A Piranesi volt 2020 egyik legjobban várt könyve a fantasyrajongók körében. A kritikusok is nagyra méltatták, a 2021-es Hugo- és Nebula-díjra is jelölték. Miért olyan különleges ez a könyv és miért szeretik annyian?
Susanna Clarke angol írónő, első regénye A hollókirály, ami itthon 2004-ben jelent meg az Agave kiadó gondozásában, és hasonlóan a Piranesihez, több neves díjra jelölték, amik közül jó néhányat el is nyert, úgy mint: Hugo, World fantasy és Locus. Magyarországon az író első regénye nem aratott átütő sikert, a népszerű magyar könyvértékelő portál, a moly.hu értékelései alapján 78%-nak ítélte a magyar közönség a könyvet, ami nem jó, de nem is tragikus. Ezzel szemben a Piranesi, ami 2020 szeptemberében jelent meg szintén az Agave Könyvek gondozásában – egy nagyon igényes köntösben –, már 90%-on áll, és a magyar olvasóközönség is rajong érte. Mi a titka a regénynek? Mitől annyira jó, hogy szinte nem is olvasni negatív véleményeket? Tényleg a 2020-as év könyve, vagy a kollektív tudattalan állhat annak hátterében, hogy ilyen sokan rajongva imádják ezt a történetet?
Amikor valami nagyon népszerű, azt általában kétkedve fogadom, sajnos sokszor igaz az a mondás, hogy nagyobb a füstje, mint a lángja. Évekkel ezelőtt a Trónok harcával is hasonló élményeim voltak, a milliós nézettség és/vagy eladott példányszám nem mindig a legjobb biztosíték a minőségre. (Zárójelesen megjegyzem, hogy egyáltalán nem gondolom rossznak a Trónok harcát, a könyvet kifejezetten szeretem, de azért messze nem annyira mestermű szerintem, mint ahogy azt az internet népe egy időben állította.) Ritkán olvasok aktualitásokat, általában azt olvasom, ami épp megfog, kevésbé azt, ami adott pillanatban a trend, de a Piranesi már a megjelenésekor felkeltette az érdeklődésemet. Részben azért, mert a kedvenc magyar szerzőm, Moskát Anita annyit mesél Susanna Clarke zsenialitásáról és A hollókirályról, hogy úgy éreztem, muszáj megismerkednem az írónő munkásságával. Megérte? Meg. Miért? Ezt szeretném pontokba szedni.
Egy szokatlan világ
A Piranesi atmoszférája, túlzás nélkül, egészen lehengerlő. Nem csupán arról van szó, hogy magával ragadó, különleges, semmihez nem hasonlítható és a többi giccses jelző. A Piranesi számomra ennél jóval több, egészen mélyen, a csontokban, az inakban és még annál is mélyebben, sejtszinten vibrál, lüktet, mozog, teremt és dolgozik benned. Egyrészről nagyon ismerősnek hat minden, mintha már láttuk volna számtalanszor a Piranesi világát, és ez így is van, a görög mitológia, az antik kultúra és építészet motívumai többször felbukkannak: már a borítón is megjelenik az antik építészetre való utalás, majd a cselekmény nagy részének helyszínéül szolgáló Ház képein is végigvonul. Másrészt nagyon idegen, távoli és ismeretlen, kicsit olyan, mint amikor a messzi csillagokról gondolkodunk. Kicsit megfoghatatlan, kicsit felfoghatatlan és kicsit befogadhatatlan. Egy olyan óriási világ tárul az olvasó képzelete elé, aminek nincsenek határai, a végtelenbe nyúlik térben és gazdagságban, egyetlen támaszunknak a repetitív elemeket nevezhetjük, a Csarnokokat és Szobrokat. Ez a határtalanság és megfejthetetlenség, ami számomra igazán különlegessé teszi a könyv hangulatát. Ahogy a regényben is fogalmaznak: „A Ház Gyönyörűsége mérhetetlen; Jósága végtelen.” Clarke érzékenysége csodálatos, ahogy óvatos, puha léptekkel vezet végig a Ház szimbólumokkal és metaforákkal teli Csarnokain, ezért válik az élmény maradandóvá. Az, hogy meglepő a történet alakulása, másodlagos.
Kamaradráma
Számomra mindig is a legérdekesebb színházi darabok a kamaradrámák voltak, ahol egészen közelről lehetett látni az érzelmeket. A Piranesi is ilyesmi, szinte egyetlen helyszín és három szereplő jelenik meg csupán a regényben. Ez lehetőséget ad arra, hogy Clarke a megszokottnál mélyebbre menjen a karakterekben, főleg a főszereplőben – aki egyébként a címszereplő is: Piranesi – és a Másikban, aki az egyetlen ember Piranesin kívül a Házban. Nagyon izgalmas, ahogy Piranesi személyisége(i) kitárul az olvasó előtt, mindez ugyanolyan lassúsággal és érzékenységgel, ahogy az egész történet és világ is fel lett építve. Piranesi naiv, gyermeki szemein keresztül ismerjük meg a Házat és csodálkozunk rá vele együtt annak Gyönyörűségére.
(Biztos vagyok benne, hogy szinte mindenkiben felmerül, hogy mit jelent a Piranesi. Van-e mélyebb értelme? Egy gyors keresés megadja erre a választ: Piranesi, pontosabban Giambattista Piranesi egy XVIII. századi itáliai rajzművész volt, aki az ókori Róma épületeit rajzolta meg elképesztő részletességgel, hasonlóan a Házhoz. Egy lehetséges magyarázat, hogy a szerző az ő munkássága előtt tiszteleg azzal, hogy a Piranesi nevet választotta főszereplője nevének.)
Érzelmek bennem
Vannak azok a típusú könyvek, amiket nehezen engedünk el, amikről azt érezzük, nekünk íródtak vagy rólunk szólnak. A Piranesi tipikusan olyan regény, amit miután befejeztem, azonnal újra akartam kezdeni. 223 oldal kevés ebből az atmoszférából, ebből a világból. És ez Clarke nagy erőssége: csupán a világával ott tart, gondolkodásra késztet és felébreszti benned a vágyat, hogy a saját képzeleted labirintusában barangolj és vessz el. Nehéz szavakkal megmagyarázni, milyen érzés olvasni ezt a könyvet, mert nagyon újszerű, és mindenkinek mást jelent, mindenkinek magának kell felfedeznie és éreznie.
Utószó
Csarnokok végeláthatatlan sora, csend, magány és minden vízhangzik. Elveszünk, megtalálnak, megmentenek, kiszabadítanak, Haza vágyunk. Márványcsarnokok végeláthatatlan sora, alul a bebörtönzött Tenger, fent az Ég. Felhők úsznak el.
Képek forrása:
researchgate.net
artandobject.com
