Egyéjszakás nemottalvós

Első Sziget, utolsó nap: Subways, Mando Diao, 30Y, Killers. Plusz maga a fesztivál friss újságíró szemmel.

Aki először jár a Szigeten, a széleskörű médiapenetráció ellenére mindenre rácsodálkozik, arra is, amiben amúgy biztos volt. A kisebb volumenű honi fesztiválok után megdöbbentő, hogy itt nem lehet csak úgy koncert közben beslattyogni a zenészek leglelkesebb rajongói közé, hogy 600 Ft alatt nem vehetünk magunkhoz semmi folyékonyat (mellesleg szilárdat se nagyon), hogy programtervünk összeállításakor a színpadok közötti távolságot is számításba kell vennünk. És persze furcsa volt a sok külföldi is, hiába tudtuk, na.

Az pedig, hogy mit művelt a The Subways délután háromkor a nagyszínpad előtti verőfényben, valószínűleg nemcsak az első szigetelőket lepte meg, hanem mindenkit, aki lemaradt a brit zenekar 2009-es fellépéséről. Billy Lunnék nemes egyszerűséggel ellopták a show-t az utánuk következő nevesebb előadók elől, bevetették az összes rock and roll fogást, ami leírva akár cikinek is tűnhet, 60.000 ember előtt azonban működőképesnek bizonyult. Volt itt dupla stage diving, circle pit formálás, az It’s a Party alatt pedig még azt a pimaszságot is megengedte magának az énekes-gitáros, hogy az egész közönséget leguggoltatta. Bár elegánsnak aligha mondható késéssel érkeztünk a koncertre, szerencsére nem maradtunk le személyes kedvencemről, az I Want to Hear What You’ve Got to Say-ről, és a Subways all time slágeréről, a Rock & Roll Queen-ről sem. Utóbbi dal alatt Billy a magyar kártyát is előhúzta: „Te vagy a nap, te vagy az egyetlen” szöveggel adta elő az opust, nem is gondolva arra, hogy ezt a változatot a közönség kisebb hányada értheti, mint az eredetit.

A nap fellépése utáni lazításként felkerestük a kijárattól pár perc sétányira található Auchan nevű műintézményt, ahol gyönyörűen kirajzolódott a minket Nyugat-Európától elválasztó határ, a parkolóban ugyanis szinte csak magyarok italoztak. Nem mintha sokallották volna a benti italárakat, rövid szemlélődés után bárki rádöbbenhetett, hogy a Sziget könnyen kijátszható kártyás fizetőrendszerét szeretnék valahogyan elkerülni. Magyarokat ilyen ócska trükkel átverni nem lehet, az ELTE Online újságíróit sem, maradt tehát a madaras teszkó, ahol még választani sem nehéz, hiszen az üzletvezetők remek kereskedelmi érzékének bizonyítékaként rögtön a bejárat mellett található az akciós vodka. Nevezett ital igen alattomosan fejti ki hatását, jómagam is csupán arra figyeltem föl, hogy a feszivál beléptetőembere meglehetősen bizalmatlanul szemlélte STAFF feliratú karszalagomat, és csak akkor nyugodott meg, mikor számot adtam munkám természetéről. Újságíróktól nyilván megszokta az ilyesmit.

A Mando Diao zenekar koncertjéről megintcsak jó félórát késtünk, ennek ellenére meghallgathattuk az albumverziónál jóval vérszegényebb Down in the Past-ot, valamint egy ütős Dance With Somebody-t és Long Before Rock’n’Rollt. Elkerülve a nagysikerű, ám könnyűszerrel lekommerszezhető LMFAO produkcióját, a hazai előadókat felvonultató MR2 színpad előtt folytattam a szórakozást, a 30Y koncertjén. Talán a periferikus helyszín, talán a botrányos hangosítás miatt nagyjából harmadannyian voltak, mint egy tisztességes Zöld Pardon koncerten, de az az eshetőség is fennáll, hogy a magyar rajongók nem fizetnek 13 ezret az ipsziért, mikor pár héttel később négyszázért is megtekinthetik őket. Egyébként a csekély számú hallgatóság előtt is becsületesen helytállt a zenekar, Egypár című új szerzeményük elég jól szólt élőben. Következett az est fénypontjának ígért The Killers, akiket én már csak azért sem szívlelek, mert az új U2-ként beszélnek róluk, és hát ne legyen új U2. A koncert hibátlanul felépített, de szerintem közepes popszámokat hozott, üdítő kivételt a Somebody Told Me jelentett, amit még vagy ezerszer elnyomtak az éjszakai diszkókban.

Ezzel át is eveztünk az elektronikus tánczene vizeire. Az Online stábja egy rövid Yonderboi és egy még rövidebb DJ Fresh próbálkozás után (az A38 sátor előtti tülekedésből ítélve a külföldiek nem hallottak a West Balkán tragédiáról) nyakába vette a nagyszínpad előtti teret, hogy a különféle multinacionális vállalatokról elnevezett szórakozóhelyeken fejezze be egyéjszakás Sziget-kalandját. A zenénél élénkebben élnek emlékezetünkben az utolsó nap magukból nyilván mindent kiadni igyekvő Sziget-arcok: volt itt minden rendű-rangú növénynek és állatnak öltözött bulizó (ahhoz sem férhet kétség, hogy néhányan valóban delfinnek képzelték magukat), de olyan is akadt, aki kitömött rózsaszín boxerban táncolta végig az estét. Én pedig kezdtem megérteni a Killers Human című számának refrénjét – „are we human, or are we dancer” -, mert amit itt láttunk, az tényleg emberen túli volt.

Kép forrása: http://powerlinead.wordpress.com