A magány benépesítése és felboncolása – Hogyan aknázhatjuk ki a létlehetőségeinket?

A Kelet Kávézó kiapadhatatlan derűjében kávégőzös feledésbe burkolózik nap mint nap a magány. S mikor sosem látott közös ellenségünk szavakba öltöztetve, rólunk leválasztva testet ölt előttünk, egyéb olyan, irtásra ítélt családtagjával, mint például a szorongás, megdöbbentően megkedveljük. S ott ül a színpadon, lábát lógatva, míg a beszélgetés résztvevői királyi pompába öltöztetik, és megadja magát nekünk. Nem férkőzhet sehova. Majd másfél óra múlva, mikor szétszóródva újból körülvesszük magunkat az utca levegőjével, s nem hatol a privát szféránkba a süteményfelhőben ülő megilletődött tömeg, várjuk, hogy újra belecsimpaszkodjon a szívünkbe. De csak nem jön…

A beszélgetés résztvevői, Lubinszki Mária pszichológus és filozófus, a Miskolci Egyetem docense és a Dasein Analyse ismert hazai képviselője, Kővári Zoltán, az ELTE PPK habilitált docense és a humanisztikus pszichológia képviselője, és Olay Csaba, az est moderátora, az ELTE Újkori és Jelenkori Filozófiai Tanszékének vezetője pellengérre is állíthatták volna, s a közönség módszeresen ki is végezhette volna a közös esküdt ellenséget. Ehelyett felkarolták, s láthattuk, hogy hogyan tölt be életünk minden szegmensében életmentő szerepet az, amiről azt hisszük, hogy csak akkor lehetünk boldogok, ha száműzzük életünkből.

Önmagában a magány habár a lehető legsivárabb érzés, jellegében rendkívül sokrétű. Nem is lehet egy tudományterületre leszűkíteni. Jelen van a megélt időben, a saját magunkhoz való viszonyunkban, s így egyszerre pszichológiai és filozófiai kérdés. A daseinanalízis szerint létezésünk egyik alapvető létmódja a világban „benne lét”, ami mindig hangolt és mindig együttlétalapú. Mindez kétségtelenül igazolja, hogy az ember társas lény, s számkivetettként mindannyian megőrülnénk. A közösségben való lét evolúciós előny, a családnak bizonyítottan egészségmegóvó szerepe van. Egyedüllét és magány nem egy és ugyanaz. Ha az ember egyedül van és nincs mellette társ, nem feltétlen magányos, már csak azért sem, mert többen is lehetünk egymás mellett az egyedüllétben. S elcsépelt tény, hogy az ember közösségben is válhat magányossá. Minden az életünkhöz való hozzáállásunkon, a beállítottságunkon áll vagy bukik, s így a magány mint olyan, habár a társadalom fejében negatív konnotációval bír, önmagában semleges fogalom, amely az alapján billen pozitív vagy negatív irányba, ahogyan megéljük.

Nem magány, hanem a jelenlét hiánya

Ha bármilyen eseményben, élményben beszűkülten, vagyis hiányállapotban vagyunk jelen, akkor nem is vagyunk jelen. Amint azonban megérkezünk a pillanatba, a magány nem magányos többé, hiszen az ember felfedezi benne az egyedüllét gyümölcsöző paradicsomát. Ehhez pedig paradicsomi ősbizalom szükséges, az a bizalom, amivel a mindennapjainkat éljük. Ha az ősbizalomhoz hozzáférünk, többféle lehetőségünk is van a lét megélésére. Az egyik, hogy alkotunk, a másik pedig, hogy átéljük az összes eseményt, amelyek így – ugyan nem mindig pozitív, de élménnyé – alakulnak. Az ember mindig, még a szubjektív magány pillanataiban is nyílt, a kérdés tehát nem is az, hogy magányosak vagyunk-e, hanem, hogy elég nyíltak vagyunk-e bármilyen pillanat megéléséhez. Ha igen, megtaláljuk és meg is kapjuk a legsajátabb létlehetőségeinkhez való hozzáférést, amelyek kihasználása egy teremtő, produktív és értelemadó életmód. Így hát megállapíthatjuk, hogy az egyedül vagy a magányosnak lenni nem feltétlenül jelöl negatív fogalmat vagy jelent szeparációt. Nem kell tehát saját fejbéli börtönünkbe zárva élve elásnunk magunkat, ha másik lencsét is tehetünk a szemüvegünkbe.

