Mindenekelőtt szeretném leszögezni: két dologhoz egyáltalán nem értek. A matematikához és a tánchoz. Mégis amiről szólnék: az a matematika és a tánc. Paradoxon? Nem igazán. Sokkal inkább: Véletlen.
Nézzük a feladatot:
Milyen eredményt kapunk, ha x-hez (esetünkben x ∈ matematikaprofesszorok, x = Mérő László) csupán a véletlen szabályaira hagyatkozva hozzárendeljük egy dobókocka hat oldalát (esetünkben a dobókocka metaforikusan azonosított a Tünet Együttessel; a dobókocánknak pedig minden oldala 1-1 táncosnak felel meg)?
Az adatok:
Adott egy matematikaprofesszorunk, házipapucsban, íróasztal mögött, krétával, egyenletekkel, matematikai problémákkal, elméletekkel és bizonyításokkal. Van hat darab táncosunk, mind a hatuk külön-külön meghatározott számmal és attribútummal, játékossággal, izgalmas ötletekkel, félimprovizációval. És adott a Véletlen. A központi szervező elem, ami mentén a kettőből eggyé kombinált előadás működik, forog, izeg és mozog, mátrixba rendeződik.
Becslés:
Fészkelődés a nézőtéren. Akit a tánc érdekel, aki bölcsészintencióval lép be a színházi térbe, mennyire hökkenhet meg, amikor mátrixokat magyaráz a méltán híres-neves matematikus, amikor kombinatorikáról esik szó, amikor lépést kell tartani azzal, hogy n dobásból hányszor lehet páratlan a … (a cikkíró nem tudta követni a fonalat, lévén bölcsész, tehát meghökken).
Fészkelődés a nézőtéren. A matematikus, a TTK-s, aki számol, aki bizonyít, aki logikus paradigmákba fűz ismeretleneket, ikszeket, ipszilonokat, derivál, konvergál, és a kisujjában van a π első tizenhat tizedesjegye, az mi tévő lehet, amikor a gyök alól táncosok ugrálnak elő, ráadásul messze kerülve a klasszikus táncokat és a klasszikus zenét, és előtör a tánc- és zajimprovizációval vegyes tömény kortárs art-élmény…
Megoldási kísérlet:
A két (egymás számára ismeretlen) elem, azaz a matematikaprofesszor és a táncegyüttes egy egyenletbe rendezéséhez közös működési keretet (akarom mondani értelmezési tartományt) kell találni. Ez nem lehet más, csupán a Véletlen. Mert a matematikatörténeti és –elméleti érdekességekhez valami furcsa, mégis értelmező és illusztráló módon kapcsolódhatnak a mozdulatok, a ritmus maga, az együtt mozgás.
Tehát ha a dobókocka minden oldala egy táncos, és a matematikaprofesszor minden dobásával más-más táncost instruál, abból valami egészen érdekes véletlenszerű esemény adódik. A zene, a mozgás mégis rendezettséget és nem káoszt tükröz. Az élmény exponenciálisan nő. (A matematikaprofesszor túllendül a színpad okozta első lámpalázon, a táncosok levetkőzik a kezdeti rugalmatlanságot, a bölcsészek kezdik érteni a lényegét ennek a „számolgatós dolognak”, a reálosok kezdik megszokni az idegen dallamot és mozdulatokat.)
„Mi a véletlen? Tán nem is létezik? Tán ha elég okosak és gyorsak volnánk, ahogy lendül a kéz, ahogy perdül a kocka ki tudnánk számítani mielőtt leér, hogy melyik oldalát mutatja majd fölfelé? A véletlen csak tudatlanságunk mércéje? Vagy a véletlen létünk alapja, világunk szabadsága, a szél, mely az emberiség hajójának vitorláit dagasztja? Egy bölcs – vagy épp hogy részeges – kormányos?
Nézünk a véletlenre agyból és gyomorból. Tán majd egymást látjuk.”
Egymást látjuk. A két ismeretlen rádöbbenhet, hogy egyikük, miként látja a másik értelmezési tartományát és fordítva. (A megoldást, kérem, ellenőrizze egy matematikus is. Köszönöm.)
