Sziget -1. Nap: Gesztivál

Geszti Péter és a Sziget mínusz egyedik napjának találkozása.

Aztán eszembe jutott, hogy eddig bármibe is fogott ez az ember, akármekkora bukást is jósoltam neki, legalábbis az érdeklődők számának tekintetében, végül mindig hatalmas siker lett belőle (lásd pl. a Nemzeti Vágtát). Ebben az esetben is ez történt. Van egy generáció, az enyém, akik a Rapülőkön nőttek fel (ez nagyjából ugyanaz a generáció, „akik nézték a Walt Disney-t, amikor Antall József meghalt”), és sorra mondták is, hogy persze, szívesen jönnének, mert jó buli, jó poén, de azért mégsem fizetnek érte ennyit. Meg is ijedtem, hogy ezúttal nem jön majd össze az a tömeg, amelyet egy Nagyszínpad megérdemel, hiszen azért a Rapülők meg a Jazz+Az mégsem egy LGT, a Gringó Sztár pedig túl friss, de láss csodát, összejött! Ismét konstatálnom kellett: Geszti egy zseni!

De akkor érkezzünk is meg a helyszínre. A HÉV környékén már a szokásos tömeg fogad, aztán a bejárat felé már a torlódás is alakul. Mi –  egy megfelelő időben elindulni képtelen barátom és én – 8 óra körül közelítettük meg a jegyátvételi sátrat, illetve az azt megelőző sor végét. Tudjuk, a fél 9-es kezdéshez képest kissé elszámoltuk magunkat, de azért azt mégse gondoltuk volna, hogy a sajtós jegyért aztán háromnegyed órát kell majd sorban állni. Elvileg ugye külön bejárat van a sajtó képviselőinek, a staffnak, a közreműködőknek és a VIP-eknek, mégis itt gyűlt össze a legnépesebb tábor, itt kellett a legtöbbet várni. Enyhén bosszantó volt látni, ahogy a „nép egyszerű embere” villámgyorsan elslisszol mellettünk a számukra megnyitott ezernyi jegyátvételi ponton, és már bent is van.

Az eddig leírtak alapján már ki is számolható, hogy bizony a fél 9-es kezdésről jócskán lemaradtunk. Szerencsére a műsor fordított időrendben zajlott, így nem a Rapülőket, hanem a Gringó Sztárt hagytuk ki, ezt egy hajszálnyival kevésbé sajnáltam, bár a Télen-nyáron nyár-ért eléggé fájt a szívem. A Nagyszínpad elé érve még éppen elcsíptük a Szabadulj fel! egy részét, és megállapítottuk, hogy az új csapatnak jól sikerült a hangulatalapozás: a lányok, Gereben Zita és Sapszon Orsi, élőben is nagyon jók, a zene üt, Geszti meg… hát ő Geszti!

Ezután jött a Jazz+Az, teljes létszámmal, Behumi Dóri, Kozma Orsi, és Váci Eszter mind megtisztelték egykori zenésztársukat és a közönséget jelenlétükkel. Hozták is a tőlük megszokott színvonalat, Váci Eszter még mindig libabőrt okoz a Csepp a tengerben-nel. Nem maradhatott el a többi nagy sláger sem: Ma jól vagyok, Helló, édes!, Megint hétfő, Mit tehet a sejt?… Magam részéről legkevésbé Jazz+Az rajongó voltam a három közül, de kétségtelen, hogy nélkülem is voltak elegen. A színpad előtti tér tele, a számokat hangosan és sokan énekelték együtt, és minden korosztály képviselve volt (bár nem tudom, a kétéves gyerekek mit élveztek a rapszövegekből). Jó kis buli alakult, de azért érezhetően nem értük még el a csúcspontot.

Maga Geszti is a Rapülőkre hagyta a legtöbb időt, és vélhetően a közönségből is a legtöbben erre vártak igazán. Túl vagyunk a két „előzenekaron” (elnézést a Jazz+Az rajongóktól), jöhet a lényeg, „amiért a jegyet vettük”! Indul is rögtön az „Áj láv jú”, a nosztalgia, gyerekkorunk hangulata, amihez Geszti kockás inge és baseball sapkája is hozzájárul, és mi is ugyanúgy üvöltjük a refrént, mint régen, csak most nem a kazettás magnóval a vállunkon, hanem a hangszórók előtt. Bennem továbbra is hatalmas a várakozás: vajon a beígért harmincvalahány sztárvendégből hányan fognak még megjelenni, hogy elénekeljék rövid részüket a legnagyobb slágerekből. És itt jött az első csalódás: hatalmas sztárvendégként bekonferálva, saját egykori „dalaival” megszakítva a Rapülők-felvonást, megjelent a rendszerváltás korának másik „ikonja”: Kiki. Persze, emlékszem én is az „Á, á, állj vagy lövök”-re, de azért mégsem erre számítottam. Épp elég szomorú, hogy Gregor József már nem zúghatja nekünk a Volgát, de valahol a szívem mélyén vártam volna, hogy egyszer csak fellép a színpadra Szulák Andrea. Na jó, van ebben némi szubjektivitás, és biztos nem vagyunk olyan sokan, akiknek az Átmeneti csók a kedvencük, de azért a hiányérzet megmaradt. Igen, elhangzott a legtöbb „klasszikus”, mint a Lesz még rosszabb, a Túr dö flanc, a Nem adom fel, és a végén a Ringasd el magad-dal búcsúztak, nem lehet ok panaszra, hozták a várt szintet, a hangulatot, az érzést és az emlékeket, de egy kicsit mégis kevés volt. Nekem. A tömeg azért elégedetten távozott, összességében én is, és külön örültünk, hogy az éppen a koncert idejére megjósolt vihar és eső csak előtte és utána érkezett. (Szerintem Geszti még ezt is el tudta intézni).

A végső értékelés tehát: Geszti megcsinálta, korrektül, ahogyan azt tőle megszokhattuk, de a Rapülőkből sosem elég! Maga a Sziget azt hiszem, jó kezdést könyvelhet el, még a legelvetemültebb fan-ok se számítottak ekkora érdeklődésre, a kártyás fizetési rendszerrel kibékültünk, a sorban állással nem, de hát mindennek megvan az ára, és az nem kérdés, hogy megérte!

 

Fodor Judit