A 2011 óta futó Trónok Harca olyan jelenséggé vált az évek során, hogy az idén április közepétől látható befejező évad kapcsán már szinte semmilyen felületen nem lehet elkerülni, hogy belefusson az ember (és nemcsak a sorozat reklámjaiba vagy a rajongók posztjaiba, hanem akár más termékeket, oldalakat vagy bármit reklámozó hirdetésekbe, melyek marketingfogásként használják fel a sorozat népszerűségét). De most nem hirdetésekről lesz szó, sem a jelenség okairól, hanem inkább arról, hogy a sorozatnak, amely ekkora figyelemnek örvend, hogyan is alakult idáig a záró évada.
Pontosan a felénél járunk a 8. évadnak, az eddigi három epizódból talán a harmadikban értek tetőpontra az izgalmak. De érdemes kitérni az első két epizódra is. A nyitó epizód felütése a sorozat legelső részét idézi (zeneileg is), habár ott a bevonulás Deresbe csak a 23. perc után következik. Most az első bevonulással ellentétben a színvilág és egyúttal a hangulat is sokkal komorabb, ahogy az évad további részeiben is. Ez az epizód a hosszú várakozás után egyfelől jó esélyekkel indult, hiszen a nézőknek már az is nagy öröm lehetett, hogy újra láthatták az általuk kedvelt sorozatot és annak szereplőit, másfelől ugyanez veszélyeket is rejthetett volna, hiszen a nagy várakozás után nagyot is lehet csalódni. Azonban úgy tűnik, hogy az utóbbi bekövetkeztét sikerült elkerülni. Régóta várt találkozásokat hozott ez a rész, illetve elkezdte felvezetni a végső összecsapásokat. Kiéleződnek a feszültségek, például Sam és Daenerys beszélgetésével, vagy azzal, hogy Jon számára kiderül saját kiléte. Mindez inkább csak előkészíti a későbbieket, ezért nem is fogom olyan mélyen elemezni. Az epizód eseményeinek tehát nagyrészt megvan a funkciója, habár én a sárkányon repkedős résznél azért elgondolkoztam – kicsit azt éreztem, hogy ez inkább afféle látványosság. De azt is hozzátettem magamban, hogy lehet, hogy a későbbiekben a sárkányon repülés elsajátításának szerepe lesz Jon szempontjából, ami tulajdonképpen be is igazolódott a harmadik részben.
Ha a bevonulás ismétlődése szóba került, amely egyfajta keretes szerkezetet is adhat a sorozat egészének, úgy Jaime epizódvégi, hatásosan megjelenő szembesülése korábbi tettének következményével is egyfajta visszacsatolásként szolgál. A második részben tovább közeledtünk az igazán fontos összecsapáshoz, és bár Sansa és Daenerys konfliktusának elsimulására felcsillant a remény, ez mégsem történt meg. Emellett viszont több szereplőnek beteljesült egy-egy régi vágya, amivel egyrészt bizonytalanná vált későbbi sorsuk (hiszen ez jelenthette akár a boldog lezárást számukra, ami után ki is lehet írni őket a sorozatból). Másrészt ezek a beteljesült célok mintegy megelőlegezték egy szakasz lezárultát (nemcsak az adott szereplők számára), miszerint ezután már tényleg akár a vég is eljöhet. Mindezekre csak rövidebben tértem ki, mivel véleményem szerint ez a két rész egyfajta lépcsőként szolgál a harmadik epizód eléréséhez, a várva várt csatához.
Mielőtt a harmadik epizódot láttam volna, elgondolkoztam azon, hogy van-e valami mélyebb értelmezési lehetősége a sorozatnak. Hogy lehet-e másképp is értelmezni, mint egy fantasy-világban zajló történetet, amelyet sokszor párhuzamba állítanak a középkorral, és ami – mint bármely sorozat – különféle emberi attitűdöket és viselkedésmintákat jelenít meg. Nos, a harmadik epizódot tudtam a felszíni történettől elválasztva is nézni. Úgy, mint az emberiség harcát a halállal – vagy akár az egyes emberét. Vagy úgy, mint bármilyen küzdelem dinamikájának leképezését. Ez csak egy lehetséges értelmezés, de számomra ilyen jelentése is volt ennek a sötétbe burkolózó résznek.
Az epizód szinte végig szorongást tudott kelteni; nyilván nyomasztó is szembenézni a halállal, vagyis az Éjkirály seregével. El tudta érni, hogy a szereplőkkel együtt már a néző is azt érezze egy ponton, hogy nincs tovább – bár nyilván annyit gyanítottam, hogy mindenki mégsem halhat meg, hiszen akkor mégis mi lesz a maradék három részben? De közben mégis reménytelenséget éreztem, mikor a szépen lelassuló zenére Branhez érkezett az Éjkirály. Párhuzamosan vágott képek láthatóak ekkor, valamivel nyugodtabb a zene, hiszen az érzelmi felfokozottságon – amikor még a remény tudatában van néző és szereplő – már túl vagyunk. A szereplők még kitartanak a végsőkig, de már azt érezhetjük, hogy úgyis le lesznek győzve, itt már minden hiábavaló. Ezért is érzem olyannak ezt a részt, mint egy haláltusát (ahol az Éjkirály a halál) vagy bármilyen reményveszettnek tűnő küzdelmet. Az Éjkirály nem is főgonosznak tűnt, hanem egy erőnek, amely végzi a dolgát, érzelemmentesen. A zene lemondó, szomorú. Aztán kicsit fokozódik a zene, van benne egy kis törésvonal az Éjkirály és Bran egymásra nézésénél, újra fokozódik a zene, nő a feszültség, aztán bumm, hirtelen, váratlanul mégse következik be a vég – hanem megérkezik Arya. Sokan gyorsnak érezték ezt a leszámolást, elsőre én is. De jobban belegondolva talán ez a megoldás így volt erőteljes és hatásos. Egy utolsó váratlan fordulat: talán mégis legyőzhető lenne a halál?
Kiemelt kép és cikkbeli képek: imdb.com
