Mészáros Márton négy kritikája

Hatos besorolású bolygó

Antal József, Hogyan népesítsünk be galaxist? = Távoli kolóniák, szerk. Szélesi Sándor, Bp., Ad Astra, 2016.

Nem túl kecsegtető egy olyan novella, amely mindössze párbeszédekből áll, pontosabban egy hosszú dialógusból, aminek a végéhez illesztenek egy rövid magyarázatot. Ugyanakkor Antal József Hogyan népesítsünk be galaxist? című műve az olvasóban első ránézésre talán kialakult averziót könnyen szeretetté formálja. Mint Örkény, úgy a többszörös Zsoldos Péter-díjas szerző is szeretheti a groteszket. Zavarba is hozza a műítészt: egyperces novellának akartam mondani, csakhogy egy idő után már túlnyúlt az egy, a két és a három percen is. (Tovább nem licitálunk felfele: mindössze kilenc oldalról van szó.)

Csakhogy nem a terjedelem és a szinte kérdőívet vagy vitaindító előadást, netán politikai kampányslágert idéző cím a legérdekesebb az írást vizsgálva. Az olvasó többoldalas, méghozzá megírt szövegekkel párosítja a novella műfajt, Antal műve viszont olyan, mintha két fél beszélgetését olvasnánk rögzített formában. Zárt világban játszódik a képletes cselekmény: adott két alak, valószínűleg egy ember és egy fotonagy, valami mesterséges intelligencia, mindketten a távoli jövőben váltják a szót egymással. Úgy tűnhet, az utóbbi vegzálja a földszülöttet, holott csak arról van szó, hogy emberünk vaskos büntetést és késedelmi díjat kapott, mivel bolygótulajdonos lett. Méghozzá nyolc évvel a cselekmény idejét megelőzően, de erről ezidáig mit sem tudott. Ahogy arról sem, hogy bolygótulajdonosként nem csak jogai, hanem kötelezettségei is vannak – éppúgy, mint a kortárs földbirtokosoknak rendszeresen kell ügyelniük arra, nehogy parlagfű nőjön a telkükön. Mint kiderül, névtelen hősünket illegális nyersanyag-kitermelés miatt is megbírságolják, nem is csekély összegre. Késedelmi kamatokkal együtt hetvenkétmilliárd-egyszázkilencvenhétmillió-hatszáz-huszonötezer-kettőszázötven kreditre, jelentsen akármilyen fizetőeszközt is a bankjegyek és pénzérmék világától igen csak különbözőnek tűnő pénzem.

Antal művében tényleg nem történik semmi, a két szereplő még csak kamaradrámát sem idéz, hiszen egyetlen jel sem utal belső-külső tulajdonságaikról, környezetükre, egymáshoz való viszonyukra. Párbeszédük viszont dinamikus, jó olvasni. Az őshonos és a harmadik fokozatú ügyintéző jó páros: a kettejük közötti különbség nyelvezetükben is elválik. (Egyikőjük a természetes megnyilvánulást, a másik a törvény- és jogalkotás hangját, a közületi – más néven: hivatalos – stílust képviseli.) Az előbbi természetesen tajtékzik dühében, a másik viszont a robotok egyszerűségének köntösébe bújva, még az iróniát sem érti. Abból viszont akad szép számmal a történetben. Van is helye, csakúgy, mint a groteszknek, amely finoman átszövi az egyébként is abszurd szóváltást. Ott, ahol valaki egy hatos besorolású bolygó tulajdonosa lehet úgy, hogy az égitestre nem tud elutazni, nem tudja, mit kezdhetne vele, megbírságolói pedig csak egy képtelen ötlettel tudnak kecsegtető ajánlatot tenni neki, kell is a groteszk hajlam. Az írásban egyszerre van meg a reális és irreális, a vázolt körülmények között már meg sem lepő, amikor kiderül, hogy a férfi főhős az egyedüli élő asszír. Abban a világban, ahol Csillagközi Általános Jegybank létezik, ez nem hat szürreálisan. Mindenesetre csak egyetlen módon tudja megakadályozni, hogy kifizettessék vele a jelentős tartozását (ez mintegy kétszázötvenezer évébe telne): újra kell alapítani az asszírok egykori birodalmát a bolygóján. „De például, ha ön sikeresen kiépítené az Asszír Királyságot a bolygóján, az immár nem illegális kitermelés hasznából a büntetést könnyedén kifizethetné” – javasolja a gép, a kijelentés pedig egy idő után már nem is bizarr, hanem nagyon is testhez álló lehetőség.

