Az építészetről táncolni

Egy épület, az ugye csak ott van, áll egy helyben, egy rész a térben, de hogy lehet ebből filmet csinálni? A Budapesti Építészeti Filmnapokon jártunk.

Na, most nagyjából ott tartunk, hogy fogalmunk sincs, az építészet micsoda. Az Ablak–Zsiráfban még úgy volt, hogy az építészetnek az épületekhez, építményekhez van köze. Az építész épületeket, építményeket tervez; Makovecz és Steindl Imre építészek; a paksi Szentlélek-templom és az Országház épületek. Nagyon jó, mindent értünk. Aztán mondjuk megnézzük a világhíres, magyar származású építész, Yona Friedman kiállítását a Ludwigban; a bizonytalanságot, amit az a hír kelthetett bennünk, hogy egy építésznek egy múzeumban kiállítása nyílt, a cím csak fokozza: A nemépítés gyakorlata. Avagy mellette az Aaron Betskyt idéző angol változat: Architecture without building (’építészet épület nélkül’).

A kérdésről való hosszas meditációra itt nincs lehetőség, a problémát csupán azért dobtam fel, hogy a médiumok (építészet, film, festészet stb.) közti átjárás jelenségére egyfajta magyarázatot adjak. Azt mondhatnók, manapság már semmi rendkívülit nem találni abban, hogy egy művész több médium diskurzusában is részt vesz, akár még olyanokban is, amelyekben őrá mint, ha tetszik, kívülállóra tekintenek. Ha például lejjebb csúsztatjuk ujjunkat a Ludwig Múzeum 2012-es programfüzetében, ott találjuk a kiváló Megyik Jánost (A kép tere), akinek művészete olyan kérdéseket is elővesz, amelyek nem csupán a képzőművészetekre, de az építészetre is tartoznak. Az ok feltehetően abban keresendő, hogy a tér- és az időproblémák, valamint az egyéb művészeti kérdések sokkal fontosabbak a címkéknél, vagyis annál, hogy tisztázottnak lássuk, milyen művészetet is művelünk, amikor ezeken a problémákon morfondírozunk.

Tehát a probléma a következő – Budapesti Építészeti Filmnapok: hogyan jön össze film és építészet? Hétköznapi ésszel közelítve a kérdéshez: egy épület, az ugye csak ott van, áll egy helyben, egy rész a térben, de hol van ebben a történet, hogy lehet ebből filmet csinálni? Vagy másképpen: lehet-e ebből olyan filmet csinálni, amiben nem Tarr Bélá-s/tarkovszkijes hosszú beállításokat alkalmaz a rendező (ott az épület, ember kijön, ember bemegy, szekér a sárban, kutya át, vége)?

Jord den Hollander 2011-es filmje, a Küldetés – A diplomácia építészete (Mission Statements), amelyet a filmfesztivál harmadik napján vetítettek a Kino Moziban, egy kicsit sem hasonlít a Sátántangóra, ellenben sokat lehet rajta nevetni. De vegyük a hátteret először, amivel Jord den Hollander is indítja a dolgot. „1991-ben a holland Nemzetközi Kapcsolatok Minisztériuma úgy döntött, hogy népszerűsíti az ország építészetét külföldön. Világszerte új nagykövetségek épültek, neves holland építészeket dicsérve.” Szóval a film négy holland nagykövetség történetét mutatja be: az etiópot (Addisz-Abeba), a németet (Berlin), a mozambikit (Maputo) és a suriname-it (Paramaribo), és ezeken keresztül a követségek funkcióira kérdez rá. Az alapprobléma rendkívül izgalmas. A holland külügyminisztérium építeni akar egy nagykövetséget ad exemplumParamaribóban – hogyan csinálják meg ezt az épület? Ha úgy tervezik, hogy inkább a holland építészeti jegyek dominálnak az épületen, figyelmen kívül hagyván azt a kulturális, téri kontextust, amelyben működni fog, a helyiek nagy valószínűség szerint idegennek érzik majd a követséget, ami egy volt gyarmat esetében igen kellemetlen probléma. Ám valamennyire mégis hollandnak kell lennie, elvégre egy holland épületről beszélünk, ami funkciója szerint a holland nemzeti kultúra szimbóluma.

[bquote]

„Pont azért utazom a világban, hogy tenni vágyó embereket ismerjek meg. Az élet enélkül unalmas, azért vagyunk, hogy valamerre haladjunk és az érdeklődési körünkkel kapcsolatban aktívak legyünk.” (Jord den Hollander)[/bquote]

Suriname-ban ezt a konfliktust elsősorban az anyaghasználattal oldották fel a tervezők (egyértelműen a helyi környezet javára döntve el a kérdést), aminek következtében az épület szinte csak nagyságávaltűnik ki a környezetéből. Etiópiában pedig Dick van Gameren és Bjarne Mastenbroek olyan épületet hozott létre, amely sok szempontból az ősi sziklatemplomok világát idézi: egyrészt a falakat nem nagyon törték át, így az épület világosságáért főként a mesterséges fények felelnek, másrészt a helyiségek térkialakítása is nem egy esetben barlangszerű. Nos, oké, ez az ideológia, ezek az építészeti koncepciók, ezekről magyaráznak az építészek és a tourist guide-ok a film első részében.

De aztán jön a fordulat, és Jord den Hollanderből előbújik Michael Moore. A képlet egyszerű, ám annál szórakoztatóbb: a rendező az ellentét retorikai eszközével élve mutatja be a másik oldalt, az „egyszerű” használókat, akik nem szakmai szemmel tekintenek az épületükre, és sok esetben nagyon másként gondolkodnak, mint az építészmérnökök. A film második felének egyik legmulatságosabb története a mozambiki őrszolgálat hétköznapjairól szól. Maputóban egy iskola van közvetlenül a nagykövetség mellett, és a kettőt csak egy fal választja el egymástól, a nagykövetség épületének monumentális fala, ami előtt többek között egy kosárlabdapalánkot is felszereltek, az iskola sportpályája lévén ott. Ennyit látunk, amikor az építészek arról kezdenek beszélni, hogy amúgy túl zord és börtönszerű lett volna ez az óriási falfelület, így két nagyobb nyílást is ütöttek rajta a kulturális párbeszédet szimbolizálandó. A következő kép: az őrszolgálat emberei szóba nem fogható fásultsággal dobálják vissza a labdákat, amik e nyílásokon át a nagykövetség kertjébe pottyantak.

„A különböző nézőpontok konfrontálódnak és ebből vicces jelenetek adódnak […], mert látható a konfliktus a megtervezett, elgondolt funkció és a különféle értelmezések és használatmódok között” – mondja Jord den Hollander, egyúttal arra is választ adva, hogyan lehetséges épületekről (jó) filmet csinálni. Például így.

A Kortárs Építészeti Központ (KÉK) negyedik alkalommal rendezte meg március utolsó hétvégéjén a Budapesti Építészeti Filmnapokat, ebben az évben a Kino Moziban. A neves Rotterdami Építészeti Filmfesztivál által inspirált és a KÉK által életre hívott filmnapok küldetése, hogy „párbeszédet teremtsen a filmre inspirációként és eszközként tekintő építészet, valamint az építészethez és a városhoz mint témához forduló film között”. A fesztivál egyik legfőbb témája a mozgás és a tér, valamint a kortárs tánc és az épített környezet viszonya volt, ugyanakkor most is a legfontosabbak között szerepelt az építészet és a politika kapcsolata.

Fotó: http://www.flickr.com/