Eldorádó a mitikus ország, a legenda szerint házait aranylemezek borítják, azt utcák kövezete pedig drágakövekből áll, lakói minden nap friss arannyal hintik be testüket. A bőség, gazdagság, az anyagi jólét szimbóluma – ezt támadja, ostromolja, de legalábbis próbálja elérni egy Duna-parti kávézóban dolgozó elsőkötetes szerző.
Biró Krisztián idén ősszel jelentette meg első, eldorádó ostroma című verseskönyvét a Jelenkor Kiadónál, amely egyből felkapott, gyakran emlegetett művé vált. Az alig több, mint harminc verset tartalmazó gyűjtemény sűrítve mutatja be egy fiatal férfi életének állomásait, a fontos események egymás mellé állított mércéjén sűrűn egymásba kapaszkodva villannak fel a szerző emlékképei.
A kötet formai felépítése egyszerű, ám annál logikusabb; először egy nyitóverset olvashatunk mintegy expozícióként, mégis mentegetőzésként ható, bocsánatkérő szövegként. Persze, az erre hajazó mondatokat nem ilyen direkten mondja ki a költő, de utal rá, feleleveníti a lírai én nagyapjával kapcsolatos emlékeit, arról beszél, hogyan égnek el a különböző anyagokból készült tárgyak, megidézi a gyászt, a kezdetben gyenge, az idők során megerősödött fákat. Már itt érezhető valami belső fájdalom, de ez csak később, fokozatosan kezd majd kiteljesedni. Ennek a versnek a címe: (Ha most kezdenék el valamit), azonban kicsit olyan, mintha a kötet többi szövegének megírása után született volna.
Biró három ciklusra tagolta szövegfolyamát, címet nem adott nekik, hiszen az egész kötet minden szövege egy tematika köré épül, de egyik szöveg a másiknak előzménye és folytatása is lehet egyben. A kötet valóban ostromról szól, az elme és a lélek harcol a fájdalom, a gyász és a magány ellen, ez a harc azonban eposzba illő. Tele csodás elemekkel, isteni beavatkozással, seregszemlével, mindezekből kiemelkedve pedig egy páratlan erejű hőssel, a beszélővel, aki mellé társul, segítőül szegődik az olvasó. Mellé áll, felveszi élete fonalát egy ponton, de nem kísérheti végig, hiszen a hős története az utolsó oldallal nem ér véget.
Az első verssel elindul egy folyamat, szó esik a felnövésről, gyerekkori emlékekről, aztán először az Égetik című versben kerül a képbe a központi motívum, az ablak, aminek én személy szerint később az újra meg újra feltűnését türelmetlenül vártam. Ennek a képnek különböző változatai, a nyitott, a csukott, a többrétegű testesítik meg az időjárást, a magasságot, a tériszonyt, a külső és belső valóságot és ezek érintkezését. Aztán halad tovább a történet, vele együtt az emberi élet, iskolai epizódok és első bálok emlékei közé fészkelnek rohamok, kórházi kezelések. Megjelenik a munka világa, a híres budapesti hajókatasztrófa, a Hableány elsüllyedése, amelyet a szerző közvetlenül a partról nézett végig. Szóba kerül a Pestről való hazatérés Borsodba, az az utáni visszaérkezés, az olykor jobb, olykor pedig nehezebb napok, a mindennapi rutin. És megjelenik a másik fontos pont, valaki – aki feltehetőleg az első versben említett nagyapa – folyamatosan kölyöknek szólít valakit, aki vélhetőleg a szerző, mígnem megszületik ezzel a címmel a vers, ami feloldozza, de tovább is feszíti ezt az alárendeltséget. Mintha a beszélő próbálna kitörni a gyerekszerepből, ám nem tudná, hogy ez milyen következményekkel járhat.
A kötet egészében fontos szerepet játszik a család, főleg az anya alakja tűnik fel sokszor. A lírai én meg akar felelni neki, nyugtatni akarja, be akarja bizonyítani, hogy jó ember lett belőle, hogy nem volt hiábavaló a nevelés. A lírai én beszél egy felsőbb erőhöz, ami az ő esetében talán nem Isten, hanem a szerettei, a rokonai, azok, akikkel egy a vére, annak ellenére, hogy nem ez az egyoldalú párbeszéd a kihangsúlyozni kívánt része a mondanivalójának.
Van benne feszültség, olyan, mintha az olvasó saját testében, zsigereiben érezné azt, amiről a szerző beszél, ami a megszólaló testében történik. Ilyen például az üvegszilánk-szedegetés az alkarból, ami rengetegféleképpen értelmezhető, ismétlődő motívum. De talán a Séta című költeményben bemutatott, magasból ugrani készülő öngyilkosjelölt belső, zsigeri rezgései is átjönnek, olvasás közben izgulni kezd az ember. De nem csak fizikailag, lelkileg is átvehető az az őszinte fájdalom, ami a szerző szavai mögül ki-kifigyel, akkor is, ha nem közvetlenül erről beszél, de általában versei hangvétele melankolikus, szomorkás.
Biró mondatai pontosak, még ha néha-néha el is gáncsolják egymást, vagy a következő elüti az előző élét. Szoros, zárt lírája egy ígéretes pályakezdés alapja, amely remélhetőleg a továbbiakban még nagyobb teret hódít magának.
Képek: Nyugatitér, Libri
