Kérdésekre kérdésekkel – Interjú Reisz Gáborral a Rossz versekről

A Rossz versek egyszerre identitáskeresés, felnőtté válás, emlékezés, túlélés, szerelmi vallomás és elengedés. A filmről és a történetírásról beszélgettünk Reisz Gáborral, aki a rendezője és egyben a főszereplője is a filmnek. Interjúnkban nem válaszokat kellett keresnie, hanem kérdéseket, amelyek vezették, összerakták és megkomponálták ezt az egészet, a Rossz verseket.

Milyen kérdést fogalmaztál meg legelőször, még az alkotás előtt?

Azt, hogy mi a film. Mi ez az egész, amit mi nézünk? Legszívesebben beletekernék a legtöbb filmbe, mert tudom, mi fog történni. Ez valahogy nem oké, miközben szeretem az összes régi filmet. Sőt, imádok régi filmet nézni, de nem értem, miért csinál megint valaki ugyanolyat. Mi az eredeti és mi a koppintás? Az, hogyha már ráismersz minden filmről mindenre, és ha már nincsen eredeti, akkor csupán beemelsz részleteket és kész is. Milyen az ember és a film kapcsolata? Ha valaki szereti a filmeket, filmalkotó, vagy csak szeretne az lenni, akkor az álmai vagy az emlékei filmszerűek tudnak lenni. Az én álmaimban vannak vágások meg kameramozgások, nem jövök rá, de amikor visszaidézem, rádöbbenek, hogy basszus, ez egy David Lynch-jelenet volt.

Amikor elkezdted írni a forgatókönyvet, miket fogalmaztál meg magadnak?

Ki vagyok én? Igen, ez volt. Párizsban kezdtem el írni, először voltam fél évig egyedül egy idegen országban. Soha előtte nem volt ilyen. Emellett öt rendezővel éltem együtt, a világ minden tájáról. Fogalmam nem volt, hogy mit csinálok ott. Hogy lehet, hogy egy évvel ezelőtt még Ferenczik Áronnal rohangáltunk a hetedik kerületben egy kamerával, és most ott ülök egy olyan házban, aminek a bejárati ajtaján a Cannes-i fesztivál logója van?

Hogyan alakult a történet? Mennyire volt nehéz összekapcsolni a történetszálakat?

Az első változata a könyvnek nagyon akadozott. Eljutni A-ból B-be hosszú volt, hiszen ott volt a B, de hogy hogy jött oda, azt senki sem tudta. A fejlesztés, a workshopok erről szóltak, hogyan lehetne tisztázni, kisimítani. Nem egyszerű történet, mert nem kronologikus és a szereplők is változnak benne.

DSC_8201 (1)

A film egyik kulcsfogalma az emlékezés. Ezzel kapcsolatban milyen kérdések merültek fel benned?

Mi a múlt? Mi az a jelen és a jövő? Mennyire röhejes az, hogy a múlt és a jövő között sokkal nagyobb a hasonlóság, mint bármi, ami a jelenben történik. Mindkettőt lehet siratni vagy félni tőle. A múlttal kapcsolatban leginkább az fogalmazódott meg bennem, hogy nem létezik. Az már nincs, fantáziává válik. És ami érdekes: onnantól fogva, hogy az múlt, az a te agyadban hogyan változik pillanatról pillanatra. Mindig úgy próbálod megváltoztatni a képzelőerőddel, hogy a legmegfelelőbb legyen neked az adott pillanatban. Ezért lehet az, hogy próbálsz életben tartani egy szerelmi lángot, ami már nincs. Persze sok minden más is lehet…

Na és a szerelem?

Lehet-e az, hogy nem múlik el? Elképzelhető, hogy nem múlik el? Az elmúlástól minden ember fél. De nem ennyire egyszerű ez az egész. Bizonyos tekintetben elmúlik, bizonyos tekintetben pedig, nem tudok mást mondani, itt van ez a film. Ez már nem múlik el, már van. És ez a szerelemből jött. Persze nagyon sok másról is szól, de alapvetően a szerelem generálta.

A felnőtté válással és az identitással kapcsolatban miket fogalmaztál meg?

Hű vagy-e a legelső álmaidhoz? A gyerekkori éned mit szólna, ha látna? Milyen lenne az a beszélgetés? Hogyan tudnál egyáltalán beszélgetni vele, velük…

DSC_8483

Sikerült megválaszolni ezeket a kérdéseket a filmben?

Van egy csomó nyitott kapu, annyira, amennyire a filmnek az a vége, ami. A nagyon lezárt történeteket nem szeretem, mert nem ilyen az élet. Vannak filmek, amikhez persze illik. De ennek a filmnek a jelen ideje az életre szeretne hasonlítani, a lehető legjobban. És az élet nem olyan, hogy van egy szép vagy csúnya lezárása, hanem el van vágva és kész. De kaptam válaszokat, annak ellenére, hogy rengeteg kérdés maradt bennem.

Van valami, amit megköszönnél a filmnek?

Azt, hogy nem haltam meg. Ez a film kicsit olyan volt, mint egy szerelem, amibe jó erősen kapaszkodtam mindenáron, amibe folyamatosan beledöglöttem, de nemcsak én, hanem mindenki, aki benne volt ebben az egészben. Ez a film nem csak a film maga, hanem az a sok ember, a napok, az évek. Nem is csak a stáb, hanem azok, akik ezt kibírták körülöttem, vagy nem bírták és azért lett ilyen.

És a történetnek mit köszönsz?

Ezt azért nehéz így megfogalmazni, mert személyes élmények inspirálták, és ez mind én vagyok. A kérdéseket, amiket feltettem magamnak, azt hiszem, nagyjából megválaszoltam. Ezt köszönöm. De valahol ez a túlélés része. Az, hogy életben vagyok, az ennek köszönhető. Olyan erős kérdések voltak az elmúlt időszakban, amiktől, hogyha nincs a film, akkor nagyon rossz lett volna. Az összes megválaszolt és nyitva hagyott kérdésével viszem tovább valahova, azt érzem.

 

A filmet meg tudjátok nézni a mozikban, a zenéje pedig már szintén elérhető. Nézzétek, hallgassátok! Hecikuma!

Képek: Burkus Dávid