Klasszikust rendezni mindig kockázatos – hiába rejlik benne siker, sokszor ellenkező hatást vált ki a nézőkből: nem azt kapják, amit az eredeti verzió után várnak. Nem így van ez Alföldi Róbert az Átriumban 2018 nyarán bemutatott Chicago-rendezésénél.
Fred Ebb, Bob Fosse és John Kander musicalje mindenki számára ismert. A történet főhőse egy Roxie nevű lány, aki ki akar törni az egyszerűségből, sztár akar lenni. Ennek érdekében a saját testét adja a főnökének, majd amikor rádöbben, hogy az illető csak kihasználta, megöli. A gyilkosságért börtönbe kerül, de az itteni miliőben rájön, nem kell mást tennie a sikerhez, mint színésznővé válnia. Hazugságok sorával (szörnyű gyermekkor, zárdai élet, terhesség, megjátszott rosszullétek és végtelen megbánás) nyeri el a média és ezzel a társadalom megbecsülését, sőt rajongását. Az emberek tisztelettel néznek rá, hiszen nem a „jó” emberek a minták, hanem a megbánást tanúsító gyilkosok… Roxie ügyvédje, Billy Flynn életét a korrupció és a szexualitás irányítja – morális mércéje nincs. A két ember egymásra találva éri el a sikert: Roxie a társadalom szánalmát élvezve kerül ki a börtönből, és válik sztárrá. Az egész darab eközben azt a kérdést feszegeti, hogy vajon boldog-e egy percig is Roxie. Mindig a saját akarata szerint cselekszik, és nehezen ugyan, de eléri a célját, és nagy erkölcsi árat kell fizetnie ezért…
Alföldi a musical érzelemvilágát mélyíteni akarhatta, amikor az erős színészgárdát összehozta a Chicagóhoz. A Roxie Hartot játszó Sodró Elza (másik szereposztásban Huzella Júlia) minden tekintetet magára vonz, amikor színpadra lép, egyszerre ártatlan és kacér – egy született flegma revükirálynő. A mondás úgy tartja, egy nőnek vagy az ágyban, vagy a világban lehet hatalma. Roxie mindkét helyen hatalmat akar, amit meg is kap. A Billy Flynnt játszó Brasch Bence (második szereposztásban Fekete Ernő) a tipikus macsó, senki iránt nem érző, és csak az élvezeteket hajszoló homoszexuális sztárügyvéd szerepét hozza. Roxie börtöntársa, majd fellépőtársa is Velma Kelly, akit Parti Nóra erős alakítással kelt életre. Velma a férfitársadalomban a férfias tulajdonságait hangsúlyozva akar érvényesülni, ami hol sikerül, hol nem – de mindeközben ízig-vérig nő akar lenni. A leszbikus börtönőrt, Morton mamát Hernádi Judit (bizonyos estéken Csarnóy Zsuzsa) játssza, aki beáll a sorba, igyekszik a lehetőségeit kihasználva a lányokat pénzért és szexuális szolgáltatásokért cserébe segíteni. Roxie férjének, Armos Hartnak a szerepét Mihályfi Balázs alakítja. Hart egy tipikus papucsférj, akihez a jóval fiatalabb Roxie csak azért ment feleségül, hogy a világ előtt igazolva legyen – folyton átveri, és bókolással teszi helyre a dolgokat. A revühangulatot Hámori Ildikó hozza, ő ugyanis a konferanszié, aki eljátssza, hogy teljesen alkalmatlan a feladatra, hol zavarban van, hol fecsegni kezd. A többi szereplő és a tánckar ritmusos mozgással és énekléssel fokozza a darab túlfűtöttségét. A sok szlenget és argót használó szövegkönyv szintén hatásos volt.
Alföldi persze nemcsak remek zenei szórakoztatást kínál a show művészi szintre emelésével, hanem üzenni is akar: a tőle megszokott módon társadalmi-politikai eseményekre is reagál. A bevándorlás, a másság megvetése, a korrupció és a sztárbűnözők iránti médiafigyelem nemcsak a pár évtizeddel ezelőtti Chicagóra igaz, hanem korunkra is. Az utolsó jelenetben – Velma és Roxie álságos hazaszeretetről való beszédével és a Szózat dallamának Chicagóhoz alakított változatával – ért össze a régi-mostani Amerika és a mai Magyarország.
Az Átriumban játszott Chicagót tehát nemcsak azoknak ajánlhatom, akik nosztalgiázni akarnak, vagy szeretik a zenés show-k világát, hanem azoknak is, akiket érdekel, milyen szemszögből lehet bemutatni egy musicalen keresztül a társadalmi és egyéni problémák egy szeletét…
Kiemelt kép: Lakatos Péter/ Átrium
