Jacques Audiard, a Rozsda és csont és A próféta rendezője, ismét egy komoly hangvételű alkotással állt elő, amely igen aktuális a jelenkorra nézve. A Cannes-i Filmfesztiválon Arany pálmát nyert: Dheepan – egy menekült története középpontjában három menekült áll, akik egy komplett családnak adják ki magukat, hogy bejussanak Európába. A harcok sújtotta Srí Lankáról Franciaországba veszik az irányt. Ahol megküzdenek a beilleszkedéssel, helybeliekkel, egymással, és ezen kívül még számtalan problémával.
Dheepan, a sri lankai tamil harcos, aki hazájában a polgárháború borzalmait átélte, egy jobb élet reményében menekül el otthonából. Feleségét és a gyerekeit megölték, így számára nem volt kérdés, hogy belevágjon-e egy akadályokkal, nehézségekkel teli útba.
Dheepanhoz csatlakozik a 26 éves Yalini és a 9 éves Illayaal, így hárman érkeznek meg Európába, hamis papírokkal. Egy családnak adják ki magukat, hogy befogadják őket. Hosszú győzködés után, mivel Yalini inkább Angliába menne unokatestvéréhez, végül Franciaországban, egy koszos külvárosi lakótelepen kötnek ki, ahol munkát kapnak és igyekeznek mindhárman beilleszkedni a társadalomba. Először Dheepan kap egy gondnoki állást, azután pedig Yalini kap munkát: egy idős férfit kell gondoznia.. Hamar rájönnek, hogy a lakótelepen egy drogbanda működik, akik nem éppen legális ügyeket intéznek, később a bandával összetűzésbe is kerülnek. A hétköznapjaik sem egyszerűek: franciául eleinte alig beszélnek pár szót, egymást sem ismerik igazán, ami konfliktusokhoz vezet hármójuk közt. A film végigköveti az életüket a lakótelepen, és azon kívül is. A készítők hitelesen szemléltetik azt, hogy egy menekült hogyan igyekszik boldogulni egy teljesen idegen országban, kultúrában.
A komoly téma ellenére mégis tudunk nevetni a filmen, ahogy a karakterek is magukon. Az élet olyan abszurd szituációkba sodorja őket, amik kétség kívül mosolyt csalnak az arcunkra. A másik oldalról viszont egy érzékeny dráma a Dheepan. Ahol a karakterek kivétel nélkül tele vannak belső feszültségekkel, elfojtott érzelmekkel és szabadságvággyal. Főleg Dheepan küzd a legjobban saját emlékeivel, múltjával, mivel kegyetlen dolgokat élt át hazájában, a polgárháborúban. Ezeket a feszültségeket Audiard rendkívül ízlésesen mutatja be, elég csak egy odavetett vágyakozó pillantás a másikra, egy érintés, ölelés, és azonnal észrevesszük, hogy mi mindenen mehettek/mehetnek keresztül mindhárman. Ezáltal a színészi játék a film egyik meghatározó pontja, ami az amatőr színészek ellenére nagyon hatásos, érzékletes. Arcukról, gesztusaikról olvashatjuk érzelmeiket.
A Dheepan nem a menekültkérdésre van kihegyezve, nem akar válaszokat adni erre a problémára. Ennél egyszerűbb célja van: közvetlenül bemutatni a menekültek nézőpontján keresztül a menekültlétet, és azt érzékeltetni, hogy nem feltétlenül ők a legtöbb problémának a fő okozói.
A film időnként operál hipnotikus képekkel, melyek feldobják az amúgy lassan csörgedező cselekményt. Ez nem azt jelenti, hogy unalmas lenne a mű, hanem egyszerűen idő kell, mire megnyílnak, megismerik egymást és a környezetüket a karakterek. Egy folyamat szemtanúi vagyunk – mi nézők -, aminek idő kell, és nyílván Dheepánék végső célja az, hogy nyugodt életet éljenek, és megtalálják a boldogságot, addig viszont végig kell menniük a rögös úton.
A végső eredmény egy érzelmekkel teli, humánus dráma, a mai menekültproblémára utalva, a menekültek szemszögéből, és ezt mind eredetien, ötletesen tálalják a készítők. Egy különleges filmélmény.
Kép: hollywoodreporter.com