A szerző hitelesen teremti meg a jövőt, a közeg viszont alapvetően adminisztratív, így például a világról, a külsőségekről keveset tudhatunk meg. Azonban a sci-fi hatást jól szemlélteti sok olyan kifejezés, amely az átlagos olvasó számára fejtörést okozhat, például ezoxféra, terraformálás, biodiverzitás, fototronika.

Antal József írása jól végigkövethető utat jár be, tehát kifejezetten szépen felépített, élvezetes. A fiktív dokumentumjelleg, amely egyébként megint csak Örkényt idézi (elég csak a címében is hasonló Mi mindent kell tudni című egypercesre emlékeztetni az olvasót), hihetővé és átélvező teszi a novellát. Talán érdemes elgondolkozni azon is, hogy a Hogyan népesítsünk be galaxist? nem kifejezetten öncélú szöveg. A migráció és a multikulturalitás jelenében nem légből kapott azt feltételezni, Antal nem kisebb célt tűzött maga elé, mintsem fricskát mutatni a nagypolitikának. Mindenesetre a hagyományos elbeszéléstől elhajló történet összetettebb, mint aminek első blikkre mutatja magát. Igazi erénye az, hogy megmutatja, milyen kiszolgáltatott a hétköznapi egyén a nagyságrendekkel nagyobbakkal, történetesen a bürokrácia hatalmasságaival szemben. Az utópiába helyezett cselekmény pedig azt sugallja, ez így volt eddig is, hát így is marad. Addig biztosan, még a földlakosok nyilvántartási számokká válnak.

 

Csillagainkban a hiba

Demjén Zsófia, Nincs visszaút = Távoli kolóniák, szerk. Szélesi Sándor, Bp., Ad Astra, 2016, 21-36.

Egy űrhajó rakterében vagyunk, kezdetben erre is csak következtetünk az elbeszélőként is funkcionáló főszereplőnk feltételezései alapján. Aztán kiderül: a helyszín azonosítása sikeres volt, de az orvosi labor kutatója egyedül van, mint az olvasó hüvelykujja, maximum karbantartó robotokkal futhatna össze. A novella névtelen hőse egy orvosi labor kutatója Demjén Zsófia Nincs visszaút című novellájában, akit egy „felderítő melóra”, egy „vakmerően kockázatos küldetésre” vesznek rá a nagy mammutcégnél dolgozó fejesek. Az, hogy egészen konkrétan miből áll a feladata, a novella háromnegyedéig megmarad titoknak, azt viszont már korábban megtudja az olvasó, hogy valami bűzlik az expedíció körül. A férfit huszonnégy órával korábban vették fel a vállalathoz, amely a Naprendszerben folytat bányászati tevékenységet, s amelynek két névadó tulajdonosa igencsak ellenséges viszonyt folytat egymással.

A történetbe, amely egyébként is jelzésértékű, felesleges lenne hosszan belebonyolódni, elvégre Demjén egy dolgot tartott fontosnak: a lehető legrealisztikusabban megmutatni azt a közeget, amelybe a jövőben élő hősét helyezte. Az olvasó valóban úgy érzi magát, mintha a frissen felfedezett Mythos bolygóra tartana, ott lüktet fejében mindaz a kérdés, amely a pillanatnyi emlékezetvesztést szenvedett főhőst is foglalkoztatja, ráadásul ugyanúgy elámul akkor, amikor két és félhónapnyi űrutazás után az új bolygóra teheti a lábát. Demjén stílusa egyenletes, de tulajdonképpen semmiben sem sajátos, viszont néhány érdekes, jópofa fogalmat és kifejezést bedob a sci-fi köztudatba („agytusa”, „világnyilvántartás”, „kimosták a szerencsétlent az űrbe”). Ha szerzői erényeiről kellene szólnunk, talán azt mondhatnánk, kevés építőanyagból, ugyanakkor szépen tesz elénk egy kétes megítélésű jövőt – egy elkövetkezendő kort, amelyben ötvenemeletes házak, körzetrészekre és rezervátumokra osztott települések vannak. Világkormány, Világgazdasági Minisztérium, Egyesült Globális Unió, mindezek olyan intézménynevek, amelyek nem kifejezetten idilli állapotokról tanúskodnak a szép új világban. Ugyanakkor az kellőképpen szerethető, amikor Demjén azt mondatja hősével, hogy annak a konténernek a belseje, amelyben a csillagok közé küldték, egykori kamaszszobájára hasonlít, és talán ezért érzi magát a kellemetlen körülmények ellenére viszonylag otthonosan.

