„Fülkékben, füzérben” – a Szárnyas fejvadász 2049-ről

Eredet

Philip. K. Dick a fanatikus sci-fi rajongók körében közismert Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? című regénye darabokra törte a tudományos-fantasztikus irodalommal szemben támasztott, sok esetben jogos kritikákat, amik a történetek újszerűségére és az írások minőségére vonatkoznak. Ezek az ismérvek Dick munkásságának zömére helytállóak, Az ember a Fellegvárban közelmúltbeli sorozatadaptációjával pedig hivatalosan is ő lett az egyik legfeldolgozottabb sci-fi szerző.

Bár a rossznyelvek szerint Ridley Scott nem olvasta a Szárnyas fejvadász alapanyagát jelentő regényt, Dick szövegének egyes alapkérdései egy az egyben átkerültek az 1982-es filmváltozatba, míg a moziban ábrázolhatatlan szálakat jóérzékkel kihagyta saját történetéből, amely önmagában is kerek egésznek tekinthető.

Dick műveinek másik jellemzője, hogy bár ő maga a legritkább esetben tervezett folytatást regényeinek, azoknak elemei mégis kiválóan alkalmasak arra, hogy az alapanyagot gondozó művész segítségükkel elmeséljen egy új történetet – jelen esetben ez a Szárnyas fejvadász 2049. Egy nem sürgetően szükséges, ennek ellenére összetett és önmagáért kiálló folytatás; a két filmről azonban csak együtt érdemes beszélni.

Pólusok és tengelyek

A Szárnyas fejvadász egy hosszú, szomorúan villódzó neonlámpákba temetkező, a kartellek és vállalatok által teljesen bekebelezett Földön játszódó biblikus monda, ahol a motívumkincs sokkal fontosabb a történetnél. A replikánsok meddő vágya életük meghosszabbítására eleve hamvában holt, ugyanakkor ez a zsigerien élő és emberi motiváció önmagában elmossa a másolatok és a született emberek közötti nehezen értelmezhető határvonalat. A címszereplő Szárnyas fejvadász létének értelme a nehezen azonosítható szökött replikánsok kiiktatása: „Nem kivégzés volt ez, csak kiiktatás”.

A külső világokon háborúra, veszélyes munkákra és természetesen szexre használt androidok zavarba ejtően hasonlítanak gazdáikra, egyes jellemzőikben pedig már a kreátorok fölé emelkednek. Az 1982-es filmben és az eredeti regényben csupán egy kétes megbízhatóságú empátiateszt segíti a fejvadászokat áldozataik felkutatására. De egyáltalán miért jelentenek kritikus veszélyt a szökött replikánsok? – merül fel a kérdés, a lehetséges válasz pedig az emberek önazonosságában rejlik; ha a technika lehetővé teszi egy teljes értékű ember megteremtését, akkor nyilvánvalóan nem alkalmazhatóak többé rabszolgának, mert valóban emberek.

A gyakorlatias válasz mellett a teremtő és teremtmény közötti különbségek nyújtanak egy másik lehetséges magyarázatot: az alkotó büntetlenül elpusztíthatja művét, ha az túlnő rajta, visszafele azonban szentségtörés a gyilkosság. Mindkét fél szenved a határok elmosódottságától, ráadásul a nézőpontok és értékek pólusai is kibogozhatatlanná válnak, nincsenek többé hősök és antihősök, hiszen az életük meghosszabbításáért küzdő androidokkal is könnyű azonosulni.

Ezeket az elemi alapköveket a Szárnyas fejvadász 2049 felhasználja, de zseniális elődjével szemben világosabb válaszadásra törekszik. Míg a 2019-ben játszódó eredetiben kérdéses, hogy a fejvadász Rick Deckard ember-e, addig a harminc évvel későbbre datált folytatás egy pillanatnyi kétséget sem hagy K. fejvadász replikáns voltát illetően. A főszereplő Ryan Gosling félérzelmekből és hosszú hallgatásokból építkező játéka egy olyan K.-t jelenít meg, aki kezdetben valóban nem több, mint egy ember imitációja, egészen biztosan elbukna az empátiateszten.

K. feladata az elavult és szökésben lévő Nexus-egységek kiiktatása, amit távolságtartó közönnyel és takarékos profizmussal végez a sorsfordító sejtésig: „Mi van, ha nem replikáns, hanem anyaszülte ember, vagy majdnem az?” Az előzményfilm gyanúja az ellenkező irányba fordul és K. számára legalább annyira nyomasztó a feltételezés, mintha egy ember félne a másolatléttől; K. emberimitációja időnként visszaretten a vágyott lélek titkaitól.

K. valódi identitása pedig létkérdés az újfajta androidokat gyártó iparmágnás Wallace-nak, a Los Angeles-i rendőrségnek, és a lázadó replikánsok földalatti mozgalmának egyaránt- magáról K.-ról nem is beszélve. Amennyiben egy replikáns nő képes a gyermekszülésre, akkor a gép nem gép többé, tehát a világ visszatér a 2019-es problémák bűvkörébe; az embereknek rabszolgák nélkül kell élniük egy olyan világban, ahol többé nem kiváltság a lélek léte. Ez a tudás és felismerés mindhárom pólusnak másért fontos, törekvéseik keresztezik és hátráltatják egymást, ez lehetőséget ad K.-nak, hogy a titkok nyitjától függetlenül valódi kiválasztottá válhasson.

