Grace Faser (Nicole Kidman) és Jonathan Faser (Hugh Grant) gondtalanul éli a felső tízezer álombéli életét. A nő sikeres pszichológus, családterapeuta, a férfi orvos, ráadásul rákos gyerekeket gyógyít, így valószínűleg az unokáiknak sem kell majd az anyagiak miatt aggódnia. Az egyetlen fiuk (Noah Jupe) New York elit gimnáziumába jár, mellette pedig magánúton hegedülni tanul. Tehát elmondható, hogy az életük egyszerűen tökéletes, így hát mi más zavarhatna ebbe bele, mint egy brutális kegyetlenséggel elkövetett, bestiális gyilkosság?
A HBO szériáját Jean Hanff Korelitz 2014-es, azonos című pszichológiai thriller alapján készítette Susanne Bier dán rendező. Bier számára otthonos terepet jelent a műfaj, mert ő rendezte a Madarak a dobozbant, illetve a 2016-os minisorozatot, az Éjszakai szolgálatot is.
A koncepció egyszerű recept alapján készült. A brutális gyilkosság megrendíti a felső tízezer gondtalan életét, mivel az áldozat összefüggésbe hozható az elit iskolával. Ennek hatására kiemelt figyelmet kap a médiától is, és természetesen hőseink élete is fenekestül felfordul, hisz részről részre kiderül, hogy nem mindenki az, akinek mutatja magát.
Grace Faser mint erős huszonegyedik századi nő egyedül próbálja összetartani széthullóban lévő családját, a férje, de elsősorban természetesen egyetlen fia védelmében, amiért minden követ megmozgat, és túljár az őt sokszor lenéző férfiak eszén is.
Nem leszek népszerű ezzel a véleménnyel, de számomra Nicole Kidman egyáltalán nem adta át Grace Faser karakterét. Lehet, hogy bennem van a hiba, viszont számomra egyszerűen bosszantó, sőt sokszor irritáló volt, ahogy a kétségek közt vergődő, mártírszerepben tetszelgő, de mégis talpraesett erős nőt alakította, aki felülkerekedik a patriarchális előítéleteken, és végül kezébe veszi az egész bírósági tárgyalást.
Nem magával Grace Faser karakterével volt a probléma, és természetesen nem is azzal az eszmével, amit képviselt. Egyszerűen számomra Nicole Kidman alakítása tette kiállhatatlanná a pszichológust. A mimikája, a gesztusai, de még a hanghordozása is egyszerűen hiteltelenné tették a legtöbb jelenetet, amelyben felbukkant.
Kép: Port.hu
Ezzel szemben Hugh Grant élete egyik legjobb színészi játékát nyújtotta. A közhelyes, idilli apafigurából úgy alakult át részről részre egy sokkal esendőbb, emberibb, vagy éppen embertelenebb, sármosabb, tehát sokszínű karakterré, amit kevés színész tudott volna ilyen magas szinten visszaadni. Azért merem ezt ilyen bátran kijelenteni, mert Jonathan megformálásának a csúcsa nem azokban a pillanatokban volt, mikor Hugh Grant egyértelműen hatalmasat játszott a kameráknak, hanem amikor a szemöldökömet ráncoltam, hogy mégis hogyan lehet ilyen szinten hullámzó a színész teljesítménye akár a részeken belül is.
Ne aggódj, ha a sorozat végére értél, érteni fogod, hogy mire is gondolok.
Ha már epizódvégi csavarok: a Tudhattad volna, vagy inkább Susanne Bier nagyon ügyesen tartja fenn a néző érdeklődését. Minden egyes rész egy hatalmas csattanóval végződik, amely egyből a következő rész elindítására ösztönöz. (Tényleg, ha az egész széria kint lett volna, amikor elkezdtem, egy ültő helyemben ledarálom.) Egyszerűen tudni akarod, hogy ki is a gyilkos. Idővel mindenki gyanússá válik, és amikor már biztos vagy a választásodban, akkor jön valami olyan hihetetlen csavar, hogy bizonyos karakterek épelméjűségét is meg fogod kérdőjelezni, hisz más magyarázatot már nem találsz a cselekedeteikre.
Emiatt nagyon ajánlom, hogy olyannal nézd, aki azt állítja a legbonyolultabb thrillerek során is, hogy már az első pillanatban tudta, hogy ki a tettes. Hidd el, ha a Tudhattad volna végén is ezt állítja, biztos, hogy hazudik.
Vagy lehet, én hazudok, és az egész sorozat úgy, ahogy van, kiszámítható?
Ha így lenne, akkor akár engem is beválogathattak volna a szereplőgárdába, mivel a Faser családban és az ő közvetlen környezetükben mindenki rejteget valamit, amíg az igazság előbb vagy utóbb a felszínre nem bukik.
Ezt a fajta kiszámíthatatlanságot és bizonytalanságot nagyon jól kiemeli a fantasztikus operatőri munka a rengeteg közelivel a karakterek arcáról. Ahogy látod a verejtékező homlokukat és a bevérzett szemüket, nem tudod eldönteni, hogy az áradatként rájuk zúduló, napi szintű stressz, vagy valami sokkal sötétebb dolog rágja őket belülről.
Összességében elmondható, hogy bár a Tudhattad volna nem mutat újat, mégis a fotelbe szögez, ha egyszer belekezdesz. Nagyon jól használja egy izgalmas thriller már jól kitaposott, bevált módszereit, de mégsem mondható el, hogy tucatdarab lenne. Jean Hanff Korelitz fantasztikus történetet talált ki, és Susanne Bier nagyon okosan, tudatosan vitte ezt vászonra. Egymástól függetlenül beletették a maguk részét és ennek eredményeképpen megszületett a 2020-as év valószínűleg egyik, ha nem a legjobb krimi-thriller alkotása.
Elég borzongató ez az év, ideje, hogy a kellemes oldalát is megtapasztaljuk kicsit ennek az érzésnek.
Kiemelt kép: Libri.hu