A Nincs visszaút, hiába a szerző jól kirajzolható műfaj iránti hódolata és eltökéltsége, egy-egy égbekiáltó közhely tárhelye, ennél sokkal többre nem tud vállalkozni. Egy dolog miatt viszont biztosan megmarad a jobb sci-fikre érdemes olvasó emlékezetében, az pedig az, hogy: tudni fogja, milyen hangot ad ki a folyadék. Surrog, nota bene…

 

Vissza a jövőbe

Pacsay Imre (Emmerich Palmer), Európa Pandémia, Új Galaxis, 24, 2016.

 

Bélgörcs kínozza az Európára küldött expedíció vezetőjét, aki, mint ahogy a szöveg elárulja, kicsit hipochonder. Az Európa a Jupiter égitest egyik legnagyobb holdja, amelyet 2024-ben vizsgál egy nemzetközi űrtársaság. Ezt az expedíciót vezeti Emmerich Palmer, vagyis tisztes nevén Pacsay Imre doktora. Az Európa Pandémia című novella kétségkívüli, de nem túl mérvadó erénye, hogy nyílt párhuzamot von a férfi égető gyomorpanaszai és stresszes munkája között. Noha tudjuk, hogy érzelmi állapotok befolyásoló tényezői lehetnek a különböző gyomor- és bélrendszeri megbetegedéseknek, mégis jól érzékelteti, milyen fontos jelentősége van a küldetésnek.

A cselekményvezetés szempontjából teljességgel felesleges tudnunk a küldetés részleteiről (keveset is tudunk meg róla), elég annyi információ, hogy a földi lakosság világűrből származó mikrobiológiai inváziónak van kitéve. Ironikus, a megelőző években tetemes összegeket fordítottak arra, hogy a kutatók mintát vételezzenek az Európa felszínéről, most viszont „magától” érkezik tucatnyi medveállatka az öreg bolygóra. A novellaindítás azonban csak vázlatos ismertetésül szolgál, amolyan keretszínként, ha drámában gondolkoznánk. Csakhogy a dráma a novella cselekménye mellett egyedül a szerző csapnivaló írásművészetét jellemezheti. Noha az irodalmi Nobel-díjasok nem a tudományos fantasztikus regények szerzőiből kerülnek ki, az igényesebb fogalmazás elvárható követelmény. Ha a cselekmény önmagában nem hordoz igazi nóvumot – egy André nevű kamionsofőr útját járjuk végig, aki várandós magyar feleségéhez igyekszik vissza Nagy-Britanniába, miközben körülötte félig elpusztul a világ –, a szerzőnek legalább a stílusát illett volna csiszolni. A narrátor kicsit naiv, már-már iskolás volta a mű elején is szembetűnik, de ott még valamennyire árnyalja néhány konkrétan meglepő tényező: a böffentés és szellentés emlegetése kicsit kimozdítja a szöveget a komfortzónájából. A gyermeteg párbeszédekre viszont nehezen találhatnánk mentséget. A dialógusok nem életszerűek, kiszámíthatóak, s egyetlen szereplőnek sem tűnik ki az önálló hangja. Ugyanígy kritikát érdemel a szerző szegényes szókincse, írói leleménye: ha a magyar feleség, Veronika jellemzésekor a legerősebb jelző a csodaszép, akkor komoly bajok vannak a szöveggel. Habár a cselekményből világosan kiderül, hogy a közeljövőben játszódik, ennek kitapintható jelei nincsenek. A sci-fi hatás inkább abban érződik – mondhatnánk gúnyolódva –, hogy a szerző úgy teremtette meg az Európa Pandémia világát, mintha a jelenből éppenséggel a múltba, s nem a jövőbe ment volna vissza. Enyhén anakronisztikus az a jövő, ahol férj és feleség, akiket történetesen csak néhány ezer kilométer és nem földrészek választanak el egymástól, békeidőben is sms-ben kommunikálnak egymással. Az pedig csak mellékes, milyen hosszú és távirati stílusban üzenget a feleség, ezek a nem is annyira rövid szöveges üzenetek olyan hatást keltenek, mintha Jane Austin egyik szereplője kapott volna egy ős-Nokiát és egy használati útmutatót, Hogyan írjunk sms-eket címmel azokból az időkből, amikor a szolgáltatást még GSM táviratnak hívták.

