Az Ad Astra – Út a csillagokba egy nagyszabású és látványos sci-fi, amely legalább annyira szól a személyes kapcsolatok felszámolásáról, mint az ember kozmikus magányáról. Kritikánkat olvashatjátok.
Úgy tűnik, 2019 Brad Pitt éve. A Volt egyszer egy… Hollywood sikere után a színész egy grandiózus science fiction főszerepében is igencsak emlékezetes, lévén, hogy ebben a filmben az ő karakterének drámája áll a középpontban. Az Ad Astra egy asztronautáról, Roy McBride (Brad Pitt) őrnagyról szól, aki szakmájában a legjobb, azonban szociális kapcsolatai eléggé hiányosak. Egy sztratoszférába nyúló, intergalaktikus antennán teljesít épp szolgálatot, amikor energiakisülések miatt baleset éri az építményt. McBride túléli a katasztrófát, majd közlik vele, hogy a kisülések hátterében egy, a Neptunusz környékén szolgálatot tevő űrhajó állhat, amelynek kapitánya H. Clifford McBride (Tommy Lee Jones), McBride édesapja. Az őrnagyot egy szupertitkos küldetésre küldik: fel kell vennie a kapcsolatot az űrhajóval, és a végére kell járnia az ügynek.
Az Ad Astra vázlatos cselekménye egy sablonos sztorit vetít elénk, amelyben egy amerikai hősnek meg kell mentenie a világot. Igen ám, azonban a rendező és társforgatókönyvíró, James Gray (Z, az elveszett város, Az éjszaka urai) egy nemcsak látványos, hanem egyszersmind mélyenszántó science fictiont álmodott meg. Alkotása középpontjába ugyanis egy magányos, depressziós és apakomplexussal küzdő figurát állított, vagyis az Ad Astra egyértelműen karakterdrámának tekinthető. Gray ezt a drámát mélyíti el folyamatosan a film során, mígnem odáig juttatja el a cselekményt, hogy a második felében sokszor emlékeztethet inkább monodrámára, ahol csak a hős és a gondolatai vannak jelen a kozmoszról, saját magáról vagy éppen az apjával való kapcsolatáról. Addig fokozatosan idézi meg a nagy klasszikus science fictionöket, úgymint a 2001: Űrodüsszeiát vagy A nyolcadik utas: a Halált, és használ ismerős paneleket a sci-fi műfajából.
Gray azon húzása, hogy egy önpusztító és szinte megközelíthetetlen főhős köré építi filmjét, igencsak merész lépés. Ugyan folyamatosan ismerjük meg McBride múltját, némi problémát azonban itt érezni az Ad Astrával kapcsolatban. A túlságosan elidegenített figura motivációját nem igazán ismerjük meg, és bár érdekes lehetne a sejtelmessége, nincs elég izgalmasan alátámasztva. Érdekes ez, hiszen a film állandó narrációval dolgozik, folyamatosan halljuk McBride gondolatait, azonban ezzel érdekes módon nem a karaktert ismerjük meg, hanem didaktikus mondatokat és néha semmibe vesző, nagy mondatokat hallhatunk a magányról. Gray egy kicsit visszavehetett volna a nagyotmondásból, és fókuszálhatott volna jobban a karakterhűségre.
Azért lett volna fontos még jobban tisztázni a főhős motivációit, mert az Ad Astra különlegessége, hogy McBride személyes érzései összekapcsolódnak a világmegmentéssel. Fel kell dolgoznia azt a személyes traumát, hogy az apja elhagyta őt, és ha ezt sikerül megtennie, akkor képes megmenteni a Földet. Érdemes megjegyezni, hogy James Gray ekkor már nem a science fiction klasszikusait idézi, sokkal inkább felderenghet előttünk az Apokalipszis most zárlata. Mindemellett a film jól adja át azt az elkeseredettséget, amelyet a világűr magánya nyújthat, a karakterek nagy része fásult és elidegenedett figuraként jelenik meg – ennek fényében érdemes értékelni a az alkotás végét.
Egyébiránt az Ad Astra egy pazar kiállítású science fiction, amely néhány rendkívül látványos akciójelenetet is felvillant, ha nem éppen a főhős gondolatai kerülnek előtérbe. Elég csak az intergalaktikus antennát követő katasztrófát felidézni, amelyet egy elképesztően, már-már gyomorforgatóan hatásos zuhanásjelenet követ. A díszletek, a különböző űrbéli építmények, az űrhajók belseje pedig mind-mind aprólékos munkára vallanak. Az operatőri munkáért Hoyte Van Hoytema felelt, aki már a Dunkirk esetében is bizonyította, hogy képes grandiózus művek levezénylésére. A film hangulatáért pedig nem keveset tesz hozzá Max Richter (A hátrahagyottak, Érkezés) csodálatos és letisztult zenéje.
Meg kell dicsérni Brad Pitt alakítását, aki nagyon minimalistán, szinte eszköztelenül játszik. Profi alakítás, azonban nyilvánvalóan nem a színész legjobbja, bármit is mondtak előzetesen. Kiemelhető még Donald Sutherland kis szerepe, valamint Tommy Lee Jones alakítása az apa szerepében, ami felettébb jóra, már-már ijesztőre sikerült.
Az Ad Astra tehát egy remek film, amelynek érdemén csak a kissé szájbarágós és nagyotmondó dialógusok, valamint a felénél lévő kisebb üresjárat csorbít. Az alapanyagban benne volt egy mestermű megszületése, azonban így sem kell szégyenkezni miatta, hiszen számos erős aspektus fedezhető fel benne. Életigenlő és jelentős mondanivalóval bíró műalkotást készített James Gray.
Képek forrása
