A Stúdió K szabadegyetemi programsorozatának hatodik állomásán Darida Veronika beszélt a színház történetéről. Előadását saját élményeivel színesítette. Ezt követően kerekasztal-beszélgetést tartottak, ahol a résztvevők azt a kérdést járták körül, hogy mitől lehet egy színház független – ha egyáltalán lehet. Beszámolónkat olvashatjátok.
Darida Veronika elmondta, hogy a színház nehéz helyzetbe került a támogatási struktúra átszervezése után, ezért a Stúdió K megsegítésére gyűjtőakció indult. A feloszlás és a megszűnés veszélye visszatérő jelenség a színház életében, de most végleg eljött az összefogás ideje. Ennek egyik eredménye a szabadegyetemi előadások szervezése, aminek sikerét mutatja, hogy a május 13-i már a hatodik alkalom volt. Ez a szolidaritás kifejezésének egyértelmű jele, mivel a szakma és a társadalom is rendszeresen megjelenik ezeken az eseményeken.
Az előadó számára többek között a folytonosságot, a hagyományt és a megújulást szimbolizálja a Stúdió K. Sokan sokfélét gondolnak, hogy mit jelölhet a „K”; egyesek szerint lehet ez „kreativitás”, „kísérletezés”, „konfliktus”, vagy valami hasonló kifejezés. Ugyanígy utalhat ez Brecht (K. Úr) vagy Kafka (Josef K.) egy-egy ismert karakterére is, vagy akár magára Kafkára is.
A színház legelső előadásának díszletére is jellemző volt már, hogy nagyon sok széket használ, ez azóta a Stúdió K egyik védjegye lett. Az első korszakban nem volt állandó játszóhelyük, ezért a kreatív hely- és díszlethasználat mindig nagyon nagy szerepet kapott. Az adaptációkat – hasonló okokból – szintén a játszóhelyre írták, továbbá mindig a színészhez igazították. Ebből az időszakból az 1977-es Woyzeck-adaptáció nagyon emlékezetes, ahogyan a Balkon és a Kintorna is. Az első társulat feloszlása után bizonytalan lett a színház helyzete.
1991 és 1994 között szünetelt a működésük, majd 1995-ben visszatértek. 1996-ban a Mátyás utcában lelt otthonra a Stúdió K, ami idővel valódi csomóponttá vált. Az állandó helyen egyre több gyerekeknek szóló előadást mutattak be, s a Hólyagcirkusz is itt kezdte meg működését. Folyamatosan lehetőséget biztosítottak itt a fiatal színészeknek, rendezőknek, továbbá nagyon sok ősbemutató is ehhez a helyhez köthető.
2006-ban költözött a Ráday utcába a színház, ahová már nem jött velük a Hólyagcirkusz, de az továbbra sem változott, hogy fiatal és tehetséges alkotók jelennek meg náluk. Több fontos ügy mellett is kiállnak, ennek ékes példája, hogy itt rendezték meg az első és a második Storytelling Fesztivált is. A társulat gördülékeny működéséhez pedig egyetlen dologra van szükség: alázatra. Itt mindenki azonos értékrendben hisz, mindenki kiveszi a részét a munkából. A színészek is részt vesznek a díszletépítésben, ahogyan a játszóhely takarításában is. Talán ebből is fakad a Stúdió K varázsa: az alázatból.
Darida Veronika előadása utána kerekasztal-beszélgetést szerveztek a színházi függetlenségről, amin Fodor Tamás (a Stúdió K alapítója), Hajdu Szabolcs (színész, rendező), Nagy József (a Jel Színház alapítója), Szabó Gyuri (a Trafó művészeti vezetője) és Szabó Réka (a Tünet Együttes művészeti vezetője) vett részt. A beszélgetést Bíró Bence moderálta. A résztvevők először a független alkotással kapcsolatos gondolataikat osztották meg.
Fodor Tamás szerint az állami szabályozás hiánya is veszélyes lehet. A színházaknak először azon kell gondolkodniuk, hogy mit tesznek azért, hogy valóban fontos legyen az intézmény. A rendszerváltás óta sokkal pezsgőbb az élet Budapesten, több előadás, kiállítás van, és így sokkal élhetőbb a város. Ezekhez szükség van megfelelő infrastruktúrára is, míg a városvezetésnek az a feladata, hogy minden jól működjön. Ezek a színház függetlenségének a külső kritériumai, de a belső függetlenségnek is vannak feltételei.
Hajdu Szabolcs egyetértett Fodor Tamással, s hozzátette, hogy a tapasztalatoknak nagy jelentősége van. A ’90-es évek végéig nem is létezett a „független színház” fogalma, addig az „alternatív színház” megnevezést használták. A kőszínházakhoz képest ezek a „kavicsok” sem lehetnek teljesen függetlenek, mivel működésük ugyanúgy függ a társulattól, a forrásoktól. Az intézményesülés velejárója, hogy megszűnik a teljes függetlenség. A cél így az lehet, hogy a színház az elérhető legnagyobb függetlenség felé próbáljon elmozdulni.
Szabó Réka szerint a „független” és az „alternatív” jelző sem megfelelő, mert egyik sem mondja meg, hogy mi a viszonyítási alap, hogy mihez képest alternatív egy színház. Szerinte a „független” a struktúrát jelöli, hogy ki a fenntartó. Ha a részéről nincs nyomásgyakorlás, akkor lehet független a színház. Szabó Gyuri hozzátette, hogy a színházat korábban más jelzőkkel is próbálták specifikussá tenni, mint az „avantgárd” és az „underground”. Szerinte a függetlenség a külső finanszírozásban történik meg a gyakorlatban.
Nagy József elmesélte, hogy alkotói pályája alatt kétszer érezte magát függetlennek: a legelső darabjánál azért érezte ezt, mert azt teljes mértékben ő szervezte meg, ő finanszírozta. A bemutató után független csoportnak nyilvánították őket, ami után már meg kellett felelni különböző elvárásoknak. A folyamatos kompromisszumok mellett ritkán volt meg az alkotói szabadsága, s harminc darabjának írása során 4-5-nél érezte csak azt, hogy elég ideje volt megírni. Szerinte az egyén (képzelő)erejétől függ a függetlenség.
Fodor Tamás felhívta arra a figyelmet, hogy a kőszínházak nagyon sokat merítettek a független színházak előadásaiból, s a kettő egymásra is hatott. Addig lehet független valami, amíg az saját környezetében, a saját morális értékei mentén jön létre. Ha egy külső tényező a színházon belül is visszafékező hatást vált ki, akkor az tönkretesz mindent. Szabó Gyuri szerint akkor érzi az ember, hogy valamit jól csinál, ha politikai konfliktusba kerül. Az pedig szintén vitatott kérdés, hogy az ezzel párosuló kísérletezési szabadság miatt fel lehet-e adni a kapcsolatépítést a közönséggel?
A beszélgetésből kiderült, hogy a „független színház” értelmezése korántsem egyértelmű. A végig nagyon magas színvonalú eszmecsere során élmény volt hallgatni a résztvevőket.
Az esemény a dunszt.sk és a Stúdió K Színház közös szervezésében, az ELTE BTK HÖK Kulturális és Sportbizottsága, illetve az ELTE TTK támogatása mellett valósult meg.
Fotó: Burkus Dávid
