A 2009-es nagy sikerű Mr. Nobody után Jaco Van Dormael idén új filmmel jelentkezik, a „fekete vígjátékként” emlegetett Legújabb testamentummal. A film mottója, illetve első mondatai sokat ígérnek: „Isten létezik. És Brüsszelben él.”, ahogy a trailer is, amelyben láthatjuk az egyedi ötlet merész és humoros megvalósítását, és ne feledkezzünk meg a színészi gárdáról, köztük Catherine Deneuve-ről sem, aki tökéletesen igazodik a film meglepő helyzeteihez és szerethető hangulatához.
Jaco Van Dormael megfontolt író-rendező. ’57-ben született, legelső filmje (Toto, a hős) ’91-es, az idei Legújabb testamentum pedig csupán negyedik alkotása. Ha ezekhez a számokhoz hozzávesszük még azt, hogy a 2009-ben megjelent Mr. Nobodyn 2001-ben kezdett el dolgozni, még egyértelműbbé válik a fönti állítás, ha pedig láttuk is valamelyik filmjét, semmi kétségünk nem lehet: Van Dormael hagy időt filmjei lelki, szellemi és technikai, dramaturgiai megalapozására, és ennek meg is lesz az eredménye. Művei pontosan kidolgozottak, és minden részlet mögött ott érezhető a teljes lelki birtoklás, amivel képes a nézőbe is beültetni a kívánt hangulatot. És ezt nem csak az erősen filozofikus hangulatfilmnek címkézhető Mr. Nobody esetén tudta megtenni, de a mostani, egészen más, ám apróságaiban mégis az előző filmjére emlékeztető Legújabb testamentumban is.
A film első ránézésre egy eredeti ötletet humorosan és szerethetően kidolgozó vígjáték, a látványra óriási hangsúlyt fektetve (lásd hangulatfilmszerűség). A történet szerint Isten a feleségével és lányával él Brüsszelben, az emberek mindennapjait a dolgozószobájából, egy számítógép segítségével keserítve (nem, nem véletlen, hogy a lekváros kenyér mindig a lekváros oldalával lefelé esik a földre, de az sem, hogy a boltban mindig a szomszéd sor a gyorsabb). Isten fia már egyszer fellázadt az apa ellen, de az Újszövetség nem oldott meg mindent, így most a tízéves húga, Ea a soros, hogy kimenjen az emberek közé és új alapokra helyezze a világ működését. Ea feltöri apja számítógépét, az embereknek sms-ben elküldi haláldátumukat, ezzel káoszt szabadít a világra, majd megszökik, hogy hat új apostolt keressen, akikkel megírhatja a Legújabb testamentumot.
A film alapötlete nagyon eredeti tehát, egyszerre szíven találó (spoiler: a legújabb testamentum legyen hat átlagember saját története) és humorosan profanizáló (azért legyen összesen 18 apostol, mert a baseballt, Isten feleségének kedvenc sportját, annyian játsszák). Ugyanakkor a kiindulópontnak („Isten létezik. És Brüsszelben él.”) a humoros és szörnyen kispolgári barna-szürke szobabelsőkön kívül nem látom sok funkcióját. Mert ugyan Isten egy átlagembernek tűnik, sőt, egy borzalmas családapának (erről később), a nagybetűs Világba való el-, át-, illetve lejutás olyan nehézségű, mintha „Istenék” valóban a Mennyországban élnének (ugyanakkor a profanizálás itt is egy jó ötlettel történik: Isten és a lánya a mosógépükön keresztül jut le a Földre, a mosógépen, amit maga Jézus bütykölt át).
