A Vámpír a díványon Magyarországon először a Szemrevaló Filmfesztiválon látható. A sok megrázó, mély és megható alkotás mellett ez a film könnyed kikapcsolódást ígér. Bár Freud egy meglehetősen központi szereplője a műnek, senki ne számítson egy hosszú, pszichoanalitikus történetre, hanem sokkal inkább egy abszurd humorral tálalt vígjátékra. A Vámpír a díványon kritikáját olvashatjátok.
David Ruehm 17 év kihagyás után írta meg és rendezte a Vámpír a díványont, egy szatirikus vámpírkomédiát. Főszereplője, Géza von Közsnöm gróf egyfajta életközépi válságon megy keresztül… persze csak ha beszélhetünk ilyen jelenségről egy halhatatlan vámpír esetében. Megunta a 60% szűzlány 40% sztriptíz táncos erekből nyert üveges vér ivását, a denevérként való repkedést, a tükörkép nélküli (így önnön szépségének csodálatára képtelen) feleségét, Elsát és úgy általában a vámpírlétet magát. Így hát 1932-ben, Bécsben ki máshoz is fordulhatna, mint a neves osztrák pszichológushoz, Sigmund Freudhoz? És láss csodát, amint betette a lábát, újra értelemet nyert az élete: meglátott egy festményt. Ezen a festményen pedig rég elhunyt szerelme, Nadile reinkarnációját vélte felismerni…
Egy másik szálon Viktor, a fiatal művész és a gyönyörű Lucy szerelmét követhetjük nyomon. Bár Viktor rendszeres látogatója Freudnak, nem a páciense, pedig neki sem ártana egy kis kezelés. Ahogy Lucy-nak sem, kinél a film végére kialakul egy apró identitásválság.
A harmincas éveket megidézendő, a korabeli autók és utcák mellett rengeteg figyelmet fordítottak a ruhákra és a sminkre. Monika Buttinger, jelmeztervező tökéletesen megmutatta, milyen lehet egy előkelő nemes úr, aki folyton szmokingban jár, vagy egy extravagáns, ám annál elegánsabb arisztokrata hölgy. Természetfelettiségüket reprezentálva a fekete szín dominál öltözékükben. A velük oppozícióban álló szerelmespárt pedig inkább föld színekben láthatjuk. Lucy maszkulin, s ezáltal akkoriban megbotránkoztató stílusa, majd nőies ruhája is igencsak felidézi a harmincas évek hangulatát.
Vígjátékhoz méltán a humor megannyi formájával találkozhatunk a filmben, a horror elemeknek köszönhetően pedig nem egyszer a morbiditásig fokozott, főként képi gegeket láthatunk. Egy kis kifröccsenő vér, egy elénk dobott még éppen hogy dobogó szív, némi italcsapolás nyaki ütőérből… A manapság divatos vámpírfilmek lényei is –fogalmazzunk így- viccesek,azonban von Közsnöm gróf és kedves neje neurotikussága is tartogat komikus aspektusokat, ugyanis „kényszeres számlálók”. Precízen megszámolnak, összerendeznek és felszednek a földről minden apró tárgyat legyen az szög, cukor vagy lényegében bármi. Vámpírlétük során kialakult étkezési szokásaik, mely néhol szó szerint vérengző, néha kifejezetten elegáns (például mikor grófunk véres steaket rendel…), vagy szolgájuk, Oscar szerelemre lobbanása is egy-egy poén forrása. Viktor és Lucy kapcsolata, kettejük civakodása, esetenként háborúja is okot adhat a kacagásra.
Az Elsát játszó Jeanette Hainnak sikerült elhitetnie velem, hogy ő egy könyörtelen és felettébb hiú vérszívóasszonyság. Olyan nővé vált, aki mindenkit megvet, lekezel, de közben hihetetlenül sajnálja önmagát, amiért évszázadok óta nem nézegetheti magát a tükörben. Férjétől elvárja, hogy szebbnél szebb szavakkal illesse, miközben nyilvánvalóan ki nem állhatják egymást. Nem is csoda, hiszen Tobias Moretti (aki egyébként a Rex felügyelőből lehet ismerős) csak a folytonos undort tükröző arckifejezése segítségével tudta megmutatni, hogy mennyire életunt vámpír-gróf is ő. Mikor az általa Nadile-nak vélt nővel beszélt sem tudott meggyőzni arról, hogy szerelmes, és nem inkább hányingere van. Jó, persze lehet, hogy nem segít túl sokat a szegény pára „gyárilag” mogorva ábrázata sem, de attól még egyszer-kétszer átsuhanhatott volna az arcán egy-két szerelmes vagy legalább vágyakozó pillantás.
Mind a Lucyt alakító Cornelia Ivancan, mind a Viktor szerepében feltűnő Dominic Oley meglehetősen fiatalok, és így nem csoda, hogy ez az első nagyobb filmszerepük. Ettől eltekintve jól helyt álltak: Ivancannak sikerült elérnie, hogy ne csak szép legyen, Oleynak pedig azt, hogy igazi művészlélekké váljon. A Tarr Béla rendezte Werckmeister harmóniák című film főszereplőjének, Lars Rudolphnak, vagyis Oscarnak már a szemében látszik a teljes megcsömörlöttség a szolgaléttől, illetve az „őrült tudós”-szerű énje is fel-felcsillan benne. Ezt, és a férfiban kivirágzó megszállott szerelmet egész játékával, testtartásával, mimikájával kommunikálja a néző felé.
Az Edward Cullen-féle gyémántbőr, vega-vámpírság és hasonló vadhajtások helyett a vámpírkarakterek visszatérnek a régi, klasszikus formájukhoz. Például a vámpírok csak akkor léphetnek be más házába, ha behívják őket –erre példa Elsa első látogatása Viktornál. A régi legendák felelevenítése végett utasítja vissza von Közsnöm a fokhagyma szószt a steakhez, és ezért alszanak koporsókban is. Mint a „hagyományos” vámpírok, a gróf emberalakjából denevérré, a grófné pedig farkassá képes átalakulni, vagy hatalmas denevérszárnyakat növesztve tudnak repülni. Ezekért a látványos alakváltásokért a film CGI supervisora, Marcus Salzmann felel. Neki köszönhetően a meglehetősen sok számítógépes effekt olyan természetességgel van jelen, hogy ha nem természetfeletti történésekről lenne szó, fel sem tűnne.
A Vámpír a díványon egy meglehetősen szerzői film, ez azonban ne riasszon el benneteket, kedves műfajfilm preferálók! A szerzői film egy teljességgel pozitív jelző, mely azt mutatja: ez a film egy gyönyörű beállításokkal teli, ötletes és különleges alkotás. Nem egy ócska, alpári poénokkal teletűzdelt vámpíros film, hanem egy szórakoztató és érdekes vígjáték. És most őszintén: egy kényszeres, narcisztikus, depressziós és irányítás-mániás csapat társaságában, csodálkozik bárki is, hogy a végére Freud is úgy érzi, hogy egy kicsit megkattant?
képek: dervampiraufdercouch.at
