Életszag a színpadon – Formanek Csaba a Malomudvarról

A Nemzeti Színházzal szemben – olvasható a Malomudvar Színházi Műhely honlapján. A meghatározás azonban korántsem ars poétikus, sokkal inkább gyakorlati: könnyű ugyanis eltévedni az ELTE egyetemi színpadaként működő Radikális Szabadidő Színház új játszó- és befogadóhelyének március óta otthont adó óriási, Soroksári úti telepen.

Tavasz óta várja a látogatókat a Malomudvar Színházi Műhely ezen a helyszínen, a társulat története azonban ennél sokkal régebbre nyúlik vissza.

Valóban, hiszen Radikális Szabadidő Színház néven 10 éve, 2002-ben alakult meg a társulat az ELTE-n, az Ajtósi Kollégiumban. Az évek alatt persze cserélődtek a tagok, a kezdeti csapatból ma rajtam kívül már csak egy ember van, aki – sok év kihagyás után – nemrég tért vissza közénk. A kis tornatermet, amit a kollégiumban használtunk, kinőttük, hol itt, hol ott voltunk. Volt pár év, amikor csak az egyetem osztálytermeiben sikerült próba- vagy előadás-lehetőséghez jutnunk. Amikor ezt a helyzetet is kinőttük, 2008 és 2011 között beköltözhettünk a Hegedű utcai Tűzraktérbe, ahol egy állandó termünk volt. Ezután pár hónapig nem nagyon volt helyünk, hosszas keresgélés után tavasszal végül itt kötöttünk ki, a Nemzeti Színházzal szemben.

Nem csak a Nemzeti van a közvetlen környezetetekben, hiszen a Művészetek Palotája és számos alternatív színház, a Stúdió K vagy a Pinceszínház szintén a környék kulturális életét gazdagítja. Mivel színesíti ezt a Malomudvar?

Elsősorban önmagunkkal és az előadásainkkal, természetesen. Ezek az előadások nem csak a sajátjaink, hiszen más produkciókat is megpróbálunk idehozni. Az egyik profilunk az egyetemi színjátszás, a másik pedig egy keresgélősebb, alternatívabb, kísérletezősebb vonal, ami szerintem nem mond ellent az egyeteminek. Ennek keretében főleg formanyelvi, színészi kísérletezésről, kutatásokról van szó. Vannak köztünk olyanok is, akik professzionális színházcsinálók, ez pedig a szakmai oldal, ami egyre fontosabb. És – félve mondom ki ezt a szót, de – a „szórakoztatás” is jelen van nálunk, sokkal inkább, mint pár évvel ezelőtt.

[bquote]”Mi „népszínház” vagyunk: olyan emberek alkotják a társulatot, akik a „nép” közül jöttek. Ilyen értelemben nehezebb a dolgunk, mintha csak a profizmusra törekednénk, de a szereplők árasztják magukból azt az életszagot, ami hitelessé tesz egy darabot.”[/bquote]

Az egyetemi színpadi profil mennyiben határozza meg a közönséget?

Ez érdekes kérdés. Amikor 2000-ben elkezdtem az ELTE-re járni, meglepődtem, hogy nem nagyon van egyetemi színpad, miközben a régi Egyetemi Színpad történelmi hagyománya legendává nőtt. Aztán kiderült, hogy mégis létezik valami, de ami akkor volt, az el is halt egy-két éven belül. 2002-ben tehát, amikor mi kezdtük, tudomásom szerint más nem is működött a pályán. Az elmúlt évekre egyébként is az ilyen tiszavirág-életű, kis csoportok voltak jellemzők. Ez a helyzet, illetve maga a kor – amelyben a közösségi események annyira már nem fontosak – lehet az oka, hogy nincs olyan személyes jelenlétre és viszonyokra épülő diákélet, amilyenre én magam vágynék, vagy ahogyan még a ’90-es évek végén, Szegeden például megtapasztaltam.

Mennyire jut el a híretek az ELTE-s hallgatókhoz?

Nem igazán, és ez a kommunikációs kérdés is gondot jelent. Az ELTE is nagyon szét van szórva a városban, ráadásul egy épületen belül is rengeteg dolog és nagyon sok diák van. Ehhez a kérdéshez persze az is hozzátartozik, hogy ma nem feltétlenül az egyetemi lét határozza meg a diákok identitását.

Pedig sokrétű a tevékenységetek, nyáron alkotótábort is szerveztetek.