Palmer összességében rövid, tárgyilagos mondatokból álló szövege egy dologban valóban erős. Sajátos, visszafogott módon reflektál napjaink menekültválságára. A brit kamionos a kelet-romániai kiinduló állomásáról a Londonhoz közeli desztináció eléréséig több pontos is megállásra kényszerül. Ezek egyikén elgázosítják a rakománnyal megpakolt járműveket (ez olyanféle tisztítás, mint amilyeneket nagyobb nemzetközi repülőtereken fertőtlenítés céljából hajtanak végre a repülőgépek fedélzetén), a hivatalos indoklás szerint azért, hogy az újfajta, agresszív módon szaporodó patkányfajt kiirtsák, de a rossznyelvek szerint az intézkedés mögött más szempontrendszer áll. A határőrök attól tartanak, illegális menekültek csimpaszkodhatnak a járművek alvázára, esetleg a fedélzeten bújhatnak meg. A migráció megerősödése mellett azért is fontos lehet ez a rész, mert a drasztikus beavatkozás akaratlanul is a haláltábori gázkamrák képét hívja elő. Ugyanígy ötletes arról olvasni, hogy a járvány sújtotta kontinensen vörös víz hullik alá az égből, nem sokkal később madarak százai zuhannak az utakra. Az előzőhöz kétségkívül a bibliai tíz csapás közül a legelső (a víz vérré változása) képzettársítása kötődik, ez pedig a szerzői tudatosság javára írható.

A részletes, mélységekbe vezető karakterábrázolásnak nem a rövid történet a színtere. Palmer nem is vacakol vele: sem a férfiről, sem a kedveséről nem tudunk meg szinte semmi mérvadót. Az viszont komoly hiba, hogy hősünk nem lepődik meg a véresőtől, a döglötten aláhulló madaraktól, belső történései olyannyira rejtve maradnak, hogy azt gondoljuk, vagy pszichopata, vagy a megteremtője lusta ahhoz, hogy felfedje, mi játszódik a lelki világában. A cselekmény legelején megismert tudós viszont szimpatikus annyiban, hogy kiszolgáltatottnak, esendőnek látjuk – „szőrös, hájas hasa” elképzelhetővé, emberivé teszi.

Éppen a karakterábrázolásokhoz hasonló problémás területek miatt Emmerich Palmer sok lehetőséget tartalmazó ötlete kiaknázatlan marad. Ha témáját tekintve nyomokban azonosságokat mutat P. D. James Az ember gyermeke című regényével, mégis úgy hat, mintha az Új Galaxis antológia pályázatnyertes műve az ikonikus könyv egy középszerű, sehova nem vezető cselekménnyel bíró rajongói változata lenne.

 

Anthony Krüger kiszáradt szája

Gratzer László (Paul J. Frost), Elcserélt elmék, Bp., Kossuth, 2013.

Egy őrült ötlet, egy őrült szerző, és ha ezek egymásra találnak, abból sok jó nem sülhet ki, nem kell ehhez irodalomkritikusnak lenni. A Paul J. Frost írói álnéven alkotó Frücht Pál Zsolt Elcserélt elmék című regénye sajnálatos módon lefedi ezt a prekoncepciót. A regény a Wolf’s Theater tévétársaság díszpáholyába vezet, ahol a cég fejesei foglalnak helyet azon a gálán, amelyet élő adásban közvetítenek. Anthony Krügernek, az egyik tulajdonosnak kisvártatva feltűnik, hogy anyagi helyzetéhez mérten kapott ülőhelyet, akárcsak öt másik részvényes társa. Csakhogy amikor ráeszmél erre, már késő: onnantól kezdve, hogy világossá válik az, hogy hét terrorista elfoglalta a tévészékházat, lelőtte a nézőtéri ügyelőt és átvette az irányítást a műsor felett, más megvilágításba kerül a mű nyitómondata, miszerint Anthony úgy érezte, túlélheti az estét.

