Április végén én is részt vettem a Budapest ArtWeek idei kínálatának néhány programján. Sok másikon meg nem, pedig azokhoz is nagy kedvem lett volna, rengeteg izgalmas program volt a kínálatban. Végül három galériában, két kiállításon és két tárlatvezetésen jártam. Ezekről mesélek, nagyjából időrendben.
Aznap viszonylag korán, dél felé sikerült sort kerítenem a saját galériatúrámra, az eső is esett, így minden helyen én voltam aktuálisan az egyetlen látogató. Nekem nyitották ki a kiállítótér ajtaját és kapcsolták fel a villanyt. Kicsit esetlen volt a helyzet, de közvetlen és emberi.
Az első a cARTc Projekt Space volt, ahol Végh Júlia kiállításával készültek. Grafitrajzokon budapesti utcai jelentek zajlottak a falakon, miközben teljes természetességgel terült el az urbánus tájban egy-egy rágórózsaszínben tündöklő építészeti remeke a letűnt önkényuralmi időszaknak. A terem közepén, egy átlátszó, plexi obeliszkben, szintén rózsaszín lufik tornyosultak, néhol fehér pöttyökkel. Mögötte egy rózsaszín, ötágú csillag lebegett a talán műselyem zászlón, aranyszállal körbefuttatva.
Igazán édes, émelyítő látványt nyújtott. Arra gondoltam, milyen jól megjeleníti azt a többször tapasztalt érzésemet, mely a saját emlékek hiányának ellenére is nosztalgiázó huszonéves ismerőseim közelében fog el. A bemutató szöveg tanúsága szerint, az alkotónak is hasonló intenciói lehettek a „planetáris korporativizmus rendszerének” szülötteként, ahol a valódi forradalmi újdonság lehetősége többnyire elsüllyed a politikai propaganda cuppogós szirupjában. Szerencsére a terem szellős volt, így nem fulladtam meg a rágóillatban. Lehet, hogy ez a kiállítás jobban érvényesült volna egy apróbb térben.
Izgalmas, bár talán a galéria számára nem a legelőnyösebb, mikor nem az utcáról nyílik. Csengetni kell, be kell menni a házba, fel az emeletre, végig a gangon. Otthonos és közvetlen hely a Molnár Ani Galéria, ha kicsit nehéz is megtalálni, érdemes.
Most Forgács Péter kiállítása látható épp, esetleges testek analóg fotói rajtakapott mozdulatokba merevedve láthatóak a falakon. A felhőszerűen elrendezett képek az utólagos hozzárajzolás vagy plasztikus kitörlés következtében gyerekcsíny jelleget öltenek, egyszerre feloldva és kitágítva a fénykép dokumentum jellegét. A testértelmezések viszonyairól szól a kiállítás, melyek között a kapcsolat a bőrfelszín, az ütközési pont a szubjektum és a külvilág között. A testek pedig újraalkotott emlék-szereplőkké lesznek. Érdekes, ahogy az emlékek itt is formálható anyaggá válnak, melyek nem csak az interpretációk mentén változnak és változtathatóak. Szándékosan átalakíttatnak.
Az Olasz Intézet galériaterében vulkán fotókat láttam. Mindig érdekelt, milyen az épület belülről, ami előtt pár éve naponta szaladtam az egyetemre. Most itt volt az alkalom, bementem. Itt is nekem nyitották ki a kiállítótermet.
A nem túl nagy terem elég nagy, négyszögletes képekkel volt tele. Egy sorban, szemmagasságban futottak végig katonás rendben a fekete-fehér fényképek. Elképesztően nyomasztó nézegetni ezeket a felnagyítottságukban struktúrává lett láva-, hamu- és kőzetdarabokat. Már az is megtette a hatását, hogy a szürke, eső áztatta napon végigvezettek a sötét, grandiózus folyosón, melyet faliújságok és plakátok öveztek. Olyan volt ez a keverék, mintha egy ősi gimnáziumban járkálnék.
Az Iparművészeti Múzeumba a csővázas bútorok miatt mentem. A Breuer újra itthon című kiállítás kapcsán állították ki New York-i íróasztalát és más ikonikus bútorait. A kiállításon kis enteriőröket járhattam végig, és ott voltak a csővázas székek különböző generációi. 
Nagyon közvetlen élménynek találtam, hogy a bemutatott tervezők Ikea-szerűen berendezett boxába készítettek ki névjegykártyákat is. Másik, kissé banális személyes élményem, alapvetően műfaji probléma: minden tele volt székekkel és fotelokkal, amikbe nem lehet beleülni, hiszen ezeket most nézni kell. Furcsa érzés a használati tárgyat így megfosztva látni alapvető funkciójától. Máskor is jártam bútorkiállításon, kastélytúrákon, de valahogy sosem éreztem ezt az erős késztetést, hogy rá kéne ülni a finom kárpitokra vagy faragásokra. Ez talán a félmúlt hatása.
