Aki az Írók Szanatóriumában rendel: Borbély Szilárd. Csend. Ez persze nem igaz. Eric Satie szól. Talán majd csak később fog szólni. Az emberek nyilván zörögnek a székeikkel. Halk dünnyögés. Mégiscsak: csend. Mindeközben az is elhangzik, hogy „gyakorló depressziós vagyok” és az is, hogy „milyen jó túlélni”. Nehéz ezt elmagyarázni. Csend.
Olvastunk-e Borbély Szilárdot? Igen? Nem? Honnan is kezdjem? Talán onnan, ahogy előttünk ül. A hozott köteteket maga mellé pakolja a székre, az asztalon rendet tesz. Tiszta helyzet. Csak az van előtte, amelyből éppen olvasni fog. Kinyitja, belenéz, becsukja újra. Leveszi az óráját. Maga elé rakja. Előbb bal oldalra, aztán mégis inkább átteszi jobbra. Aláhajtja az óraszíjat. Szemüvege mögül keveset néz fel. Halk, nyugodt, nem siető, kissé fátyolos hangon kezd neki. A melankóliáról fog beszélni, mert alkata szerint ez a mindennapjai része. És arról, miként lehet azon túljutni. Zenével, irodalommal.
Még mindig nem mondtam arról semmit, hogy ki is Borbély Szilárd. Bíztam abban, hogy az éppeni olvasó, őt is olvasó. Pedig csak a magam dolgát próbálom megkönnyíteni. Mert nem tudom, mit is mondhatnék. Legyek lexikonszerű? Idézzem a wikipédiát? Igen, megtehetem, hogyne, Dr. Borbély Szilárd József (Fehérgyarmat, 1964. november 7. –) József Attila-díjas magyar költő, író, irodalomtörténész, egyetemi tanár, az irodalomtudományok kandidátusa. Elmondtam ezzel bármit is, ami igazán lényeges a mi szempontunkból? Felsorolhatnám a köteteit, de sok lenne egy kis cikkbe. Kiemelhetném a sokat méltatottakat vagy a kedvenceimet (A bábu arca, Mint. Minden. Alkalom., Amint lehet, Halotti pompa, A testhez). Lehetnék rajongó is. Okkal természetesen. Ajnározó szavakkal írhatnám, hogy, jaj de nagyon vártam, mennyire fontos kortárs szerző ő az én kis lelkemnek, ésatöbbi. Érezni lehetne ebből az 50 perc tömörségét, súlyát; azt, amit a jelenléte és az általa elmondottak hozzáraktak az olvasottak élményéhez, és azt, amit a versei ismerete hozzátett a mondandójához? Aligha hiszem. Így aztán inkább nem akarok semmit mondani.
[bquote]”Lehet úgy használni a sztoikus gondolkodást, ami nem a vágytalanságot, a vágytól való megszabadulást, hanem az illúzióktól való megszabadulást jelenti.”[/bquote]
Ha az embernek az a dolga, hogy régebbi irodalmakkal foglakozzék, rájön, hogy egyáltalán nem természetes, ahogy a dolgokról gondolkodunk – mondja. A régebbi irodalom másképp gondolja el az embert. Az új irodalom nagyon hangos és sok. Mindig meglepni akar. A régiek nem gondolták, hogy állandóan újítani kell. A másik korszakban (az 1700-as években) kevesebbet és kevesebben olvastak… Rövid gondolatokat újból elővenni, átértelmezni. Ez lenne az aforizma lényege, mondja. Megtanulták, továbbadták, elő lehetett venni őket akármikor. Újra vissza lehetett térni és meditálni. Borbély Szilárd aforizmát hoz nekünk, hogy legyen mit újra- és újragondolni. Kafkát idézi: Minden birtoklás veszélyes, merthogy bizonyításra szorul. A modern ember gondja, baja ez. Ami a birtokunk, az fogva tart, közhelyesen, de valóban. Szóba kerül a hatalom birtoklása is… Napóleon korától kezdődik az elbizonytalanodás. Akkor kérdőjeleződik meg az egész, mert nincs szimbolikus alapja a hatalom birtoklásának. Ekkortól megromlik az, hogy az emberek csak úgy elfogadják a dolgokat.
Amikor kamasz voltam, és irodalommal kezdtem foglalkozni, nagyon rosszul éreztem magam. Elvetődtem a könyvtárba, és találtam egy könyvet, amely arról szólt, hogyan lehet olyan korszakokban élni, amikor korlátozzák az embert a szabadságban. Epiktétosz Kézikönyvecskéje volt az. Innen folytatódik a felolvasás. Majd zene.
http://www.youtube.com/watch?v=S-Xm7s9eGxU
A melankóliánál tartunk. Átlépni rajta Satie segít. Modern nevén ez a depresszió. Gyakorló melankolikus vagyok. Ha visszagondolok, már 5-6 éves koromtól voltak depressziós szakaszok, amin mindig sikerült túljutnom. Talán mert más kérdéseim voltak, mint a többieknek. De a depressziós szakaszok után mindig minden újrakezdődik. Ekkor kitörlődnek dolgok, átírják a tudatot; eltűnnek, amiket nem tudok megoldani, és új lehetőségeket mutatnak. Ez a szépírásban is segít. (Ezt lehet érezni a verseken. A versekből. Hogy a mély, a súly, a nehéz után mégis van valami fent. Van továbbjutás, a mindenek ellenére. Vagy éppen a mindenek miatt.) És beszélünk arról, hogy mit olvassunk. Epiktétoszon kívül. Például a Tibeti Halottaskönyvet. Majd ismét zene.
http://www.youtube.com/watch?v=letXqJiaGZI
Lehet úgy használni a sztoikus gondolkodást, ami nem a vágytalanságot, a vágytól való megszabadulást, hanem az illúzióktól való megszabadulást jelenti. Látni kell, mi az, amit kívülről kényszerít rám a hibásan gondolkodó világ, és azt el kell utasítani. Van, aki érzékenyebb erre. De van ebben jó. Mert, aki megtapasztalja, milyen a melankólia, milyen a gödör, az tudja azt is, mi az öröm. Tudja, milyen jó túlélni.
http://www.youtube.com/watch?v=jSVw0iye9Gw
Utóirat: „Az éjszaka fekete kendővel takarta be az erdőket, mezőket, és piciny, szánalmas lámpafényecskéket gyújtott messze lenn a mélyben – idegen kis lámpafényeket, amelyekre immár sem a Mesternek, sem Margaritának nem volt szüksége, ügyet sem vetettek rájuk. Az éjszaka utolérte a kis lovas csapatot, felülről borult reájuk, és fehér csillagfoltocskákat hajigált szerte az elszomorodott égbolton. Sűrűsödött az éjszaka, velük együtt szállt, megragadva a lovasok köpönyegét, lerántotta róluk, és leleplezett minden csalást. És amikor Margarita a hűvös szélben kinyitotta szemét, észrevette, hogy céljuk felé szálló útitársai lassan megváltoznak. És mire előttük, az erdő szegélye felett felbukkant a vérvörös telihold, eltűnt minden csalás, elnyelte a láp, a köd, megsemmisült minden múlékony, boszorkányos álöltözet.”