Igen, ez a fajta nyitottság szinte a kezdetektől jelen van. Az alkotótáborban és az év közbeni workshopokon két segítségem is van: Csák György profi színész saját színházat vezet, és sokat segít a szervezésben és a színésztréningekben. Simon Attila pedig ‒ aki amellett, hogy színész, zenész is ‒ zenésztréningeket tart a csapatnak. Ezek nagyon fontos alkalmak, hiszen nemcsak a játszók személyisége mutatkozik így meg, hanem rengeteget fejlődnek is.

A Malomudvar viszont nemcsak színjátszó-, hanem befogadóhely is.

Az elmúlt tíz évben sok hozzánk hasonló társulattal ismerkedtünk meg Budapesten és vidéken egyaránt. Ők vagy egyetemi színpadok, vagy valaha azok voltak, esetleg korosztályukban köthetők hozzánk, de mindenképpen közük van ehhez a fajta szellemiséghez. Március óta vannak visszajáró vendégeink, és ha pár évig itt maradhatnánk, minden évben visszatérhetnének új bemutatókkal. Ehhez kiszámíthatóbb működés szükséges, ami viszont kiszámíthatóbb műsort is eredményezne.

Ennek megteremtése független színházként, gondolom, nem egyszerű.

Próbálunk túlélni, kicsit talán Don Quijote-módra. Elég erős szélmalomharc van itt, a Malomudvarban és ebben a szférában. A független színházak nincsenek könnyű helyzetben manapság, kiszámíthatatlan a pályázati rendszer, egyéb forrásokat is nehéz felkutatni. Miközben sok társulat van, és óriási a kínálat Budapesten. Mindenki küzd a közönségéért. Nálunk is ritkán van tele a nézőtér, pedig azt gondolom, hogy színvonal és élmény tekintetében lehetnének telt házaink.

Akkor legyen ez a cél. Milyen előadásokon telhet meg a nézőtér a közeljövőben?

A célunk az, hogy minél többet játsszunk mert ez fejleszti a színészeket és az előadásokat ‒, és ezt minél többen lássák. Amikor eljöttünk a Tűzraktérből, megcsináltuk Molière Mizantrópját, mert az gondoltuk, hogy ez a darab némiképp kifejezi a tiltakozásunkat a helyzettel kapcsolatban. Egy hete volt az utolsó előadása a Don Quijote lázálmai című darabnak, ami egy mai Don Quijote-feldolgozás, sétálószínház formájában. Van egy Oberon világai című előadásunk, amely már itt készült, tavasszal. Ez a darab sokkal inkább egy Pilinszky, mintsem Shakespeare ihlette alkotás. Szeptember elején mutattuk be a Tolvajnők naplója című darabot, ami két Genet-műre épül, és tulajdonképpen egyfajta kollázsszerűség. Ezt öt olyan lánnyal készítettük, akik a nyári workshopokra jelentkeztek, és kiderült róluk, hogy tehetségesek, és ezért komoly áldozatokra is képesek. Mert anélkül bizony nem megy. Az alternatív módon szórakoztató vonalban pedig a Svejk.hu című előadásunk található, ami egy Svejk-átirat a 21. századi Budapestre alkalmazva, Csák György rendezésében. Elég, ha annyit mondok, hogy a darab egyik markáns szála egy egyetemi tüntetés.

Ez is hozzájárulhatna ahhoz, hogy az egyetemisták figyelmét jobban felkeltsétek.

Mi csak megpróbálunk reflektálni arra, ami körülvesz minket. A Svejk.hu szélesebb réteg számára lehet érdekes, az Oberon és a Tolvajnők naplója pedig inkább az ínyenceknek való. Minden utat egyszerre kell járni, és azt gondolom, hogy egymást megtermékenyítve lehet, és talán kell is ezt a két profilt vinni. Mi „népszínház” vagyunk: olyan emberek alkotják a társulatot, akik a „nép” közül jöttek. Ilyen értelemben nehezebb a dolgunk, mintha csak a profizmusra törekednénk, de a szereplők árasztják magukból azt az életszagot, ami hitelessé tesz egy darabot. Így lehet talán visszatalálni a színház gyökereihez, hiszen ‒ ahogy az életben is megvannak a színházszerű szertartásaink – miért is ne lehetne egy kicsit szertartásosabban élni? Ez az, amiben a színház segíteni tud.

Fotó: Martin Wanda