Az Iparművészeti Múzeumban a Színekre hangolva című kiállításon egészen új módszerrel vonják be a nézőket. Mi is a tárlat részei lehetünk. A bejáratnál egy virtuális tükör analizálja a látogató színeit, összesíti, majd a kiállított tárgyak közül társít hozzá egy hasonló színárnyalatú tárgyat. A saját színtérképünket el tudjuk küldeni magunknak e-mailben, ha szeretnénk. Közben láthatjuk az adott havi színkeveréket, hogy mi a látogatók közös színe. Most egy szürkés rózsaszínes árnyalat. Tovább haladva három termen keresztül mutatják be a zöld, a kék és a vörös szín szerint elrendezve a múzeum saját gyűjteményének darabjait. Az egyetlen rendezőelv az azonos szín, így például kialakítottak egy kört különböző korok vörös székeiből. Azt hiszem számomra ebben összpontosult a lényeg: a tárgyak, dolgok újrarendezése révén máshogy nézhetünk rájuk. Demokratizáljuk őket.
Két tárlatvezetésre sikerült elmennem a héten. Az egyik a Játékkiállítás volt az Óbudai Múzeumban. Csütörtökön villamospótló buszokkal, tömött hévvel jutottam ki a Szentlélek térig, miközben folyton kifordult az ernyőm és szinte a szél fújt be a múzeum kapuján. Bent a kellemes melegben mosolygósan vittek csatlakozni a vezetéshez.
Épp az illegálisan gyártott szerszámokkal készített, nyugati mintát másoló matchboxokról volt szó. A fali tároló polcain pedig ott sorakoznak a festésükben már enyhén kopott, de még mindig nagyon színes kisautók. Néhányuk eredeti dobozban. Már itt elhangzott a később is felmerülő furcsaság, hogy a játékok gyártását sokszor titok és hamisítási perek övezik. A játék, mint miniatürizált valóság kétélűen hat ebben a kontextusban. Nem csak a tárgyak formáit követik hűen, de a játékipart sem lengi be az ártatlanság aurája, szembesítenek vele azonnal.
Sok nem is annyira a gyerekek szórakozását szolgálta, mint amennyire státuszszimbólum volt. A kisvasút például a drága játékok közé számított. Az itt látható Märklin vasutat például, csak 1954 és 1959 között gyártották a pénzverdében, és mivel ez saját modell alapján készülő, nagyon finoman megmunkált széria volt, így a legtöbb gyerek csak álmodozhatott róla. Öt év gyártás után gazdaságtalannak ítélték és le is állították a gyártást.
Hasonlóan nem játszásra valók voltak az úgynevezett vasárnapi hölgy babák. Gyakran egészen nagyok és nehezek voltak, a porcelán fejtől pedig törékenyek és értékesek. Határozottan jellemző rájuk a kísértetiesség is.
Voltak fali tárolókban papír öltöztetős baba-szériák. Őket régi tankönyvek közé rejtett borítékban találták meg véletlenül, teljes arzenálban. A berendezett babaenteriőrök a különböző korszakok tárgykultúrájáról tanúskodnak. Itt Keleten a bútorokat többnyire nem játékgyárak állították elő, a játékgyártás nyolcvan százaléka szövetkezetekben működött. Tehát ezeket a pici székeket, asztalokat és kredenceket is ott készítették sokszor, ahol a nagy társaikat.
Megtudhattuk, hogy a ma is létező Steiff játékgyárat egy filc elefánt és Margarette Steiff indította el és ma is megismerhetjük klasszikus játékait a fülükbe vart apró, fém jelzésről.
„Mentünk ki, és mindenki rohant, mert legót kértek otthon”– prezentálta szemléletesen a nagyon lelkes, idős hölgy látogató a sztárjátékot. A ’60-as évektől már gyártották, és hamarosan meg is ért a népszerűsége egy hamisítási perhez. Mindkettőt forgalmazzák a mai napig.
A szocialista játékiparnak három verziója volt: nyugati minták másolása, termelőszövetkezetekben készült apróságok és pár egyéni vállalkozás, hangzott el a vezetésen. Melyhez az előbbi lelkes hölgy is helyeselt: „Volt egy ismerősöm, aki otthon esténként leült és fröccsöntött”.
Az első táblajáték a 16-17. században születhetett és hatvanhárom mezőjét az átlagéletkor szerint határozták meg. A legnagyobb öröm pedig az újjászületés volt: ha vissza kellett jutni az első mezőre. Felnőtteknek szólt. Később változata, a Capitaly és keleti másolata, a Gazdálkodj okosan jól prezentálja a két blokk szemléletét.
Végül pedig a hasznos játékokról volt szó. Ezek szerint Fröbel-féle fejlesztő játékokat játszottunk mi is az oviban. Főleg a fejlődési tevékenységre alapoztak: építeni, szőni, fonni és más hasznos tevékenységeket lehetett elsajátítani a segítségükkel.
