogyan találtál rá az új hangodra?
Rettenetesen nehéz döntés volt, konkrétan másfél évig halogattam ezt az egészet. Egyszerűen úgy éreztem, hogy ebben a stílusban maradni már inkább bénító, mint szórakoztató. Nekem a kezdetek óta az volt a célom, hogy oké, hogy anime stílusban rajzolok, de azon belül szeretnék egyedi lenni. Viszont egy idő után már úgy gondoltam, hogy elértem az egyediség határát, és a további fejlődéshez ki kell törnöm ebből a stílusból.
Ekkorra már volt egy egész nagy vásárlói köröm, több mint tízezer követőm Instagramon és a Facebookon is, és ezek miatt nagyon nagy volt rajtam a nyomás. Tudtam, hogy ezek az emberek szeretik a rajzstílusom és hogy könnyen felismerik. Tudtam, hogy ha elölről kezdenék mindent, akkor eleinte (ki tudja, mennyi ideig) béna lesz, mert ez már csak így működik. Ennyi ember szeme láttára vállalni a kezdeti bénázásokat elég ijesztő. Ráadásul lehet, hogy az új stílus nem is tetszene nekik. Nagyon nehéz másfél év volt, bármit rajzoltam, nem okozott örömöt, és kicsit sem voltam elégedett a végeredménnyel.
Egyszer csak eljött az a pont, mikor beleugrottam a mélyvízbe, és bevallottam az embereknek, hogy mi a helyzet. Elképesztő volt, hogy mindenki, aki reagált rá, bátorított, és ez nagy erőt adott. Emiatt kevésbé féltem megmutatni a bénázásaimat.
Eddig nem tanultad a rajzolást, most mégis beiratkoztál egy képzésre. Miért kezdtél bele? Mit adott neked eddig szakmai szempontból?
Fogalmam sem volt, hogy hogyan kell kifejleszteni egy saját stílust, ami nem kategorizálható olyan könnyen, mint az anime. Arról volt fogalmam, hogy valószínűleg ki kell magam zökkenteni valahogy, ezért kezdtem el festeni. Pár hónapig egyáltalán nem is rajzoltam digitálisan, és nagyon jól bevált ez a dolog, de egy idő után megint csak falnak ütköztem.
Ekkoriban láttam, hogy Margarétalány a Corvin Rajziskolába jár, és hogy nagyon változatos feladatokat kapnak ott. Írtam is neki, hogy megkérdezzem a véleményét a suliról, és rájöttem, hogy ez pontosan az a dolog, amire nekem szükségem van. Mivel itt megismertetnek egy rakat techinkával és gyakorlattal, amik mind ahhoz nyújtanak segítséget, hogy megtaláljuk a saját stílusunkat, hangunkat és kifejezésmódunkat.
Még végig sem jártam a kurzust, de már most azt érzem, hogy rengeteget adott hozzá a látásmódomhoz. Sokkal bátrabb vagyok, sokkal több mindenbe merek belekezdeni és most már sokkal kevesebb olyan dolog van, amire azt mondanám, hogy „úristen, hát ilyet tuti nem tudnék rajzolni, inkább bele sem kezdek!”. És ezt nem úgy értem, hogy most már mindent tökéletesen le tudok rajzolni, hanem úgy, hogy sokkal-sokkal kevésbé ijesztő megpróbálnom. Kevésbé félek a kudarctól.
Van egy kislányod, és jelenleg tanulsz is. Hogyan fér minden bele egy napodba? Mikor szánsz időt a rajzolásra és a közösségimédia-jelenlétre?
Általában heti kétszer van időm ilyenekkel foglalkozni, amikor a pici lány nagymamázni szokott. Esetleg még akkor, mikor napközben alszik kb. 1 órát, vagy este, miután lefeküdt.
Sokszor említed, hogy gyakran merítesz inspirációt zenékből. Kik a kedvenc előadóid?
Igen, a zene sokszor szokott inspirálni. Sőt, olyan egész gyakran szokott lenni, hogy van valami elképzelésem arról, milyen hangulatú rajzot szeretnék csinálni és már tudom is, mit kell hallgatnom ahhoz, hogy átszellemüljek és sikerüljön.
Mostani kedvenceim: Sóley, Hekla, Ison, Chelsea Wolfe, Daughter, Agnes Obel. Szeretem még a space- és darkambientet, a dreampopot, a postrockot és a drum and basst.
Hogyan hangolódsz rá az alkotás folyamatára? Vannak kis rituáléid, amik segítenek ebben?
Amikor a kislányom ébren és/vagy itthon van, akkor nem szoktam belekezdeni semmibe, mert mindig bennem van, hogy bármikor kellhetek, bármikor mennem kell hozzá, és emiatt a belső nyomás miatt nem is tudok ellazulni. Szóval úgy tudok legjobban ráhangolódni, ha egyedül vagyok, és biztosítom azt a környezetet, ahol nem zavarhat meg semmi. Inspirálódáskor gyakran hallgatok zenét vagy nézegetem a Pinterestet.
Esett meg már veled art block? Ha igen, hogyan lendültél túl rajta?