A lét elviselhetetlen könnyűsége

A replikánsok belső világában a lélek elérhetetlen luxusnak számít, így amikor K. sejteni kezdi, hogy egy replikáns nő természetesen úton hozta a világra, akkor minden értelemben talajvesztetté válik. Ryan Gosling csodálatosan ábrázolja ezt a belső törést, a szűkre szabott szövegkönyv helyett a testével és tetteivel mesél felfedezésének fontosságáról, arról, hogy az embermimikri apránként valódi lelket szül saját magában.

A különlegesség és kiválasztottság érzését a fokozatosan feltáruló kiábrándító igazságok sem tudják teljesen semmisé tenni. Mintha a félszeg replikáns történetének egyik tanulsága az lenne, hogy a hit sokkal meghatározóbb és fontosabb, mint a hit mögött álló igazságok: nem a tények, hanem az elképzeléseik formálják és alakítják lelkünket. A megrendítően és mindenfajta giccs nélkül ábrázolt folyamat az egyik legkiemelkedőbb erénye a Szárnyas fejvadász 2049-nek. Ez a mély érzékenység nem törekszik arra, hogy kiszolgálja az újraforgatott blockbusterek és franchise-ok popcornevő közönségét, a történet és akció szinte nem több, mint pazar keret a meséhez és a technomonda ködös alakjaihoz.

Folytonosság

Jelképekből és motívumokból pedig felsorolhatatlanul sok akad, ezek az apró kapcsok azok, amik igazán összekötik a filmeket és sejteni engedik az eredeti regényt is. Az egyik legfontosabb ilyen elem a víz jelenléte, ami cseppfolyósan, pára, vagy akár hó formájában, de szinte minden jelenetben felbukkan, egyedüli kivétel Rick Deckard remetefészke, ahol a homok és a por az egyeduralkodó – beszédes változatosság a metropolisz nedveihez képest. (További biblikus utalás, hogy Deckard jelenlétét a sivatagban méhek jelzik.) A Harrison Ford által megformált öreg fejvadász karaktere technikailag egy üres váz; pusztán életben maradásával viszi előre a cselekményt, legfontosabb szerepe megérkezni a végső titkot őrző üvegfalig. Ez a háttérbe húzódás teret ad Ryan Goslingnak, Harrison Ford erős aurája sem nyomja el a fiatal színészt, aki így egy pillanatig sem teszi le a vezérfonalat.

Az 1982-es Szárnyas fejvadász emlékezetes nyitóképében, majd a lázadó replikánsokat vezető Roy Batty (Rutger Hauer) csonkításában szerepet kap a szem, mint a lélek tükre. Roy Batty, a bukott angyal kivájja tervezőjének, Tyrellnek szemeit, így fosztja meg teremtő és isteni jogaitól. Nem apagyilkosságot látunk, hanem a végső kétségbeesés kényszeres tettét, ami a Dick-könyvben állatgyilkosságként jelenik meg. Ezzel szemben Tyrell utódja, Wallace már a kezdet kezdetén vak, ez a tulajdonság az alázat és értékek (vagy akár a lélek) teljes hiányát jelképezheti. Sajnos a Jared Leto által formált főgonosz a legegysíkúbb szereplő, indokolatlan túlzásokkal és ripacskodóan felszínesen sikerült őt megalkotni.

Szintén az előzményfilm által elvetett magokból sarjad ki a csók fontossága, rendszerint gyilkosság előtt adott és kapott pecsétként találkozunk ezzel az intim mozzanattal, de eszünkbe jut Roy Batty és Tyrell férficsókja is.

A jelképeken túl természetesen a készítők mindent elkövettek, hogy érezzük a történet folytonosságát: Denis Villeneuve (Fogságban, Érkezés) rendező közismerten kiváló az atmoszférateremtésben, a képek és hangok csodálatosan támasztják alá a Föld végső és megmásíthatatlan fulladását egy technokrata rémálomba. Hans Zimmer mellkaszúzó zenéje felkarolja az eltéveszthetetlenül neonnoir látványt, amiért Roger Deakins (A remény rabjai, 1984) volt a főfelelős. Az ő triumvirátusuk rengeteg eredeti stílusjegyet leporol, olyanokat, amiket az 1982-es film óta nem nagyon láthattunk mozivásznon; bár a 2017-es Fejvadász nem annyira melankolikus, mint elődje, de úton-útfélen támaszkodik jellegzetes hangulatára.

Ha voltak filmek, amiket a készítők gyakran néztek a Szárnyas Fejvadász 2049 forgatása előtt, akkor A nő (Spike Jonze) egészen biztosan köztük volt, ugyanis a benne ábrázolt szerelmi szál kísértetiesen emlékeztet a fejvadászéra. K. hologramszeretője legalább annyira küzd saját létének jogosultságáért, mint ahogyan K. kapaszkodik vágyott lelkébe. „Az ember négyfajta kódból áll, én csak kettőből.” – mutat rá a digitális lány, Joi (Ana de Armas); a távolságok már sehol sem tűnnek távolságnak.

Az a tény, hogy Denis Villeneuve és Ridley Scott kidomborítottak egy rendhagyó szerelmi szálat a sok sötét titok között, a koncepciójuk eredetiségét és frissességét jelzi; nem kapaszkodnak mindenáron a kiszámítható közönségsikerbe, az 1982-es film is fokozatosan vált kultfilmmé. A Szárnyas fejvadász 2049 lenyűgöző részletgazdagsága, időigényessége és tartalmi mélységei feledtetik a negatív karakterek bántó egysíkúságát és legfőképpen azt, hogy erre a filmre tényleg kevesen vártak.

Borítókép: www.vox.com