Ötödik alkalommal rendezték meg a nagyszabású összegyetemi médiakonferenciát, melynek ez évi helyszíne az ELTE BTK volt, a stafétát a PTE adta át a BME-s és ELTE-s szervezőknek.
Idén az új média tematikája dominált, ahogy az már a rendezvény plakátján virító QR kódról lerítt, mégsem a célirányosan technikai előadások emelkedtek ki a sorból. Az első nap a már-már kényszerű és elvárt magyarázkodással kezdődött: vagyis mire jó a kommunikáció szak? Pedig igazán belátható lenne a képzés sokoldalúsága, de a kételkedőknek Müllner András (ELTE BTK Média és Kommunikáció tanszék vezetője), Kiss Anikó (Flow PR) és Nagy Dávid (HÖOK elnök) magyarázta el 
tapasztalatait – a NEFMI meghívott képviselője viszont nem jelent meg. Müllner András szerint azért félnek a kommunikáció szakosoktól, mert itt kritikus elmék készülnek: „az újságíró megtestesíti a kötözködő értelmiséget és erre az emblémára sokkal könnyebb lőni”. De nem csak újságírógyártás folyik: amit a tudományegyetemek a képzés során átadnak, az a széleskörű tájékozottság és jó kommunikációs készség, „kritikus és adaptív szellem”. Kiss Anikó tapasztalata szerint, ha ezek megvannak, akkor a többletkompetenciák segítségével nem nehéz elhelyezkedni, mert arra már ráépíthet egy szakmát a munkahely. Nagy Dávid egyetértett abban, hogy attól jó egy kommunikációs szakember, hogy mindenféle területet ismer.
A csütörtöki második szekció a Lehet-E-könyv a jövő? kimondhatatlan címet viselte. Bodó Balázs (BME), Weiler Péter (eKönyv Magyarország Kft.) és Gyuricza Eszter (Alexandra) beszélgettek a papír alapú és a digitális könyvek jövőjéről. A legérdekesebb gondolatot Bodó Balázs fűzte hozzá a diskurzushoz – aki egyébként maga is szeret kísérletezni írásaival a könyvpiacon és az interneten; és számtalan rögtönzött közvélemény kutatással mozgósította a közönséget. Feltette azt a kérdés, hogy gyerekként ki böngészte a szülei könyves polcát, kazettáit? Elsöprő többséggel emelkedtek a kezek a magasba. Majd jött a következő kérdés: „mit fogtok mondani a gyereketeknek a lemezgyűjteményetek helyét illetően?”.
A harmadik szekcióban Vályi Gábor (BME), Guld Ádám (PTE) és Szombath Máté (Skyward Pictures) jutottak arra az eredményre, hogy még a közösségi média korában sem lehet akárki sztár, és a Youtube sem olyan demokratikus, mint amilyennek látszik. A nap utolsó, legizgalmasabb szekciója a média áldozatábrázolásával foglalkozott. Ez azért is volt ényeges, mert mindeddig nem hallhattuk egyszerre mindkét oldalt a Bethlen Anna (MONA) és Munk Veronika (Index) vitában. Az újságíró személyes érintettség okán felismerhető fotóval készített cikksorozatot a családon belüli erőszak áldozatairól. A jogvédő pedig több fórumon hangoztatta, hogy az olyan áldozatok számára, akik önbecsülésvesztő traumát éltek át, veszélyes a médiában való felismerhető megjelenítés. Hiszen a felépülés időszakában eljön az a periódus, amikor már nem akarják ezt a bélyeget magukon hordani. Munk Vera érve mindez ellen az volt, hogy az önrendelkezési és a méltósághoz való joghoz az is hozzátartozik, hogy az alany dönthessen saját sajtómegjelenése felől. Bethlen Anna szerint viszont ez nem etikátlanság vagy jogtalanság kérdése, hanem pusztán az áldozat felépülésének lépcsőfokai, amelyben nem minden lépés kötelező, de bekövetkezhet. A vitát a „most jól értem, hogy a nagy nyilvánosság előtt azt mondod, hogy én tönkre tettem egy ember életét?” kérdésnél moderálták le, és innentől áttértek a különféle áldozattípusokra. Ezekután Kecskeméti Dávid mesélt néhány felháborító történetet a bulvármédia áldozatmegjelenítéssel való elvárásairól és a sztereotípiákról, ami a nézettségért folyó harc része és a gyors leadási határidő következménye. Ónódy-Molnár Dóra (Népszabadság) pedig még azt is megemlítette, hogy a szóismétlés elkerülése végett alkalmazott szinonimák téves útra terelhetnek, mint mondjuk az „örömlány”. Bethlen Anna az ORFK jelentései stílusának pejoratív és félreérthető tartalmát hozta fel példának, a hír: „kilenc hónaposan árulta domborodó bájait” – a történet valójában: terhes prostitúcióra kényszerítették.
A második nap nem indult valami fényesen: a virtuális szépségről kellett volna vitázni, de a résztvevők nehezményezték, hogy egy újmédiás előadáson nincs például wifi, rossz a vitaindító példa, és a közönség nem ismerős az újművészetek táján. Peternák Miklós (MOME) több ízben is haza akart menni.
Az infokommunikációs platformokról szóló beszélgetés ennél termékenyebb volt: a tablet nem fogja kiváltani a laptopot, de igaz, hogy folyamatos tartalomfogyasztást okoz, mint ahogy azt még a wc-n is okostelefonozó ember példájából láthattuk. Pintér Róbert mondandójában felderengett, hogy az ingyenes tartalom az újságírás halálát okozhatja, és ezzel máris megérkeztünk a két évvel ezelőtti debreceni médiakonferencia azonos témájú szekciójához. Kovaliczky Tamás ellenvetése szerint azinban a jó tartalomért hajlandóak az emberek fizetni. Az első szekció is itt kísértett: Pintérnél sok bölcsész dolgozik, mert „nagyobb előnnyel indul, mint aki a BME-n végzett, és le tudna programozni egy oldalt, de az emberekhez nem ért”. Arra a titokra is fény derült, hogy Vatera Vera valójában egy negyvenes férfi alteregója.
Az utolsó beszélgetés a tradicionális médiatörvény szekció volt. A hagyomány annyiban tört meg, hogy Weyer Balázs (origo ex-főszerkesztő) ezúttal Uj Péter nélkül érkezett (Index ex-főszerkesztő), viszont annyiban folytatódott, hogy az NMHH-tól ezúttal sem jelent meg senki. A konklúzió végül az lett, hogy aki lelkiismeretesen akarja végezni a munkáját, azt nem lehet politikai nyomással felülírni.
Összességében kissé mintha megfáradt volna a vándorkonferencia, ugyanis miközben az elmúlt években minden szekció kiemelkedő volt, most csak csemegézni lehetett. Reméljük a következő évben új erőre kap az esemény, és tovább öregbíti az évek alatt kialakult hírnevét. Mi ott leszünk.