Amikor rendezvényekre jártam, és úgymond mindig muszáj volt valami új grafikát vinnem, akkor nagyon sokszor volt art blockom. Amióta rajziskolába járok és folyamatosan inspirálva vagyok mindenféle (és sok!) feladattal, szinte sosem fordul elő.
Minél gyakrabban rajzol az ember, annál könnyebb megtartani a kreativitást. Ha sok idő kimarad egy-egy rajz között, szerintem nagyon nehéz kilábalni az art blockból. Ez bizony egy szemét ördögi kör. Nem rajzolok, mert nincs ötletem, nincs ötletem, mert nem rajzolok.
Ha végzek a sulival, biztosan átrendezem a rajzolási rutinom, és mindig szánok időt a tét nélküli, szabad rajzolásra, ami nem hoz pénzt, de legalább élvezem. Szerintem ezzel lehet kikerülni az art blockot.
Arról is többször meséltél, hogy a férjed írásaihoz készítesz illusztrációkat. Mennyiben másabb egy szöveghez rajzolni, mint teljesen saját gondolat alapján?
A férjem történeteit nem tudnám külön venni a saját ötleteimtől, mivel a karakterek kinézetét én találom ki, hogy könnyebb legyen a dolgom. Élesben, mások általi történetet meg még nem illusztráltam. Kicsit tartok is tőle, hogy olyan karaktereket kell lerajzolnom, amik nagyon kívül esnek a komfortzónámból, de mostanában azért ezt is jópárszor gyakoroltam, szóval nem olyan félelmetes már, mint egy éve.
Esetleg mesélnél még erről a projektről? Tervezitek kiadni a könyvet?
Hú, mindketten nagyon lelkesek vagyunk ezzel kapcsolatban. Rengeteg ötletünk van. Olyan sok, hogy még egyik történet sincs teljesen megírva, mert mindig jön valami új ötlet, amire rácuppanunk, és azzal kezdünk el foglalkozni. Vannak népmeseszerű ötleteink kisiskolásoknak. Elkezdtünk egy bonyolultabb szálú drámát tiniknek, amiben a saját karaktereim szerepelnek. Dolgoztunk egy pszichohorror novellagyűjteményen felnőtteknek. Ez utóbbinál még kérdéses, hogy a felnőttek mennyire fogadják el az illusztrációkat, de nekünk nagyon tetszik az ötlet.
Amint sikerül befejezni (remélhetőleg, előbb-utóbb az összeset) szeretnénk kiadatni. Nekem mindig is nagy álmom volt egy saját könyv, de sosem vetettem bele magam igazán az írásba. Ez egy remek kompromisszum nekem, mert imádom a férjem történeteit és az írási stílusát, és nagyon szívesen rajzolok hozzájuk.
Milyen technikákkal dolgozol szívesen? Mi az, amit nagyon nem kedvelsz, és mit próbálnál ki legszívesebben?
Valószínűleg mindig is a digitális lesz a kedvencem, hiszen a kezdetektől fogva így rajzolok, és ebben érzem magam a legjobban otthon. A végtelen javítási lehetőség, a layerhasználat, hogy enyém a világ összes színe, hogy nincs elkenődés és radírmorzsalék, és hogy nem fogynak el a rajzi eszközök… csupa jó dolog. Viszont ezek a dolgok megerősítik a perfekcionizmusomat, mivel gyakorlatilag bármit bárhányszor kijavíthatok, és emiatt sokkal kevésbé engedem meg magamnak a hibákat… így sokszor ostorozom magam a hibákért.
Viszont ezért is szerettem bele az akvarellbe, mert ha abban hibázok, azt sokkal könnyebben elfogadom. Nagyon megnyugtató dolog a festés, imádom a textúráját és a technikát.
Amit nagyon nem szeretek, az a kollázs és az olyan eszközök, amikkel nem lehet precízen dolgozni (pl. szén).
Amit nagyon kipróbálnék, az az olaj, de ijesztően nehéznek tűnik, és a hosszú száradási idejétől is frászt kapnék, már az akvarellt is alig győzöm kivárni.
Utoljára azt szeretném kérdezni: melyik rajzaidra vagy legbüszkébb és miért?
Sajnos még csak ott tartok, hogy az anime stílusú rajzaimra büszkébb vagyok, mint az újakra, hiszen azok mögött sokkal több tapasztalat és munka áll. Az utolsó animés rajzomat a mai napig szeretem. Az egyik zombikarakteres rajzomat (Don’t Worry, It’s Not Ketchup, It’s Just Blood). Az It’s Time To Ruin Futures rajzomra is büszke vagyok, mivel az a rajz életem egyik legnehezebb időszakában született, és örültem, hogy mégiscsak kisült abból az időből valami jó (abból lett az ultimate legnépszerűbb grafikám a rendezvényeken és az online shopban).
A stíluskeresős rajzok közül a boszorkány a kedvencem a mákgubókkal és a kecskével. Annál éreztem nagyon erősen azt, hogy végre elindultam valami úton, aminek a végét most keresem.
