Vincent van Gogh a festészet egyik legnagyobb alakjának számít. Sokan tudják róla, hogy pályája során közel sem volt annyira elismert, mint amennyire híres lett a halála után. Külső szemlélőként az élete így is nagyon érdekes volt, s ezért sem meglepő, hogy az utolsó éveiről film is készült a közelmúltban. Filmajánlónkat olvashatjátok Az örökkévalóság kapujában című alkotásról.
Vincent van Gogh 1853-ban született Hollandiában és 1890-ben halt meg Franciaországban; a posztimpresszionista festészet (egyik) legnagyobb alakjaként emlegetik. Műveivel sok művészre hatott, az emberek pedig szájtátva bámulják a festményeit. Élete legnagyobb részében ez egyáltalán nem így volt. A kortárs festők, kritikusok, művészetkedvelők egyaránt lenézték őt, s egészen az élete végéig nem tapasztalhatta meg, hogy milyen érzés az elismerés. Egyetlen ember hitt csak benne igazán, az öccse (Theo van Gogh). Ő volt az, aki mindig támogatta, hogy meg tudjon élni, és aki kiállítást is szervezett a festményeiből.
A kortárs művészek közül Paul Gauguin volt az egyetlen, akinek kivívta az elismerését és a barátságát is. Vele Párizsban ismerkedett meg 1886-ban, de kapcsolatuk csak két évvel később mélyült el, amikor Van Gogh meghívta őt a dél-franciaországi Arles városába. Itt együtt festettek, sokat beszélgettek arról, hogy miként látják a világot alkotás közben, és hogyan szeretnék megjeleníteni ezt a vásznon. Amilyen hamar elmélyült a barátságuk, olyan gyorsan vált feszültté a kettejük kapcsolata. Van Gogh egyszer egy borotvapengével támadt rá, ami után Gauguin távozott Arles-ból.
Van Gogh mentális zavarai egyre súlyosabbak lettek az utolsó éveiben. A pontos betegsége nem ismert, de az tudvalevő, hogy rengeteg abszintot fogyasztott. Élete végére a látása is súlyosan megromlott, ami hatással volt a festményei színvilágára, és feltehetőleg a mentális állapotára is. Közvetlenül azután, hogy rátámadt Gauguin-re, ugyanazzal a pengével levágta a bal fülét, amit bocsánatkérő ajándéknak szánt a sértett barátnak. Később elmondta, hogy semmire sem emlékszik az esetből. A következő időszakban pszichiátrián, elmegyógyintézetben és szanatóriumban is kezelték, de a festést nem hagyta abba.
Az örökkévalóság kapujában Vincent van Gogh franciaországi éveiről szól, hangsúlyosan az Arles-ban, illetve az azt követő Auvers-sur-Oise-ban töltött idejéről. A film két részre osztható: az első felében Van Gogh és Gauguin kapcsolata áll a középpontban, míg a második felében a holland festő képzetzavarai a hangsúlyosak. A váltás egyáltalán nem érződik élesnek, mivel a festészet (és a rajzolás) végig fontos szerepet kap. A történetvezetés egyik célja, hogy rávilágítson arra, hogy mit jelent(het)ett Van Gogh számára a festés. A válasz egyszerű: mindent. A békét, a nyugalmat, a szabadságot, az életet.
A film végig nagyon bensőségesen ábrázolja azt, ahogyan festett. Olyan kamerakezelést alkalmaz, ami azt az érzetet kelti a nézőben, hogy ő maga a művész. Az azonosulás viszont csak addig tart, amíg Van Gogh keresi azt a helyet, azt a pillanatot, amit vászonra vihet, de amikor megleli mindezt, már kívülről látjuk őt. Ez is azt próbálja érzékeltetni, hogy mennyire egyedi volt a látásmódja. Nagyon kreatív, ugyanakkor nagyon zavaró megoldás, hogy a festő látásának megromlását úgy jelzi a film, hogy a kép egy része homályos olyankor, amikor Van Gogh szemén keresztül látható a cselekmény.
Amikor alkot, hosszú percekig csak a természet hangja hallható. Nincs belső hang, nem beszél magában, nem beszél másokkal. Ha nincs egyedül, mert modellt fest, akkor az alanyával szívélyesen beszélget közben. Ilyenkor olyan, mint egy normális ember, akinek vannak szociális készségei. Mindez csak addig tart, ameddig alkot, vagy ha az öccsével találkozik, aki az egyetlen támasza és támogatója. Szokatlan megoldása a filmnek, hogy két „fejezet” között többször is úgy köt át, hogy Van Gogh beszél valakihez, a néző pedig a fekete képet látja csak, ami erős kontraszt ahhoz viszonyítva, hogy alkotás közben a Nap fényét mennyire szerette.
Az örökkévalóság kapujában Willem Dafoe jutalomjátéka, aki tündököl a holland festő szerepében. Nagyszerűen játszotta el, ahogyan folyamatosan romlott a tudatállapota, miközben fogalma sem volt, hogy mi történik vele. Az alkotás öröme is végig érződött rajta festés közben. A dolgát némileg nehezítette, hogy a fül elvesztését követően mindig úgy mutatta őt a kamera, hogy ne látszódjon a bal füle. Ennek megoldása az operatőri munkát is dicséri, helyenként nagyon kreatív ötletekkel rukkoltak elő az alkotók. Oscar Isaac számomra kicsit idegesítő volt Gauguin szerepében, de alapvetően nem volt gond a játékával. Egy kisebb szerepben Mads Mikkelsen is feltűnik, aki egy papot játszik, s hozzá fűződik a film egyik legviccesebb/legszomorúbb gegje is.
Julian Schnabel rendezői munkájánál ki kell emelni, hogy mennyire visszafogottan ábrázolta Van Gogh azon dolgait, amik nem kapcsolódtak a festészethez. Egyszer sem részegedik le, nem éhezik, nincs véres fülkaszabolás, ugyanakkor nem hallgatja el ezeket, csak mást mutat meg hangsúlyosan. Azt is megmutatja, hogy – a közhiedelemmel ellentétben – az utolsó éveiben egyre inkább elismerték a művészetét, főleg az alkotótársak. A halálát kiváltó öngyilkossági kísérletet is úgy ábrázolja, mint egy normális tudaton kívüli cselekvést, amit talán nem is ő követett el.
Összességében Az örökkévalóság kapujában egy jó film Vincent van Gogh életéről. A cselekmény helyenként nagyon lassan zajlik, sokszor percekig nincs semmilyen beszéd, úgyhogy akit az ilyesmi zavar, annak kevésbé tudom ajánlani, viszont annak nagyon, akit érdekel a holland festő életének utolsó néhány éve.
Képek forrása: IMDb
A szerző pontszáma IMDb-n: 8/10