Láthatjuk, a film kiinduló helyzete a profanizálás aktusa: elsőre egyértelműen arra a poénra épít, hogy Istenről leszedi az összes szent, transzcendens attribútumot, és közönséges emberként mutatja be. Ám ennél azért komplexebb a dolog: a film egyfelől egyértelműen a „büntető Isten” képét adja, jobban mondva a „gonosz Istenét”, aki direkt keresztbe tesz az embereknek, játszik velük (hisz unalomból teremtette őket), másfelől, és ez az igazán érdekes, az Úrnak csupán számítógépe birtokában van hatalma! Harmadrészt pedig nem csak az emberekkel gonosz: a családkép ugyanis, amit a filmben látunk, azáltal válik elborzasztóvá, hogy egy rosszul működő emberi családot másol, amiben a családfő félelemben tartja és szolgának használja az elsőre butának tűnő feleségét, és miközben veri a lányát, olyanokat mond, hogy „nézd, mire kényszerítesz”. Kemény, nagyon kemény társadalomkritika ez, olyan, amit egy vígjáték nem engedhet meg magának, még a fekete jelzővel ellátott sem nagyon. Az pedig, hogy Isten a számítógép, korunk legfontosabb varázseszköze nélkül egy senki, szintén üzenet az egyszerű halandóknak, s egyúttal az isteni hatalmat átruházza Istenről Isten gyerekeire. Ea ugyanis, Isten lánya az, aki tudja mozgatni a poharakat, vagy, ahogy a trailerben is látható, a vízen járásra is csak ő képes, Isten nem. Az Úr, „leszállva” a világba, amit ő teremtett, hatalmát veszti, és nem hogy egyszerű emberré lesz, de hajléktalannak nézik, és agressziója miatt ki is közösítik, ki is utasítják az országból. Ezzel szemben Ea megírja a Legújabb testamentumot, és segít hat embernek megtalálni azt az utat, amit mindig is kerestek. A Mr. Nobodyhoz hasonlóan Jaco van Dormael ebben a filmben is gyerek-elbeszélőt–főszereplőt állít a középpontba, ráadásul a gyermeki ártatlansághoz itt az isteni szférából először a Földre érkező lény tisztasága is csatlakozik.
“Antoine, 26 éve, 8 hónapja és 2 napja van hátra.”
A rendező ügyesen egyensúlyoz a giccs és a valódi mélység között: néhány mondat, gondolat már-már a nyálas jelzőbe futna bele, ha nem abban a humoros, az isteni szférát szórakoztatóan profanizáló és a csodákban és gyönyörű képekben a lehető legtermészetesebb módon élő szereplők közegében hangoznának el, amiben elhangoznak szerencsére. A film azért nem csúszik bele a fellengzős, érzelgős szentimentalizmusba, mert rendkívül távol áll a felszínességtől, a felszínes szórakoztatás vagy épp könnyekre fakasztás megcélzásától. Kerek egészet alkot, és mindent, a humoros jelenetektől a szívbe markolókig a maguk egyszerűségében tár elénk, sőt, érzékenyen olyan miniatűr részleteket is elénk tár, amire nekünk hirtelen nem lenne rálátásunk. Például, és ezzel a látvány kiemelt szerepét is érzékeltethetjük, számos hasonlatot alkalmaz, amelyet vizuálisan is bemutat nekünk. Csak két, akusztikai benyomással kapcsolatos példa: egy lány nevetését a lépcsőn lehulló gyöngyök zajához hasonlítja (és ekkor nem a nevetést, hanem a potyogó gyöngyöket látjuk-halljuk), egy hajléktalan férfi hangját pedig harminc, diót törő férfi zajához (és itt is: nem a szóban forgó férfit, hanem egy hosszú asztalnál ülő diót törő férfiak indokolatlan képét kapjuk).
A látvány mellett a zene is nagyon fontos része a filmnek. Kíváncsian vártam, milyen zenéket hallhatunk majd, ugyanis a rendező testvére, Pierre van Dormael, aki a Mr. Nobody csodálatos zenéjéért felelt (itt hallgathatod meg), sajnos még akkor, a film bemutatása előtt elhunyt. Azt ugyanakkor nem gondoltam volna, hogy a Legújabb testamentumban ilyen óriási szerepet kap a zene: egyáltalán nem csak nondiegetikus háttérzenéről van szó, a lehető legszorosabban íródnak bele a zenedarabok a szereplőkbe, és ez amellett, hogy a film hangulatához és mondanivalójához is szervesen illeszkedik, úgy érzem, egyszerre megemlékezés is a rendező érzékeny zenész és zeneszerző testvéréről.
A film összetettsége a befejezésben is megmutatkozik, amely úgy képes happy end lenni, hogy az dramaturgiailag, jellemrajzilag is indokolt, alátámasztott, nem erőltetett, és olyan módon nem engedi tragédiába hullani a cselekményt, hogy közben mégis erős hatást tud gyakorolni, elgondolkodtat.
A Legújabb testamentumot mindenkinek ajánlom, aki olyan filmet szeretne látni, amin lehet nevetni, amiben lehet gyönyörködni és ami különlegesebb, mint a hollywoodi gyárból kipörgő felszínességek. Első ránézésre nem olyan monumentális alkotás, mint a Mr. Nobody, hiszen könnyebben érthető, mégis ugyanolyan igényes és érzékeny. Nem „egyszernézős” film.
A trailert itt tudjátok megnézni, a vetítések időpontját pedig itt.
Képek forrása: www.nziff.co.nz, smokingbarrels.blog.hu, quebec.huffingtonpost.ca, www.nouveaucinema.ca