Péntekre kisütött a nap. Így egészen kellemes volt kivonatozni a Nagytétényi Kastélymúzeumba a Precízió és Luxus című órakiállításra, ahol a vezetést a gyűjtemény tulajdonosa, Radvánszky Ferenc tartotta.
A történet kezdete olyan is lehet akár, mint egy modern mese. Ötvenhatos gépészmérnök hallgatóként került Svájcba, ahol kitanulta az órásmesterséget és üzletet nyitott, mikor családjával Párizsba látogatva egy bolhapiacon ráakadt gyűjteménye az első restaurálandó órájára.
Az órák valahogy nagyon különleges szerkezetek, nem teljesen hétköznapi tárgyak. Van bennük valami varázslatos, valami élőbb, mint a többi tárgyban. Technikai fejlődésük már az iparosodás előtt elkezdődött. Szükség volt az idő mérésére, nem csak a hajózás vagy az asztrológia szempontjából, de a rendezett, rendszerezett élet miatt is. Így elég gyorsan megoldást is találtak a periodikus idő mérésére. Először Olaszországban kezdtek órákat gyártani, majd csatlakoztak a franciák ötletgazdag, és végül az angolok a robusztus, időt álló szerkezeteikkel. A német órák nem elég precízek és kifinomultak, jegyzi meg hozzá Radvánszky úr, utóbbit inkább mellékesen.
Három fő részből állnak van: a számlap, a tok és a szerkezet. A restaurálás során ezeket az eredeti gyári szériából kell beszerezni, hogy az így elkészült óra autentikus legyen. Amennyiben ez nem lehetséges, az órásmesternek kell elkészítenie a szükséges alkatrészt.
Az itt látható gyűjtemény legrégebbi darabja az 1690-es évekből származik. Az ütőszerkezetes órának fa doboza van, üveg oldallapokkal, melyeken keresztül látható a gravírozott óramű, rajta holdfázisokkal és a kalendáriummal. Annyira precízen készült, hogy máig hetente csak 1-1,5 percet késik, mint a ma gyártott órák többsége.
Az évszázadok során ezek a fontos tárgyak a belső építészettel együtt fejlődtek. A változó igények szerint alakult a helyük, a méretük, az elhelyezésük a lakás terében. Így például az 18. században a kandallóra állították őket, mivel a kor fűzési szokásait leghatékonyabban kihasználva ott gyűltek össze az emberek. Később a faliórák kaptak nagyobb teret.
Egy-egy darab nagyon sokáig készült, nagyon jó minőségű alapanyagokból, így nem meglepő, hogy luxuscikknek számított. Az 1700-as években egy szakmunkás három napi bére egy livre volt, az itt látható tűzaranyozott, vésett számlapú, francia kandallóórák pedig nyolc és félezerbe kerültek akkor. Ezen is látszik, hogy akkor tömeggyártásról szó sem lehetett.
Láthattunk még zsebórákat, köztük egy 1,92 milliméter vastagságú platina óra fehérarany számlappal és mutatókkal 1927-ből, amit azóta sem kellett javítani. Már másfél éve ketyeg rendületlenül a legutóbbi felhúzás óta. Mellette az „óraipar Michelangelojaként” számon tartott Brevet, csipkésre cizellált számlappal, mely a koronát lenyomva el is üti az órákat, negyedórákat. És van itt egy Omega zsebóra is, ilyet kap a győztes a svájci lövészversenyeken, tudjuk meg Radvánszky úrtól.
Láthatunk még egymutatós, ugró órát, melyen egy mindig arrébb ugró szám jelzi az elmúlt órákat. Több példány carriage clock, vagyis utazó óra, egy kronométer, tengeri navigáláshoz alkalmas szerkezet és egy Atmos is, amely a benne lévő gáz hőmérséklet változása során nyert energiával mozgatja évekig a mutatókat emberi segítség nélkül. Megtudhattuk, hogy a gyártási dátumot a rugókba karcolták, melyek olyan jó minőségű alapanyagból készültek, hogy az 1700-as évek óta nem kellett cserélni őket. Hogy a nemesfém alkatrészeket nem szabad semmivel kezelni, a rozsda ellen az alapos polírozás védi őket és hogy a régebbi óráknál lágyabb, de sokkal szívósabb anyagokat használtak. Ezeket nehezebb volt ugyan megmunkálni, de a végeredmény tartósabb, jobb minőségű lett. Ha jóval tovább is tartott elkészíteni a darabokat. A manapság használatos keményebb anyagokat könnyebb marni és tömegesen és gyorsan gyártani, viszont sosem lesznek olyan jó minőségűek és időt állóak, mint azok a több száz éves óraművek, melyeket itt láthattunk.
A programsorozat kapcsán csodálatos volt megtapasztalni, hogy milyen nagy lelkesedéssel és hozzáértéssel fordulnak a szervezők, kurátorok, előadók ahhoz a témához, amivel foglalkoznak, amit bemutattak. Mindenkinek ajánlom a következő áprilisi programot!
A fotókat a szerző készítette.
