A kíváncsiság alapvető emberi tulajdonságunk, különösen akkor, ha mások életébe, munkájába, netalántán magánszférájába nyerhetünk bepillantást. Erre apellált az első Nyitott Műtermek Délutánja elnevezésű esemény is, meg persze a kortárs művészetre vágyó hozzáértő és laikus látogatók kígyózó soraira.
Október 14-én, vasárnap délután tíz műterem és alkotóház mintegy harminc művésze tartott nyílt napot szerte a városban. Az esemény elsődleges célja a kortárs képzőművészet és a befogadók közti űr betöltése, a két oldal egymáshoz való közelítése volt. Manapság ugyanis rengeteg tehetséges fiatal képzőművész él és alkot hazánkban, akikről mit sem tudunk, még mi, érdeklődők sem. Többek között ezért is nagyszerű ez a kezdeményezés, hiszen egyfajta párbeszédre invitál – nem csak a művészekkel, hanem magával a művészettel is. Az pedig már azt hiszem, csak hab volt a tortán, hogy a kulisszák mögé pillanthattunk, részesei lehettünk az alkotás folyamatának, letapogathattuk a készülő, vagy már elkészült művek miliőjét. Ez talán még a kortárs művészetre kevésbé fogékony látogatókat is elbűvölte.
A tíz helyszín között találhattunk magánműtermeket, ahol csupán egy adott művész alkot, mint például a szobrász Szanyi Péter, vagy a festő Kiss Márta, de számos alkotóházba is betehettük a lábunkat, például az igen nagy területen fekvő Budapest Art Factory-be, vagy az otthonosabb belvárosi Ateliers Pro Arts műtermeibe. Ez utóbbi helyszín azért is különleges, mert amellett, hogy a hátsó udvarban három műterem, egy óriási kémény; az emeleten pedig egy kisebb alkotóterem és egy galéria található, a lenti rész a Cökxpon RestArt nevű kultúrbisztrónak ad helyet.
A hátsó műtermekben G. Szabó Beáta szobrász, Szabó Ágnes és Verebics Ágnes festők dolgoznak és – gyakorlatilag – élnek. A vasárnap esti nyirkos időben igazi felüdülés volt belépni egy-egy, eddig a nagyközönség szeme elől elrejtett kis menedékbe. S hogy mi találtunk ott? Szobrokat, óriási méretű festményeket, félig törött képkereteket, régen elhasznált festékes tubusokat, névjegykártyákat, egy üveg Chanel parfümöt, egy kancsó bort, néhány biciklit, Amelie csodálatos életét, néhány eldobott csikket, hétköznapokat, titkokat és verejtékkel teli munkát. Lehet beszélgetni, kérdezősködni, nézelődni, ismerkedni, új dolgokat felfedezni. Vagy csak csöndben elmélázni azon, mi folyik itt, mi van a négy fal és a vásznak mögött.
„Ez itt egy skizofrén nyúl” – zörög a kulccsal egy mosolygós figura mellettem. „Bejössz?” – invitál kedvesen az Iroda feliratú helyiségbe a férfi, ez az ő műterme. Mindenfelé réginek ható fotográfiák, beljebb egy igazi sötétkamra, vegyszerekkel, nagyítóval, furcsa illattal a levegőben. Brezina Zoltán tizennégy éves korában fogott először fényképezőgépet a kezében, szerelem volt első látásra – ha közhely, ha nem. Megjárta New Yorkot, kitanulta a szakmát, hazajött és most az alkotás mellett tanít, mert fontosnak tartja kinevelni a depressziós vénát a magyar fotóművészekből. Ő maga performanszokat csinál, hogy a világot saját cselekedetein keresztül ismerje meg, és ugyan digitális géppel forgolódik nap, mint nap, alkotni analóggal alkot. „Az ember lelassul, ha analóggal fotózik. Gondolkodni kezd és megáll egy pillanatra.” Aztán hosszasan elbeszélgetünk néhány csepp vízről, egy gumicápáról, a kapcsolatok szappanbuborékhoz hasonlatos törékenységéről, egy makacs apósról, meg egy darázs csípte, felduzzadt ajakról.
A Nyitott Műtermek Délutánja azt hiszem, éppen valami ilyesmi miatt jött létre: beszélgetést kezdeményezni két, egymástól egyáltalán nem messze lévő pólus között, közelebb hozni a kortárs művészeket a kortárs művészet iránt érdeklődőkhöz, kinyitni a kapukat, láttatni a mögöttest. Ez persze egyik oldalról sem egyszerű, hiszen beengedni valakit a személyes terembe, ahol ráadásul alkotó munkám nagy része folyik –áldozat. Ahogy megnyílni efelé a hazánkban újszerűnek ható vállalkozás felé sem egyszerű. A kíváncsiság azonban végül győzedelmeskedni tud: ezen a délutánon igen sok érdeklődő jelent meg a különböző műtermekben, a művészek pedig tárt ajtókkal fogadták őket.
Ahogy Bérczi Linda, az esemény főszervezője elmondta, az idei nyílt nap csupán a kezdet, a szervezők szeretnék, ha évről évre, vagy esetleg félévről félévre meg tudnák rendezni a délutánt, melyre egyre több művész és alkotóház jelentkezését várják, a cél pedig egyértelműen az országos szintre való felemelkedés, a Múzeumok Éjszakájához hasonlatosan.
Őszintén remélem, hogy így lesz és a délutánnak lesz folytatása, hiszen a magyar kortárs művészetért rajongó, hozzá egyelőre csupán laikusként közelítő fiatalként nagy élmény volt ez a vasárnap délután. Nemcsak a kíváncsiság, a leleple(ződ)és, a függöny ellibbenése, hanem a párbeszéd lehetőségének megteremtése és a személyes kontakt miatt is. No, meg persze skizofrén nyulat sem lát minden nap az ember.
A képek forrása: http://www.nyitottmutermek.hu/galeria
