„Jó dolog nőnek lenni, és nem győztesnek…”

Szeptember 21-e volt. A bemutató estéje. Tömeg, fogadás, helyfoglalás érkezési sorrendben, tolakodás, ismeretlen ismerősök, a kortárs művészetek háza, kortárs közönséggel. Izgatottság. Már a színlapról tudtuk, hogy egyfajta multimédiás showra érkeztünk. Erre egyébként garancia Lakatos Márk neve is – ha netán valakinek mégis kétsége lenne azt illetően, mire készüljön. Ha csak felületesen ismerjük is a hazai divatélet egyik kortárs ikonjának munkásságát, már akkor biztosak lehetünk benne, hogy valami egészen színes-szagos, nagyon élő, nagyon mozgalmas térbe és időbe kerülünk.

Choderlos de Laclos – Heiner Müller – Lakatos Márk: Kvartett, avagy Veszedelmes viszonyok másképp

A színpadkép talán egy loft lakás belseje, esetleg egy bunker, ahogyan Müller darabjában, de lehet, hogy egy kifutó kulisszája az, ahová  beleshettünk. Boncasztalon letakart alak, diszkógömb-bukósisakos táncospár a szemünk sarkában, zaklatott kivetítés, barokk zene, és megjelenik a stylist egy latex hentesköpenyben. A színlapot olvasva hamar rájöhettünk, a készítők az egyre divatosabb szerepcsere megoldásával éltek, így Bocskor Bíborka játssza a vikomtot, míg a látványtervért is felelős Márk Merteuil bőrébe bújhatott. Valójában azonban az előadást Urbanovits Krisztina játéka vitte el a hátán, aki mintegy bábmesterként volt jelen, mozgatva a másik négy figurát, a két táncost és a két ismert arcot. A színésznő lényegében hasbeszélőként adta elő az egész darabot, miközben ide-oda rángatta – nem is mindig – láthatatlan köteleiken szereplőtársait. Egy személyben narrátor, rendező, vikomt, márkiné, s talán egy ponton önmaga.

Bíborka énekel néha, férfias, őrült, egzaltált. Egyszercsak ő a rongybaba Tourvelné, máskor a nyegle, nemtörődöm vikomt. Márk báránybordát készít, ujjain hatalmas gyűrűk. Tollas fejdíszt ölt, éneklést imitál, öltözik-vetkőzik, jelen van. „Jó dolog nőnek lenni, és nem győztesnek…” – de itt nem láttunk sem nőket, sem férfiakat. A nemek elmaszkolása olyan tökéletesen sikerült, hogy – habár a készítők nem rejtenek el, és nem mutatnak meg direkt módon semmit –, az eredeti mű lényegiségét adó férfi-női párharcból, a nyilvánvaló szexuális jellegekből adódó erotikus, túlfűtött hangulatból semmi sem maradt. Ez a digitális kor folyománya lenne? A lassan visszafordíthatatlanul felcserélődő, egyben teljesen összezavarodó nemi szerepek korának következménye? Fontos még, hogy ki férfi, és ki nő? Hogy mit jelent, miben áll a férfiasság, a nőiesség? Akarta egyáltalán felvetni ezeket a kérdéseket az előadás?

A színpadon főzőlap, jelen idejű gasztro-élmény, mindent bele, ez aztán látványshow a javából! De valóban szükséges ez a sok minden? Mi az a pont, ahol a multimédiát úgy használjuk, hogy az hozzáad az előadáshoz, és honnantól válik öncélúvá? Az eredeti mű szinte felismerhetetlenné csonkított, szétdarabolt, majd újra összefércelt változata ez a valóban leginkább egy danse macabre-ra emlékeztető őrjöngés. Emberek a megsemmisülés pillanata előtt, Merteuil és Valmont tökéletesen felszabadult, tökéletesen értelmetlen tombolása a halál biztos tudatában.

