Négy nő egy váróteremben. Ülnek, rohangásznak, hallgatnak és kiabálnak. Egymással? Is. Jól vannak? Látszólag és többé-kevésbé. Mire várnak, mit akarnak? Egyáltalán: akarnak valamit? Homokpuzzle a Szkénében.
A kirakóhoz türelem kell. A feladat ugyanis nem egyszerű: apró darabokat kell a megfelelő helyre, a másik apró darab mellé illeszteni. Hatalmas odafigyeléssel, rengeteg idővel és kitartással persze sikerül összerakni és olyankor a kész mű felett határtalan elégedettséget érzünk. Nincs ez másként lelkünk apró darabkáival sem, melyek – ha szerencsénk van – a türelemjáték végén összeállnak egy képpé.
A kortárs bolgár drámaíró, Jana Dobreva alkotása a női lélek apró darabkáira fókuszál: négy nő sorsa találkozik össze a pszichológusra (?) várva, egy piciny kis térben, valahol a világ végén, vagy talán éppen a szomszédban. Nevük nincs (egy kivétellel), talán nem is fontos, hiszen a szerepek, amiket megjelenítenek, sokkal többet elárul róluk: Anya, Nő, Lány és Egyetemista lány. És az ő egyéni, személyre szabott kirakósuk.
A darab kiválóan vázolja fel a mindennapi élet rohanásában elfedett, mélyen megbúvó, ám annál súlyosabb titkokat: gyász, fájdalom, sértettség, kiúttalanság és a kínzó bizonytalanság. Az Anya mindig vidám, hangos, csokoládét eszik és óriási rózsaszínű virágot tűz a hajába, és már-már idegesítő optimizmusát megpróbálja a másik három nőre is átragasztani, több-kevesebb sikerrel. Legélesebb kontrasztként éppen Lánya, Mária áll vele szemben: ő nem hogy depresszív, de a darab feléig csöndes indulattal hallgató, majd durván kitörő, enyhén szólva is neurotikus (kis)lány, valahol a felnőtté válás és a soha fel nem növés határán. A családi konfliktus a Nő életében is jelen van, persze titkoltan, jó mélyen elrejtve, amit még a sok bonbon és pozitív energia is alig-alig képes felszabadítani. A negyedik, a magát egyszer 26, másszor 28 évesnek való, energiabombaként robbanó bölcsészlány, aki óriási hátizsákjával, lemerülő mobiljával és folyton lecsúszó harisnyájával megkapóan édes, de persze az ő élete sem leányálom.
A színésznők játéka hol gyengébb, hol erősebb, kicsit talán sok a feleslegesnek ható ordítozás, a Mária szerepében megjelenő Simkó Katalin csendesgyilkos típusú kamaszlánya néha túl sok, túl erőszakos és túl csapongó; az Anyát alakító Bánsági Ildikó azonban zseniális, az ő figurája viszi el az egész darabot a hátán. A jellembeli különbségek és az ebből adódó (nem kevés) súrlódás ismerős lehet mindenki számára, aki akár csak tíz percet is eltöltött valaha egy akármilyen váróteremben, néha mégis túlzóan kiélezettnek és feleslegesnek tűnik.
S hogy a végére összeáll-e a puzzle? Hát ez az, éppen ez a darab hibája, vagy gyengesége. Amilyen jól indul és érzékenyen vázolja fel a problémákat, olyan sekélyes a megoldás. Nem lehet kidolgozatlanságot, vagy rossz szájízt felróni a műnek, klisés végkifejlettel ellenben lehet vádolni. Olyan érzéssel távoztam ugyanis az előadásról, mintha egy hollywood-i álomból ébredtem volna: Anya és Lánya konfliktusa megoldódik, a zárkózott Nő kibontakozik, beismer, megbán és végre kezébe veszi a sorsát, a szeleburdi egyetemista meg rádöbben magabiztossága mögött rejlő állandó hezitálására és arra, hogy csapongó létmódja nem feltétlenül vezet oda, ahová ő el kíván jutni. Az élet szép, a gondok, huss, elszálltak, a kirakó kész, lelkünk darabjai helyükre kerültek. Az élet azonban nem ilyen egyszerű: nem a happy end-del van gond, hanem az elemek egymáshoz illesztésével. Mintha homokszem került volna a puzzle darabkái közé. És ott is maradt volna.
A következő előadás időpontja: április 21. 20.00 óra. Az előadás után Kritikus Óra Gabnai Katalin vezetésével, ahol a darabról lehet kérdezni az alkotókat.
Fotó: Szkárossy Zsuzsa – http://www.szkene.hu
