A hírességek könnyedén megbújhatnak az állatbőrrel bevont falú, csendes La Pampa étteremben, ahol a marhahúsból készült ételek elsőosztályúak. A családi vállalkozásként működtetett, rendkívül nagy vendégtérrel rendelkező argentin steakhouse magas minőséget képvisel – előételtől desszertig, pincérestől minden kiváló. Mészáros Márton kulturális újságírónak, lapunk vendégszerzőjének étteremkritikáját, az Ennivaló című gasztrosorozat hetedik írását olvashatjátok.
Budai Ferenc, a La Pampa tulajdonosa
Nagy utat tettek meg. A belváros egyik legjelentősebb promenádján, a Bajcsy Zsilinszky úton, a huszonhárom alatt találták meg az időszerű helyüket, alig egy sarokra a korábbi helyszíntől, amely a huszonegyes házszámon működött. A két évvel ezelőtti költözés esedékes – üzleti megfontolású – volt, az étterem az előzőnél nagyobb raktárt igényelt. Budai Ferenc, a vendéglátóegység fiatal tulajdonosa készséggel elmondja, hogy az éttermet Kovács (Kokó) István olimpiai- és világbajnok ökölvívó 2011-ben nyitotta meg. A sportember nem újoncként kezdett az argentin steakhouse felvirágoztatásába: azonos telken állt már vendéglátóegysége, az autóversenysorozat piros-sárga színeiről könnyen felismerhető Box utca, amelynek beindításához annak idején huszonötmillió forintos vissza nem térítendő támogatást kapott a Széchenyi-tervből. Így már érthető, miért tartottak számtalan kormányközeli és sporttematikájú sajtóeseményt a végül bezárt étterem modern falai között. Tarlós István, a tavaly leköszönt budapesti főpolgármester még a Fidesz-KDNP főpolgármester-jelöltjeként „merő véletlenből” Kovács éttermébe szervezte a főváros öt vezető tradicionális futballklubjának képviselőivel tartott médianyilvános megbeszélését, egy évvel később a La Pampa celebritások színesítette megnyitójára is ellátogatott. (A vállalkozásindításra és politikai kapcsolatokra vonatkozó rész informatív, a jelenlegi étterem kialakításához és piaci szerepéhez nincsen köze.)
Budai Ferenc éttermében – amelyben Kovács társtulajdonosként van jelen a kezdetektől – is számtalan híresség fordul meg, de itt, a modern fekete-fehér szcenárióban nyugodtan élvezhetik a privát szféra kiváltságait. A bejárati ajtóval szemben emelkedő pulttól jobbra, a belsőrész egyik eldugott termében kapunk asztalt. A csendes-békés étteremben talán öten ülnek. Hétköznap kora délután itt még nem indul be az élet, de a vendégtér a konyhával együtt 250-300 négyzetméteres, s ha kell, egyszerre százötven vendéget tudnak fogadni, ismerteti a házigazda. Erre általában hétköznap a késő délután és késő este közötti idősávban, valamint hétvégén este hat óra után mutatkozik számottevő igény, válaszolja meg a kérdésünket. Azok, akik itt költik el az ebédjüket vagy az estebédjüket, egyre többen vannak, másrészről ők azok, akik valami másra vágynak annál, amit Budapest gasztronómiai térképe általában kínál. Budai, aki tizenöt évet már eltöltött a vendéglátásban, azt tapasztalja, hogy egyre több minőségi konyha nyílik a fővárosban. Szerinte a sikert részben az szavatolja, hogy a belvárosi és budai éttermek jelentős része egyre jobb beszállítókkal dolgozik.
Amikor az elegáns fekete ruhát viselő pincér előzékenyen megszólít minket, nem rendelünk „bele a világba”, inkább a házigazda biztosnak látszó ízlésére hagyatkozunk. Előételként empanadát (1890 Ft) fogyasztunk, amelyből három darab – csirke- és marhahússal, valamint spenóttal töltve – kerül a hosszúkás fehér tányérunkra. A világ spanyol nyelvű területein bámulatos népszerűséget elért töltött tésztabatyuk mennyei ízekkel ejtik rabul gyanútlan áldozataikat. Megannyi latin ételnek nem dokumentált sem a keletkezési körülménye, sem az alapreceptje, a rusnya ismérvek az empanadára is igazak. Ami biztos: a La Pampa konyhájából finom aranybarnára sülten, megnyugtatóan ropogósan érkezik a tészta, ami szerencsére csak enyhén olajos. A három ízvilág közül a marhahússal töltött hangyányit pikáns, a paraj elegendő mértékben krémes.
