Dühös emberek és elégedett nézők

Mint bizonyára oly sokan, én is többször választottam már filmet az IMDb Top 250-es listájáról. Eddig sosem okozott csalódást, így nemrég – némi unszolás hatására – a lista jelenlegi 5. helyezettjére esett a választás, a Reginald Rose azonos című drámája alapján készült 1957-es Tizenkét dühös ember című filmre, ami az eddigi legjobbnak bizonyult.

A film története röviden: adott egy tizenéves fiú, akit azzal vádolnak, hogy megölte a saját édesapját. A tárgyalás során – ami nem szerepel a filmben, csak később tudjuk meg pontosan a részleteket – minden egybevág az ügyben a bűnösségét illetően, és a tanúk is ellene vallanak. Ezeket tekintve már elég kicsi az esély arra, hogy ártatlannak találják, és szabadon bocsássák, azonban az esküdteknek még állást kell foglalniuk az ítélet meghozatalához. Elvonulnak tehát egy szobába, ahol zárt ajtók mögött tizenkettő-nulla arányban kell megszavazniuk, hogy a vádlott bűnös-e vagy sem. A bonyodalom itt kezdődik: egyikük „nem bűnös”-sel szavaz. Ekkor a többi esküdt felháborodik, ugyanis teljesen egyértelműnek látják a fiú ügyét, és legtöbben fölöslegesnek, sőt egyenesen felháborítónak tartják azt a javaslatot, hogy esetleg újra átgondolják a hallottakat.

Dióhéjban ennyi a történet, és ez már fel is veti a film legfontosabb erkölcsi kérdését: dönthet-e egy erre a célra létrehozott testület percek alatt egy ember életéről?

7. esküdt: – Na, akkor most mi lesz? Csak nem fogunk itt ülni egész éjjel?

9. esküdt: – Legfeljebb egy éjszakánkba kerül, de a fiúnak az életébe.

Persze kezdetben úgy tűnik, a fiú bűnössége egyértelmű, és a két tanú vallomása is szilárd lábakon áll, ezért nincs értelme bármit megbeszélni. A későbbiek folyamán azonban fokozatosan fény derül arra, hogy talán tévedhettek is az esettel kapcsolatban, de a kérdésben még ekkor is alapvető nézetkülönbség van az esküdtek között, ami szinte végig megmarad – a 7. esküdt folyamatosan azt hangoztatja, hogy nyolcra baseballmeccsre kell mennie, de rajta kívül többen nem nézik jó szemmel, hogy maradniuk kell. A 10. esküdt például – ha már mindenképp rá kell szánnia egy órát – viccmesélésbe akar kezdeni. Egyértelmű, hogy bár úgy tűnik, tisztában vannak a bűntett súlyosságával, azzal talán mégsem, hogy a döntésükön is pont ugyanúgy egy emberélet múlhat – és még az is megtörténhet, hogy egy ártatlan emberé. Az egyetlen, aki teljes tudatában van a választása jelentőségének, a 8. esküdt:

0edcbd01-6ab4-4dbc-86e3-0d27536e09e7

Henry Fonda a 8. esküdt szerepében

8. esküdt: – Tizenegyen bűnösnek találták. Nem könnyű hozzájuk csatlakozni tizenkettediknek és halálba küldeni egy gyereket.

A konfliktus folyamatos az esküdtek között, amit csak tetéz, hogy addig nem hagyhatják el a szobát, amíg nem jutnak ugyanarra az álláspontra. Ez talán a film legzseniálisabb jellemzője: néhány perc kivételével – ami a tárgyalóteremben, a mosdóban, illetve a döntéshozatal után a bíróság előtt játszódik – szinte végig ebben a szobában „tartózkodunk”, ami csak tovább fokozza feszültséget. Személy szerint a film végéig nem voltam biztos abban, hogy a néhány kakaskodást leszámítva nem történik-e komolyabb fizikai összetűzés az esküdtek között, amíg össze vannak zárva.

A rendező (Sidney Lumet) más kivitelezési megoldásai is említést érdemelnek, ilyen például az, hogy mivel a tárgyalás végén kapcsolódunk a történetbe, a vádlottat is csak néhány másodpercre láthatjuk. Ezzel a rövid pillantással semmit nem tudunk meg róla, még annyit sem, mint az esküdtek. Nem halljuk beszélni, nem láttuk, hogy a tárgyaláson hogyan viselkedett, ezért róla, illetve a jelleméről való előzetes tudás birtoklása nélkül, pártatlanul hallgathatjuk végig, amiket az esküdtek feltételeznek a fiúról, így a szereplők eszmefuttatásai alapján próbálhatunk mi, nézők is állást foglalni az ügyben.

A vádlott tehát nem kap túl nagy hangsúlyt a filmben, az esküdtek viszont annál inkább. Mindannyiukat viszonylag jól megismerjük, és ezzel kirajzolódik előttünk, hogy mennyire különbözőek – ami a döntésüket is nagymértékben befolyásolja. Van, aki bizonytalankodik, és úgy tűnik, mintha azért szavazna „bűnös”-sel, mert a többség is így szavaz. Van, aki előítéletből dönt, mert azt gondolja, aki rossz környékről származik, biztos elfajzott és gonosz. Van, aki egyszerűen minél előbb szabadulni akar, és ezért később akár a meggyőződését is képes meghazudtolni. Mindannyian más karakterek, ami még inkább életszerűvé teszi a történetet.

Ezt az életszerűséget erősíti az is, hogy a film befejeztével nem derül ki, hogy a fiú bűnös vagy ártatlan – mint történhetne ez egy hasonló esetben a valóságban is –, így végül nyitott marad a kérdés, hogy kinek volt igaza, és a nézőre hárul annak eldöntése, hogy a fiú ártatlanságában vagy bűnösségében hisz-e.

A rendezés mellett nem maradhatnak szó nélkül a színészek sem. Henry Fonda nagy szerepei közé tartozott ez, a 8. esküdt alakítása, azonban a többi szereplőt megformáló színészek sem maradnak el mögötte. Személy szerint nem is tudnék közülük „kedvencet” választani, nem tudnám azt mondani, hogy ő vagy ő mennyivel jobban alakította a valahányadik számú esküdtet, mint a másik, annyira tökéletesen játssza mindegyikük a saját szerepét. Érdekesség egyébként, hogy nem szerepelnek nevek a filmben. A szereplőket végig valahányadik számú esküdtként emlegetik, és ez alól csak az kivétel, amikor a történet végén a 8. és 9. számú esküdt bemutatkozik egymásnak.

150927-michaelson-white-jurors-tease_yrkzcf

Összességében én erről a filmről – mint valószínűleg tízből tíz ember – nem tudok rosszat mondani. Egyszerűen zseniális a rendezés, a színészek, a történet, a megvalósítás, az időbeli elosztás – és még sorolhatnám. Persze nem véletlenül tartozik még több mint 60 évvel a megjelenése után is a legjobbnak tartott filmek közé.

Képek: Youtube, The Deaily Beast, Channel 4