Csárdáskirálynő – siker 103 éve

Kálmán Imre Csárdáskirálynője valódi hungarikum. A legsikeresebb magyar művészeti alkotásként számontartott darabot 103 éve mutatták be.

1914 tavaszán keresték fel Kálmán Imrét azzal, hogy írjon egy trónörökösről, aki beleszeret egy orfeumi sanzonettbe. Kálmán visszavonultan írta meg művét, majd amikor kitört a világháború, abbahagyta a komponálást: „Nem tudok zenét szerezni akkor, mikor a frontokon egymást öli a világ.” Lehár Ferenc biztatta a folytatásra, és végül 1915 őszére megszületett a zenemű, amelyet Bécsben mutattak be. Az ősbemutatón több magyar színész is fellépett: többek között Nyárai Antal.

Az első cím: Es Lebe die Liebe (Éljen a szerelem) volt, ez hamar Csárdásfürtinre (Csárdáskirálynőre) változott. Magyarországra 1916-ban már ezzel a címmel érkezett Kosáry Emma, id. Latabár Árpád és Király Ernő játékában. A fülbemászó dallamokat Gábor Andor szövegfordítása kísérte.

A háború közepén a Csárdáskirálynő sugárzott a katonáknak erőt, a frontokon a Te rongyos élet és a Hajmási Péter című dalokat dúdolták. Az operett több helyütt párhuzamot állít a harctér és a szerelmi élet között, íme egy pikáns példa Cecília szájából:

Lövészárok – puha ágy,
dúlnak bennük nagy csaták.
Itt is, ott is kell a fegyver: jó vagy rossz.
Nem mindegy, hogy közelharcban lősz vagy meghajolsz…

A cenzúrának és az elitnek már nem tetszett a darab, hiszen az arisztokrata életet teszi komikussá. Ez nem akadályozta meg az óriási nemzetközi sikert, a Csárdáskirálynő elindult azóta is tartó világhódító útjára. 1917-ben Szentpéterváron mutatták be Sylvia címen, Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban Gypsy Princessként ismerik, Sylviát cigánylánnyá változtatták.

A Horthy-korszakban a siker nem csökkent, az operett szürreálisan vidám világa vonzotta a többször válságát élő társadalmat, ez a zene már nem az elitnek szólt, megszüntette tehát a szegény és gazdag közötti különbséget.

Talán éppen ezért maradhatott a szocializmusban a színpadokon is, bár ekkor a cenzúra erősíteni kívánta a főurakat gúnyoló jellegét, míg a közönség a régi idők szép ruhái és szokásai boldog emlékét látta a Csárdáskirálynőben. Kálmán Imre közben származása miatt elmenekült az Osztrák–Magyar Monarchiából (bár Hitler egyedi menlevelet adott neki, amit ő visszautasított), az USA-ba, majd Párizsba ment, itt érte a halál is. Egy évvel később, 1954-ben Magyarországon újra színpadra állították az akkor fiatal rendező, Szinetár Miklós rendezésében. Békeffi István és Kellér Dezső átírta a librettót, több szerepet átformáltak, így kapott nagyobb szerepet Cecília, akit Honthy Hanna játszhatott el. Egy jelentős színháztörténeti esemény köthető az ő alakításához. A díszbemutatón a Rákosi-korszaktól elkeseredő művésznő a Hajmási Péter közepén megállíttatta a zenekart, és ujjával az első sorban ülő pártvezetőkre mutatva prózában üvöltötte: „Lesz még szőlő, lesz még lágy kenyér.”

Az 1954-es változatot ugyan sokszor újrarendezték, de lényegi változás sokáig nem történt. Az „újabb” rendszerváltás újabb Csárdáskirálynőt követelt: 1993-ban Mohácsi János rendezésében nyert teljesen új formát.

Pillanatkép az Operettszínház repertoáron lévő előadásából (kép: jegy.hu)

Pillanatkép az Operettszínház repertoáron lévő előadásából (kép: jegy.hu)

A Kálmán Imre-i életmű legnagyobb alkotását nemcsak máig tartó hazai és nemzetközi sikere (a legismertebb magyar művészeti alkotásként tartják számon), hanem az előadásokban játszó színészek sora is igazolja. A Csárdáskirálynő egy-egy szerepében olyanok játszottak, mint Rökk Marika, Németh Marika, Csákányi László, Rátonyi Róbert, Psota Irén, Németh Sándor, Latinovits Zoltán, Molnár Piroska, Kulka János, Kállai Bori, Stohl András, Bodrogi Gyula, Hernádi Judit és még sokan mások.

A dalok pedig szimbólumokká váltak, soraik szállóigék lettek. „Te rongyos élet, bolondos élet: mitől tudsz olyan édes lenni, mint a méz?”, „A lányok, a lányok, a lányok angyalok, a férfiakkal csak komédiáznak”, „Jaj, cica eszem azt a kis pofikád”, „Egy a szívem, egy a párom, a boldogságot tőle vágyom”, „Nincs szebb, mint a szerelem, mindig is de szép volt”, „Az asszony összetör, megkínoz, meggyötör”, „Emlékszel még, jut még eszedbe a múltunk?” – ezeket olvasva bizonyára felcsendülnek fülünkben a Csárdáskirálynő dallamai.

Nem véletlen tehát, hogy nem telik el úgy egyetlen perc sem a Földön, hogy valahol – színházban, televízióban, rádióban – ne csendülne fel Kálmán Imre valamelyik dala.

Ha pedig bánatosak vagyunk, ahogy egykor a lövészárokban lapuló katonák tették, gondoljunk arra:

„Túl az Óperencián boldogok leszünk,
Túl az Óperencián csókra éhezünk,
Túl az Óperencián lesz mesés tanyánk,
Túl az Óperencián fészek vár reánk!”

Kiemelt kép: Psota Irén és Latinovits Zoltán a Csárdáskirálynő c. operettfilmen, 1971-ben (kép: port.hu)