A szerző sok leleményt csepegtet a sci-fibe oltott krimibe, de az írói fantázia, ha nem Verne vagy Tolkien képzelőerejéhez mérhető, önmagában még nem old meg semmit. Frost úgy vélte, nem pusztán fegyveres túszejtés elé állítja sokat látott szereplőit és az ugyan csak sokat tapasztalt olvasót – a támadók abszurd valóságshow-t készítenek a túszaikkal. Az ökoterrorista, aki természetesen símaszkot visel, de a szerző így is láttatni engedi egy ötvenes férfira emlékeztető, szomorú (mi más lehetne?) vonásait, önként magára vállalja a játékmesteri szerepet. A milliárdos csatornatulajdonosokat a színpadra ülteti, megkötözi őket. Majd egyenként a mikrofonhoz invitálja, és arra utasítja őket, hogy élő adásban kérjenek a hozzátartozóiktól minél jelentősebb összeget, amellyel az életüket váltják meg. Az, aki a legkevesebbet kalapozza össze, kiesik a fordulóból: lelövik, mint egy kutyát. Tehát a pókerre hasonlító, logikát nélkülöző abszurd játéknak egy tétje van, az emberi élet. A műsorvezető éppen ezért rendre úgy fogalmaz, azt keresi, mennyit ér az ember. Csakhogy mindez a regény prológusa, negyven oldalnál is hosszabban, szándékosan fragmentáltan megírva.

A hosszú bevezetés olvasása közben akaratlanul felvillan az emberben, hogy az izgalmas alapötlet kevés ahhoz, hogy regényként megálljon a saját lábán. Ahhoz, hogy elindítson egy történetet, majd megfeledkezzünk róla, viszont túl érdekes. A morbid szituáció során néhány szereplő aprólékos bemutatást kap, felszínre törnek az indulatok, taktikázással vádolják egymást. Csakhogy Frost nem is próbálkozik azzal, hogy a drámaiságot, az érzelmi vetületet jobban érzékeltesse annál, hogy közli, a prológus hősének kiszáradt bagólesőjében keserűvé vált a felgyülemlett nyál. Pedig akkor, amikor a főhős piti kis zsarolónak nevezi a gyilkológépet, vagy akkor, amikor a halállal kapcsolatban már csak cinikus megjegyzéseket lehet tenni, lenne rá lehetőség. Az Elcserélt elmék helyenként valós érzelmeket tartalmaz, de azok is olyanok, mintha egy pszichopata írt volna regényt.

Az elsődleges szál mégsem ez, hanem egy természetesen őrült és természetesen orosz professzor ötlete. E szerint a tudós egy kutyakiképző őrmester és kutyája tudatát azzal hangolja össze, hogy mindkettő agykamrájába protézist ültet, így a férfi elállatiasodik, látni fogja a hullámokból álló eb-gondolatokat. Ez a rész, hiába teszi ki a mű jelentős szakaszát, egyszerű és unalmas. A szálak nagy nehezen összefutnak és keresztezik egymást, de nincsen valódi tétje semminek. A szerző bocsánatos bűne, hogy belekap az etológia és az orvos etikai kérdésekbe is, de akkor nehéz másfele nézni, amikor a lényegesnél többet mondat ki a szereplőkkel. Beszédes az is, hogy a sci-fi hatást leginkább azzal éri el, hogy egy hanyagul odavetett félmondattal közli, az emberek metropoliszokba vonultak, hogy ott a felhőkarcolókat az ég felé bővítve építkezzenek.

A kapcsolódási pontok (Shelley: Frankenstein, Stevenson: Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete) olyan jól kitapinthatóak, mint a nyirokcsomó duzzanat. Az is érdekes, hogy az egyik szereplő a Gregor Hamza utazó ügynök néven fut a cselekményben. Csakhogy Kafkával ellentétben Paul J. Frost világa cseppet sem groteszk, még csak többféleképpen sem értelmezhető. Töprengő arckifejezésű terroristákról, levegőbe lógó mondatokat elszóró civilekről úgy írni, hogy a munka legtudományosabb leírása a „gigantikus kapcsolótáblák és monitorok” fordulatban kimerül, enyhén zavarba ejtő.

Kiemelt kép: Kovács Attila
Képek: Mészáros Márton archívumából