Az újraéledő mozik mellett a járványhelyzet alatt igencsak feltörő Netflix saját gyártású filmjei egyre nagyobb ívű és egyre nagyobb színészeket megmozgató produkciói tagadhatatlanul a filmes piac egy új szegletét nyitották meg. Cikkünkben egy nemrég debütáló és nagy vállalással élő, komoly problémákkal foglalkozó művet veszünk górcső alá – a Mindig az ördöggel című filmet.
A Donald Ray Pollock azonos című regényéből készített és Jake Gyllenhaal producerelésében megjelent film már a címével is bizonytalanságot sugalmaz. A film és a regény eredeti címe „The Devil All the Time”, a magyar változat azonban nem él tükörfordítással, hanem a Mindig az ördöggel címmel arra a kétértelműségre hívja fel a figyelmet, hogy egyszerre lehetséges az ördög (természetesen itt szélesebb értelemben vett gonoszt vagy rosszat jelenti a szó) ellen harcolni magával az ördöggel az oldalunkon. A cím tehát félrevezető lehet, azonban a film hamar leszögezi, hogy egy nagyobb, többrétegű történettel akar szolgálni, amelynek tétje mindig a legbelső vívódásaink feltérképezése.
A sokféle élettörténetek egymásra vetülésének dinamikája magával rántja a nézőt, aminek oka egyrészt valószínűleg az alapul szolgáló regény pulzáló jelenléte, a színészi játék, illetve a kor (a ’40-es és ’50-es évek Amerikájának) akkor nem, de mai szemmel ellentmondásos dolgainak hangsúlyozása. Nehéz kijelölni főszereplőt, mert a történet célja nem az egyes sorsok kiemelése, hanem inkább az újra és újra visszatérő motívumok felvázolása, amelyek mellett az életek csak díszletként tűnnek fel. Mégis, ha meg kell neveznünk egy főszereplőt, akkor az egyértelműen csakis Arvin Russel (Tom Holland) lehet. Arvin élete már a kezdetektől fogva nehéz és zavaros. Apja háborúból hazatérő, érzelmileg labilis természetét kénytelen példaként maga elé állítani, amit a gyerekkori traumák még csak mélyítenek. Arvin legnagyobb vívódása a felnőtté válás gondjaival van, amelyre rárakódnak mostohahúgának problémái is.
The Devil All The Time: Tom Holland as Arvin Russell. Photo Cr. Glen Wilson/Netflix © 2020
Arvin mostohahúga kiemelt szereplő a történet szempontjából. Lenora Laferty (Eliza Scanlen) életének bonyodalmai a szoros testvéri kapcsolat miatt egyaránt hatnak Arvin életére, amelynek eredménye, hogy a film valamennyi fontosabb mellékszereplőjének élete felborul. Megállíthatatlan dominóeffektus indul meg, amelynek eredményeképp mindenki számára elkerülhetetlen szembesülni saját magával, és tetteinek következményével. Az ember azonban nem szívesen szembesül velük, főleg, ha olyan bűnök nyomják a vállát, amelyek mások számára akkor még elképzelhetetlennek számítottak: ezért nem buktak le. A lebukás viszont nem jogi következményeket von maga után ezekben az esetekben, hanem annál sokkal intenzívebb morális elégtételeket.
A filmben kiemelt szerepet kap a büntetés és a bűnhődés mellett maga a hit is, amely az akkori Amerikát nagyban áthatotta. Megismerjük közelről a neoprotestáns keresztényfelfogást, amelynek két szélsősége is a szemünk előtt bontakozik ki: a vakhit és a hittel való visszaélés. A vakhitet jelképező figura Roy Laferty (Harry Melling), akinek ordibálással övezett istentiszteletei a Sátántól való félelmet és a hitet mint a bizonyítás erejével való fitogtatást mutatja be, amellyel alapvető hittételi félreértelmezést ad, hiszen a hitet pont hogy nem a bizonyítás adja meg, hanem a bizonyítás nélküliség. A másik, ugyanazon póluson helyet foglaló szélsőség képviselője Preston Teagardin (Robert Pattinson) prédikátor, akinek már a megjelenésében is van valami furcsaság. A prédikátor történetszála jól példázza azt a korabeli közgondolkodást, amellyel általában az egyházi személyeket illették, és amely sztereotípiáknak sok évtized és sok sors derékba törése kellett ahhoz, hogy megdőljenek.
Carl és Sandy (Jason Clarke, Riley Keough), az utolsó kiemelendő mellékszereplők bírálhatóak a leginkább, ha a film vállalását vesszük számba. A házaspár csak rövid jeleneteket kap a filmben, azonban azok rendkívül hatásvadászok. A történet szempontjából látható karakterük nélkülözhetetlensége, viszont a többi mellékszereplő mélységig lemenő bemutatása mellett ez a felületes és összecsapott szál, amelyet kapnak, igencsak kilógni látszik. A motivációk kidolgozatlanok, nincsenek miértek, és hiányzik a cselekményszál lelke, amelynek eredménye, hogy hiába kapunk erős jeleneteket, nincs meg az a lehengerlő hatásuk, amit láthatólag célként tűzött ki a rendező.
A történet nagy erénye, hogy nem enged nem figyelni, ugyanis rengeteg utalást elhint, amelyet nem nehéz később felismerni, ez pedig mindamellett, hogy élményt ad a néző számára, megmutatja azt is, hogy a tetteinknek milyen következményei lehetnek. Figyelmeztet arra, hogy a cselekedet soha sem egyedüli, hanem mindig kontextusokban létező, összefüggéseket felvonultató, tehát a saját cselekedeteinkkel felelünk mások sorsáért, nem csak a magunkéért. A hit pedig, amely alapvetően arra van, hogy erre intse az embert, a kudarcokra is szolgál megoldással – a megbocsátással. A megbocsátáshoz viszont eljutni soha sem egyszerű, főleg akkor, ha ezt folyamatosan gátolja életünk egy olyan sarokköve, amelynek igaz létét ez eddig még nem voltunk készek felülvizsgálni. A Mindig az ördöggel története erre tesz vállalást a maga egyszerűen közlő, de annál igazabb formájában. Nem célja a feltétlen művészieskedés, viszont (Carl és Sandy szálát kivéve) a hatásvadászat sem, ez pedig ad a filmnek egy rendkívül naturalisztikus vonást, amelynek nem a meghökkentés a célja, hanem a legmélyebb magunkba nézés.