Az étterem vendégei által leginkább keresett bélszín kiemelt szerepet tölt be az étlapon, ami külcsínében nem túlságosan színes, felhozatalában viszont annál inkább, mivel csirkéből és sertésből készült falatokat is leír. A borsos árú Rib-Eye Steak, amelyet argentin Angus és japán Kobe marhából kérhetünk, örök befutó a La Pampa törzsevői között, mondja Budai. Minket az Angus fartő részéből készített steak-különlegességgel, az argentin bélszínnel (7900 Ft/200 g) kínál. Miközben a konyhán a gusztusunknak megfelelően közepesen átsütik a húst, a szűkszavú Budaitól azt is megtudjuk, hogy az egyébként családi vállalkozásként üzemeltetett étterem túlnyomórészt a külföldi vendégkör igényeit szolgálja ki – az ő pénztárcájukat nem terheli meg a magyar fizetésekhez képest konszolidáltnak csak félve nevezhető ár. Nem győzi hozzátenni, hogy szerinte az általuk képviselt ár-érték arány kedvező, sőt, a többi minőségi steaket kínáló hazai étteremhez képest még mérsékelt is. Nyilván ezzel magyarázható, hogy sokan járnak vissza hozzájuk: egy valaha a magyarok fővárosában élt angol pár nyolc év után tért vissza a dél-afrikai, argentin és európai marhabőrrel bevont falak közé, de volt már ausztrál vendégük, aki megmutatta azt a fekete-fehér cégkártyát, amelyet a barátja „Kelet-Közép Európa legfinomabb steak-vendéglőjéből” vitt neki.
Amit a marhasteakről el kell mondanunk, azt röviden megtehetjük. A La Pampa, amelynek elnevezése „Argentína éléskamrájára” utal, külföldi vágóhíddal dolgozik, évente húsz tonna húst hozat be. A dél-amerikai hús minőségére – nem mintha a beszédes adatok nem lennének megnyerők – nem lehet panaszunk: kellően puha, kellően ízletes. Izgalmas és elsőosztályú darab, megkérdőjelezhetetlen úri étel. A francia húsvágó késsel, amelyen a Laguiole nívós márkajelzés szerepel, roppant finoman szelhető. A La Pampa fantázianevet viselő barbecue szószt (790 Ft) vétek lenne nem a rózsaszínre sült húshoz enni, de a csőben sült paraj (1090 Ft) és a hely nevére keresztelt burgonyaspecialitás (990 Ft) is jól passzol (önmagukban is remek választásnak bizonyulnának). Mi több, a La Pampa burgonya igazi sétáló-beszélő csoda. A héjában sült, fokhagymás tejföllel töltött egész burgonyához, amelynek a tetejére pirított bacont és reszelt sajtot szórtak, csak a svájci rakott burgonya fogható.
Szívesen lennénk olyan nagyvonalúak, hogy a sajttortáról, amiről köztudott, hogy az étterem egyik kuriózuma, azt írjuk, hogy régen ettünk ilyen finomat Pesten és Budán, de az igazság az, hogy ezzel a magyar fővárosban csak egy másik steakhouse, a kommerciális amerikai Friday’s veheti fel a versenyt. (Ami a steaket illeti, a La Pampának mennyiségben és minőségben csupán a Prime lehet a versenytársa a hazai piacon.) Az étkezés befejezését követően kínált csésze kávé és pohár víz talán jól jönne, ha innánk kávét és szomjasok lennénk, hiszen az argentin étteremben teli hassal, megelégedve állunk fel az asztaltól. Biztos, mint a Miatyánkban az ámen, hogy nincs boldogabb ember a La Pampából távozó vendégnél.
