Életkezdési válság; elkerülhetetlen, önbeteljesítő sors; jó példák híján semmittevés; alkalmatlan vezetők. Ezekkel az égető kérdésekkel találkozhatunk Georg Büchner Leonce és Léna című, 1836-ban készült vígjátékában, melyet most a Szkénében láthatunk, Rába Roland rendezésében. A darab alcíme A legboldogabb álom, és az egyszerű történeten egy vígjátékhoz illően valóban nevethetünk, és úgy tűnik, egy igazán boldog befejezést kapunk, de vajon mennyiben találnak megoldásra a fent említett problémák?
A Szkénében bemutatott Büchner-darab kezdetén az egyik címszereplő, Leonce – ahogy a szereplők szólítják, Leó (Kovács Krisztián) – kilép egy apró kijáraton, egy apját, a királyt (Mucsi Zoltán) ábrázoló, összefirkált poszterekkel teleragasztott fal elé, majd háromszor belekezd monológjába. Ez is mutathatja, hogy pontosan ő sem tudja, mit akar. Filozofál, kritizál. Kritizálja a magukat túl komolyan vevő, fontoskodó, konvencionális, „dolgos” felnőtt-lét megtestesítőit. A darabban őket a király és tanácsadója (Scherer Péter) képviselik. Valóban nem kompetensek ők sem a feladataikban. Nincs jó példa. A király sem tudja, hogy mit akar. Csak felveszi a szerepét, sőt, ezt is csupán ráadják, amit egyrészt a felöltöztetése szimbolizál, másrészt a mögé tartott kivágott díszlet, dicsfénnyel. A tanácsadó az uralkodó kérdéseire semmitmondó válaszokat ad. Halmozza a kötőszavakat, terel, de választ ő sem tud adni semmire. A király úgy jelenti be fia leendő esküvőjét, hogy vagy lesz, vagy nem. Ő is fél a szavaiért, kijelentéseiért vállalandó felelősségtől. Később pedig attól, hogy kijelentette, boldog lesz, és hiteltelenné válik, ha nem tartja magát ehhez. Mégis súlytalan királyi szava, pont az óvatoskodás miatt. Leó, a király fia kritizálja ezeket a viselkedéseket, lázad, azonban neki sincs alternatívája, a semmittevést választja. Meg is fogalmazza, hogy mire az ember kitalálná magát, illetve azt, hogy mit akar kezdeni az életével, addigra megöregszik, élete végéhez ér. Barátra Valerio (Katona László) személyében akad, aki szintén naplopó, emellett bolondos figura, aki a többiek mellett Leóval szemben is megenged néhány csípős megjegyzést.
Megjelenik Leó szerelme, Rosetta (Parti Nóra), és egyúttal a szerelem elmúlásától, elköteleződéstől való félelem is. Ez a kapcsolat meg is szakad. Ezt követné a kötelező házasság Leó számára, amivel egyúttal királlyá is válna. Mindkettő felelősséggel, kötelezettségekkel jár, illetve egyfajta véglegességgel is. Leó el is menekül, elindul világot látni Valerioval. A trónörökös szökésével párhuzamosan meglép a leendő menyasszony, Léna (Simkó Katalin) is. Az ő oka a menekülésre az, hogy szerelemből szeretne házasodni, nem pedig egy idegenhez hozzámenni. Ő sem egyedül, hanem társalkodónőjével, Marie-vel (szintén Parti Nóra) bujdokol. Megvan a párhuzam olyan szinten is, hogy míg Leonce és Léna hajlamos a merengésre és a mélabússágra, velük tartó barátaik földhözragadtabbak, nevetéssel, szórakozással ütik el az időt. Ők is egymásra találnak a két címszereplő mellett, habár jóval egyszerűbben, nem eszmények után kutatva, így másodlagos párosként jelennek meg.