Amit láttam, annak mentén még most, több mint egy hónap távlatából is egyetlen igazán relevánsnak tűnő gondolat ötlik fel bennem: mikor eljutsz a ranglétra egy bizonyos fokára, onnantól bármely álmodat megvalósíthatod. Ha meg akarom találni a jelentőségtelit ebben az estében, akkor az ez: érj el karrierednek arra a pontjára, hogy mindent megmutathass a közönségednek, ami csak benned van. Érd el, hogy megtehesd. Lakatos Márk elért erre a pontra. Én pedig a tapsrend alatt azon tűnődtem, miért szerethetem ezt az estét. És aki keres, az talál, így végül rájövök a megoldásomra.

A kivetítés az előadás vége felé – ha jól sejtem – az alkotókat mutatta. Testfestést láttunk rajtuk, angolul. Nincsenek arcok, de kitalálható melyik felirat melyik művészhez tartozik. Nagyjából így hangoznának magyarra fordítva: „Billy Elliot” – így feltehetően Darabont Áron Leont gúnyolhatták, aki kétszeres Arets Reumert-díjas táncos, a Compagnie Inter Contemporain társulat tagja, „Kibaszott buzi” („Fucking Fag” felirat áll egyikük vetítésben megjelenő torzóján), ez Lakatos Márk fájdalmas önvallomása talán, „Csontkollekció”, „Nuku mell, nagy segg” – Bocskor Bíborkára, ha akarom, illenek a verbális abúzusnak ezek a fordulatai. „A bántalmazás nem mindig fizikális…” mondja az utolsó felirat, és én mélyen átéltem ezt a pillanatot olyan emberként, aki szintén elszenvedője volt ennek a normatívává vált társadalmi aktusnak.

Mert olyan társadalomban élünk, ahol a szóbeli bántalmazást még mindig csak komoly küzdelmek árán validálhatjuk, hiszen nincsenek kézzelfogható nyomai. „Túlérzékeny vagy” – halljuk rengetegszer. „Járj terápiára! Aki erős, az képes megküzdeni ezzel!”. Hovatovább politikai felhangot vélünk belelátni egy-egy ilyen – a pszichés fájdalmairól coming outoló számára – nagy bátorságot igénylő vallomásba. A vulgaritás része ennek a típusú verbális aktusnak. Hogyne lenne hát része a róla való közbeszédnek is? Van, amit nem lehet, van, amit nem szabad finomítani. A finomítás csak az elkendőzés, a komolytalanná tétel részét képezi, végső soron pedig semmi más célja nincs, és nem is lehet, mint fenntartani egy bántalmazó kultúrát, amelyben megszabható, kinek lehet hangja, kinek lehet érvényes mondanivalója, s mindezt milyen nyelvi keretek közt fejezheti ki.

Ekkor éreztem meg egyfajta felismerésként: ehhez a kicsivel több mint egy órás őrülethez azért tudok kapcsolódni, mert megláttam, mit tettek bele ezek az emberek önmagukból. Őszinteséget, lemeztelenedést, az álmot, hogy megmutathatnak valamit a titkos, belső világukból. Az őrületükből, a túlzásaikból. Túl sok az inger, túl sok a multimédiás effekt, túl sok itt minden. De talán ez épp elég ahhoz, hogy átlökjön minket egy peremen. A színházhoz sosincs használati útmutató, a néző valahol mindig magára hagyott lény, aki egyedül kénytelen feldolgozni a látottakat. Nem ül a vállán az alkotó, hogy elmagyarázhassa neki szimbólumrendszerét, így csupán két dolgot tehet: méltatlankodva továbbáll, vagy megkeresi saját belépési pontját abba a párhuzamos univerzumba, aminek az elmúlt órákban részese volt.

S hogy megerősítsem ezt a kapcsolatot a random bedobott színek, fények, alakok, performanszok e tombolásával, az előadásban elhangzott egyik mondatot biggyesztem ide öncélúan és teljesen irreleváns zárszóként: „Az időt az egyház Istennel tömte ki.” Erről pedig gondoljon mindenki, amit csak akar.

 *

Az előadás – eddig – három estén volt látható a Trafóban, szeptember végén.

*

Kiemelt kép: szinhaz.hu ( eredeti forrás: Trafó; az előadás imázsfotója)

Képek: Lakatos Márk blogja, kutszelistilus.hu