Földi pályafutásunk háttérzenéjéről a szavak és dallamok határmezsgyéjén egyensúlyozó művészóriások gondoskodnak.
A történelem mindent megcsócsáló vasfogaira fittyet hányó zenepoéták jelentősége tagadhatatlan, aranyhangú ikonjaink sosem merülnek a feledés mocsarába. Ezt szem előtt tartva vizsgáljuk meg közelebbről az evilági lét groteszk filmjének háttérzenéjéről gondoskodó zsenik múltját, jelenét, jövőjét. Az első terep a rap.
Rímmesék a metropoliszból
A dél-bronxi dzsumbuj bandaháborúk sújtotta sikátoraiból roncstelepi rózsaként kinövő rapről megdöbbentően fals kép él a homályos köztudatban. E több évtizedes múltra visszatekintő, szebb napokat látott műfaj gyorsbeszédű szövegelői nem csupán a nőkben, fegyverekben, pénzben, illetve fel-és elszívható drogokban dőzsölő gengszterkedés felsőbbrendűségéről prédikálnak.
Hovatovább az általában embertelen gettókörülmények között felcseperedő előadók krémje még véletlenül sem a túlzásba vitt öndicsőítésre, a méltóság és a szellemi javak kommersz (apró)pénzzé 
tételére törekszik munkásságával. Az áhított igazság ezúttal is a látszatra rácáfoló kontrasztban lapul: a ritmikus észosztás állócsillagai a főállású bűnözővé fajulás mögöttes okait, társadalmi problémákban rejtőző gócpontjait igyekeznek feltárni.
Szókimondó rímmeséiket – melyek nem mentesek sem az iróniától, sem a különleges költői képektől – tapasztalatok és filozofikus gondolatok táplálják. A rapszövegek tematikájához sorolható a nagyvárosi (nem kizárólag anyagi értelemben vett) egzisztencia problémaköre, a fajgyűlölet és felháborító szimptómái, a politikai szennyes kiteregetése, a szegénység, az esélyegyenlőtlenség, a háború, és végül, de nem utolsó sorban, az esszenciális üde színfolt, a parodisztikus humor.
A kertvárosok Góréja
A Lonely Island szolgáltatta záróakkorddal hagyjuk is magunk mögött Bronx vérpermetezte, szőnyeg alá söpört nehézségekről regélő zsákutcáit. A következő megálló a békés New Jersey, New York kisebbségi érzések sanyargatta mostohaöccse. A kertvárosairól és Kevin Smith filmjeiből ismert miniállam nem csak a Pine Barrens-i pokolfajzatról és számtalan találmányáról – autós mozi, vörös áfonya szósz, villanykörte -, hanem egy ikonikus zenészről, Bruce Springsteenről is híres.
A hűsítő tűzvésznél is ritkább kivételektől eltekintve Springsteen szövegvilágát a (magyar költészetben például József Attilánál felfedezhető) színpompás szikárság jellemzi, azaz versbe szedett szavai egyszerűségükben is sokat mondanak.
Mesterműveiben a szerelmi hullámvasút mély-és csúcspontjai mellett dalba foglalta a fiatal felnőttkor bódító képlékenységét, az amerikai társadalom alsóközép-és munkásosztályának harcait, a vietnámi háborút, a múló idő jótékony kegyetlenségét, a rendezetlen apa-fiú kapcsolatot, a csalfa, vak remény groteszk szépségét.
Gázlámpák fényében táncoló himnuszok
A szintén New Jersey-i, egész pontosan New Brunswick-i illetőségű The Gaslight Anthem tejfeles gitárú zenészei nem tudnák, de nem is akarják tagadni, hogy hangzás- és szövegvilágukra óriási hatást gyakorolt a rock and roll kertvárosi Góréja.
Tény, ami tény, az énekes, Brian Fallon agymunkáját dicsérő dalszövegek az első két albumon (Sink or Swim, The ’59 Sound), valamint a Señor And The Queen-nek keresztelt EP-n valóban nem szűkölködnek a Springsteen (elvétve Tom Waits)-utalásokban. Azonban a Gaslight Anthem munkásságát mind szavak, mind hangjegyek terén a jól bevált sablonok újraértelmezéséből fakadó egyediség uralja. Harmadik nagylemezükkel, a tavaly ősszel megjelent American Slanggel újabb hatalmas lépést tettek a kiforrottság és a széleskörű elismertség felé vezető úton.
A széttetovált Fallon zúzással fűszerezett poémái többek között a gondtalan ifjúkort a felnőtt léttől elválasztó átmenet vívódásait, a férfi-nő viszony érett és penészes gyümölcseit, a fiatalság idealizált nosztalgiáját, a plátói szerelem magányosságát, a múlttól való elszakadást, a párkapcsolati bokszmeccseket, továbbá az amerikai társadalom visszásságait örökítik meg.
Eljött a búcsú ideje, tegyük át ide-oda cikázó székhelyünket a nyugati partra, ahol történetünk napsütötte díszleteit a kaliforniai Claremont biztosítja: e harmincötezres egyetemi városban nőtt fel a kétszeres Grammy-díjas gitárvirtuóz, Benjamin Chase Harper.
Rock, dalok, satöbbi
Claremont sokoldalú büszkesége vérbeli koncertzenész: zsenialitása, hangterjedelme, messianisztikus kisugárzása, improvizációs- és atmoszféra-teremtő készsége a világot jelentő deszkákon ragyog teljes dicsfényében. Legemlékezetesebb, vallásos élménnyel kecsegtető fellépései néhány óra erejéig egy párhuzamos univerzumba teleportálják a szerencsés hallgatóságot.
Apropó vallás: habár Harper dalszövegeinek frekventált témája a kereszténység, ő maga az egyházaktól független, több forrásból táplálkozó spiritualitás igéjét hirdeti, amely álláspont, példának magyar vonatkozású okáért, kiválóan harmonizál a Popper Péter-féle felsőbb hatalom interpretációval.
Az érzelmek ünneplőit és szakadt rongyait kiteregető dalok magamutogatás nélkül is őszinték és személyes hangvételűek. A politikával és iróniával savanyított szerzemények a Katrina-hurrikán tragikus kalamajkájáról, az iraki háborúról, a kirekesztésről, a tömegmédia visszataszító, képmutató mivoltáról mesélnek. Kitartásra és cselekvésre buzdító – gyakran reggea-vel bolondított – himnuszainak egyike sem zuhan a demagógia csapdájába.
Bár a fül-és lélekfrissítő zenék miatt garantáltan jól járna író és olvasó is, e ponton mégis úgy érzem, fölösleges tovább ragozni. Az eddig képernyőre kergetettekből is tisztán leszűrhető, hogy mind a muzikális poéták patchwork-változatosságú munkássága, mind a zene és a költészet kontinenseit elválasztó (összekötő?) blues-kék óceán élővilága zavarba ejtően sokszínű.
Olyannyira, hogy felderítésükhöz talán egy élet sem elég.
Próbálkozni viszont több mint érdemes.
Kodaj Bálint
ELTE Online
Fotó: Martin Wanda