Még találkozásuk előtt megemlítendő két jelenet. Először Léna és barátnője, Marie a természetben bolyongva találkozik szembe egy csigával és egy pocokkal. A Leót alakító Kovács Krisztián és a Valeriót játszó Katona László ölti magára a két erdei állat szerepét, amit egy-egy nyakukba lógatott tábla jelez. Így egyúttal összeköthetjük a két állat jellemzőit az általuk alakított szereplőkkel is. A csiga egyértelműen utalhat arra az óvatosságra, lassúságra, ami Leót jellemzi a felnőtt életbe lépéssel kapcsolatban. Ugyanakkor a szimbólumszótár megemlíti a csigavonalhoz kapcsolódó élet fejlődésének jelentését, illetve azt, hogy a keresztény ikonográfiában a jóra való restséget szimbolizálja. Hogy ezek a jelentések mennyiben kapcsolódnak Leó karakteréhez, az kérdéses. Bár végül házasságot köt saját akaratából, és királlyá válik, ezzel vállalva az uralkodás felelősségét, ugyanakkor azt már nem tudjuk, hogy ezekben a szerepkörökben hogyan fog helyt állni a későbbiekben. A pocok ellenben nem ilyen egyértelmű szimbólum. Léna egy másik jelenetben pedig felhő „címkével” halad át a színen, ehhez a jelképhez még több jelentés kapcsolódik, mindenképpen fontos égi helyzete, ugyanakkor elrejtő funkciója is van. A hercegnő egyébként első megjelenésekor magasan jelenik meg, barátnője, Marie egy létrán keresztül mászik fel hozzá, ami szintén alátámaszthatja Léna szellemiséghez való közelségét, akkor is, ha a lány egyébként sokáig maga is éppolyan elveszett, mint Leó.
Ezek az elemek szépen hozzáadnak a darabhoz, amely egy egyszerű, fiktív királyságban játszódó történet keretein belül vizsgálja az élet elkezdésének nehézségei, a kötelezettségektől való menekülés mellett a sors kikerülhetetlenségét is. Hiába vág neki a világnak Leó, éppen azzal a hercegnővel találkozik, és abba lesz szerelmes, akit apja is neki szánt. Ez egyfelől a humor forrásává is válik, de azt is felveti, hogy, aminek be kell következnie, az úgyis bekövetkezik. És ez persze nem Leó apjának, a királynak a hatalmát bizonyítja, hiszen a nagy lelepleződés pillanatáig abban a tudatban van, hogy az esküvő meghiúsult. Maguk a szerelmesek pedig mit sem tudnak a másik kilétéről, és azt hiszik, hogy saját akaratuk diadalmaskodott a „kötelezőség” felett. Ez pedig már további filozófiai kérdésekhez vezet.
A darab emellett Leó apja, a király és tanácsadója figurájának hibáival, illetve a tanácsadó nézőkhöz mint alattvalókhoz intézett szavaival – amelyekben felsorolja az esküvőn való teendőiket, egy jó adag lenézéssel – egyrészt a mindenkori uralkodók kritikáját is megfogalmazza, de azért érezhető benne az aktualitás szándéka is. Hogy ez mennyiben kapcsolódik a történet fő kérdéseihez, vagy mennyiben tekinthető inkább adaléknak, az más kérdés. Megjelennek más kérdéses elemek is. Az eredeti szöveghez képest átdolgozott darabban megjelenik részlet például a Pom Pom-ból (ez a humor eszközeként funkcionál), illetve néhányszor éneklés szakítja meg az események folyását. Ez utóbbiak számomra nem adtak hozzá sokat a darab egységéhez, inkább felszaggatták azt. A zárlatban pedig a Kontroll Csoport Nem én vagyok című száma hangzik el. A „Nem én vagyok, aki valamit akar // az te vagy és nem én” sorokban a darab egészével egybevetve éreztem valamiféle felelősségáthárítást is.
Összegezve az eddig elmondottakat: az 1836-os mű felnövéssel kapcsolatos problematikája, sorsról felvetett kérdései alapvetően nagyon aktuálisak, így mindenképp indokolt át- és feldolgozása. Beavatástörténet is lehetne, de jó példák híján kérdéses ennek sikeressége, azt pedig, hogy milyen uralkodó, házaspár és felnőtt válik a két főhősből a befejezés után – ahogy már említettem –, nem tudjuk meg.
Képek forrása: art7.hu (Mészáros Csaba)
