Ezúttal a politológusoknak ajánlunk pár sorozatot, továbbra is abban a szellemben, hogy mind a drámák, mind a sitcomok képviselve legyenek. Olyan sorozatokra esett a választásunk, amelyek közül kettő a jelenleg futó sorozatok között – a maga műfajában –az egyik legjobb, másik kettő klasszikus, egy pedig személyes kedvenc, és talán kevésbé ismert hazai körökben.
Kártyavár (House of Cards)
Kevin Spacey főszereplésével fut jelenleg az egyik legjobb drámai sorozat. Főhősünk (Frank Underwood) a demokrata párt frakcióvezető-helyettese és a frissen megnyert választások után a külügyminiszteri poszt várományosa. Azonban – számára is meglepő módon – a helyén marad és helyette más kerül a képbe. Frank nem szereti, ha valaki keresztbe tesz neki, azt pedig főleg, ha nem tudja kicsoda. Ezt egyébként tőle tudjuk meg, mivel a készítők meg merték lépni azt, hogy áttörjék a negyedik falat, vagyis Spacey néha egyenesen a szemünkbe néz és csak hozzánk beszél. Ebben azért nem kevés rizikó volt, mert például az ugyancsak remek Don Cheadle-el se működik ez mindig igazán jól a House of Lies-ban, de ez esetben különlegessé teszi a sorozatot. Kedvencem, amikor csak egy-egy grimaszt küld felénk, vagy egy sokatmondó pillantást amitől úgy érezzük, mi is a cinkosai vagyunk a mesterkedéseiben. Ugyanis Frank, vagy Francis – ahogy legfőbb támasza a felesége szólítja -nem hagyja annyiban a dolgot, és kezdetét veszi a politikai harc, amelyben Machiavelli szellemében mindent alárendel a céljainak, és kíméletlenül kihasznál mindenkit a fiatal bloggertől a drogfüggő képviselőtársáig. Aki szereti egyben nézni a sorozatokat, annak külön öröm lehet, hogy a Netflix gyártja, így minden évben egyszerre lesz elérhető az új évad, nem is olyan rég a harmadik.
Az elnök emberei (The West Wing)
Aaron Sorkin legendás sorozata, ami a House of Cards után idealisztikusnak hat, de a maga idejében épp a realizmusa tette kiemelkedővé. A sorozat a Fehér Ház nyugati szárnyát mutatja be, ahol az elnöki stáb nem mindennapi problémákkal szembesül: mihez kezd az ember, ha több száz kubai menekült tart az államok partja felé egy kiélezett nemzetközi politikai helyzetben, amivel majdhogynem azonos súlyú kérdés, hogy a világ vezető hatalmának vezetője nekibiciklizett egy fának. Ezeket leszámítva azonban sokkal inkább emberarcúnak mutatja a hatalmi közeget, ahol az elnök egy bölcs, jóságos vezető, aki helyesen dönt a kérdésekben. Elképesztően erős szereplőgárda hadarja el a Sorkin védjegyévé vált szellemes és elképesztően pörgős párbeszédeket. Úgy gondolom, ennek köszönhető, hogy rendszeresen felmerül a sorozat címe, ha minden idők legjobb sorozatairól van szó.
Veep
Vitathatatlanul az egyik legjobb jelenleg futó komédia, amit még azok is elismernek, akik nem szeretik azt a fajta humort amit képvisel. Az elnök embereihez hasonlóan itt is egy stáb életét követjük, csak itt az alelnök alatt dolgozókat, akik már korántsem olyan kompetensek. A munka mellett/helyett leginkább egymás szívatásával foglalkoznak illetve azzal, hogy minél inkább az alelnök kegyeibe férkőzzenek. Ami kiemelkedővé teszi a sorozatot, hogy mindezt nem átlagos alpári poénkodással teszik (bár ha úgy alakul nem vetik meg azt sem), hanem olyan finoman tálalják a pörgős ugratásokat, szurkálódásokat, amiket néha az ember elsőre fel se fog . A másik fő humorforrás a kínos szituációk, amelyek feloldásáig a néző fészkelődve várja, hogy végre egy hangos nevetésben megkönnyebbüljön. A színészekre itt se lehet panasz: Julia Louis-Dreyfus mint alelnök kiemelkedő, de a stáb egyik tagja se marad el tőle igazán. A House rajongóknak meg külön jelezném, hogy a negyedik évadtól Hugh Lauire is csatlakozik a sorozathoz. Majdnem mindenkinek szívesen ajánlanám ezt a sorozatot kiemelten azoknak, akik kedvelik Ricky Gervais munkásságát (The Office, Extras, Life’s Too Short stb.) vagy a Parks and Recreation-t. Azoknak szerintem felesleges is belekezdenie, akik ezeket nem szerették mivel a már említett kínos humor nagyon erősen dominál.
Kerge város/Káoszháza (Spin City)
Hasonló az alapkoncepció a Spin City esetében is, csak itt New York polgármesterének stábja áll a történet középpontjában. A főszereplő az alpolgármester, akit Michael J. Fox alakít a hat évadból négyben, mivel betegsége miatt kénytelen volt kiszállni a sorozatból. A helyét nem kisebb név vette át, mint Charlie Sheen. A sorozat 1996-ban indult, és rengeteg híres vagy később híressé váló vendégszereplőt vonultatott fel, ezek közül személyes kedvencem a Christopher Lloydos rész volt, amelyben ’finoman’ utaltak az előző közös munkájukra, a Vissza a jövőbe trilógiára („Olyan mintha vissza mentünk volna az időben”).. Egy hagyományos sitcomról van szó, amelyet a maga kategóriájában igen előkelő helyre sorolok. Messze az egyik legszerethetőbb a szereplőgárda, ami igazán elviszi az egészet, hiába a néha kilométerekről látható poénok vagy a gyengébb történet. A sorozat tele van olyan furcsaságokkal, amelyek manapság már ilyen formában aligha mennének le országos tévén. Előfordul, hogy a kép tetejébe belóg a mikrofon, vagy egyes szereplők említés nélkül tűnnek el, vagy csak utalnak rá, hogy elmentek, és ez nem csak a kezdeti útkeresés vagy bénázás: simán megtörténik a harmadik évadban is. Dokik (Scrubs) rajongóknak felhívom a figyelmét arra, hogy Bill Lawrence ezt készítette előtte, és bár kevésbé elborult, mint az (például nincsenek nagyon álmodozások), de azért nagyon is tettenérhető a kézjegye.
Rövid megjegyzésnek még annyit, hogy az egyébként remek szinkronban az első évad végéig Rudolf Péter Michael J. Fox magyar hangja, míg később Kassai Károly lesz, és vele együtt két másik főszereplő szinkronhangja is változik. Meg lehet szokni, de aki az ilyenre allergiás, az inkább kezdje alapból eredeti nyelven.
Igenis, miniszter úr! / Igenis, miniszterelnök úr! (Yes Minister / Yes, Prime Minister)
Végül még egy klasszikus angol darabot ajánlok, amit én is csak nemrég fedeztem fel magamnak. Az eddigiekhez képest talán ebben van a legtöbb kifejezetten politikai humor. James Hacker politikai karrierjét követhetjük nyomon az éppen megnyert választásoktól és miniszteri kinevezésétől. A kissé naiv politikus a közigazgatás élére kerül, és olyan tervekkel vág bele a munkába, mint a kampányígéretek beváltása. Rögtön az első részben a nyitott kormányzást kívánja megvalósítani, amivel kapcsolatban elhangzik, hogy „Ha a nép nem tudja, hogy mit csinálunk, akkor azt sem tudja, hogy mit rontunk el.”, így viszonylag hamar letöri a lelkesedését a miniszter úrnak. Sőt a második részben már azt a kérdést is felteszi, hogy „Akkor minek vagyok én?”, miután kiderül, hogy az államgépezet teljesen jól működik anélkül, hogy ő bármit is tenne. Ilyenekkel telis-tele van ez a sorozat, ami még csak nem is a kifejezetten angol humort képviseli, így tényleg bárkinek szívesen ajánlom.