Ősbizalom, értelemkeresés, nyíltság – a magány benépesítése

Álljunk csak meg egy pillanatra… Produktív magány? S benne létlehetőség? Az rendben van, hogy ki kell nyílni, és, hogy át kell programozni a pesszimizmust, ami beszűkültté tesz. De hogyan? Nem is olyan ellentmondásosak ezek a fogalmak, mint hinnénk, szóval mielőtt még tekintünk sugaraival felaprítottuk volna ÉLETünk nagy megrontóját, megnéztük a fonákján. A létlehetőség gondolata a heideggeri filozófiából származik. A filozófus dinamikát tulajdonít neki, és az elmúláshoz kapcsolja. Akármire való életet is élünk, minden történés, amiből az élet összeáll, a halál tükréből verődik vissza ránk, reflektorfénybe állítva elmulasztott és el nem mulasztott cselekedeteinket saját magunk előtt. A halál tükrében olykor a relatív időérzékelés valóságossága is megrendülni látszik, minden pillanat megismételhetetlenségéből adódóan nyeri el a varázsát és józanít ki végérvényesen. Ez az irreverzibilitás az, ami bekapcsolja a lelkiismereti funkciónkat, s ami segít kihasználni a magányt úgy, hogy többé az állapotot ne magánynak hívjuk, hanem létlehetőségnek. S habár a magány millió lehetőséggel bír, homogén fogalom, míg a lelkiismeret definíciója a pszichológia és a filozófia szerint is más. Freud szerint a lelkiismeret a felettes én funkciója, tehát például a megbánás, ha valami helytelent követtünk el. Az egzisztenciális heideggeri filozófia értelmében azonban a lelkiismeretünk önmagunk felé hív, a legsajátabb lenni tudás felé, úgy, hogy az először sosem sikerül. Szép is lenne, ha bármilyen negatív érzést, s így akár a lelkifurdalást vagy a magányt azonnal és minden erőfeszítés nélkül át tudnánk alakítani valamivé, ami az épülésünket szolgálja. A kezdetleges kudarc oka az úgynevezett létfelejtés állapota, amely a hanyatlás létmódja. A szakértők szerint ezt úgy kell elképzelni, hogy ha az ember nincs jól, nem tud autentikus létezést produkálni. Zajlik az élet és közben elveszítjük önmagunkat, mechanikussá válnak a kapcsolataink, az érzéseink, aztán eljön egy pont, amikor a szorongás a tetőfokára hág, és változtatnunk kell, mert különben belehalunk. Az ijesztő az egészben, hogy erre a pontra nem is mindig mi jövünk rá, hanem a külvilág kiált akkorát, hogy nyakunkba szakad az ég, kiver a víz és megfagy bennünk. Ez lehet egy baleset, vagy egy krízis, és bár beleremegünk a súlyába, a mozdulatlan idő bénultságában egyedül a lelkiismeret hívásának és az önreflexió működésének van jogosultsága. Ezeket a helyzeteket, amelyekben mindig egyedül vagyunk, nem tudjuk elkerülni: nem mindig tudunk lezárni vagy újrakezdeni, viszont az egzisztenciaanalízis alapján nagyon sok múlik a beállítódási értékeinken, azon, hogy hogyan válaszolunk azokra a kérdésekre, amelyeket a sorsunk elénk tárt. Rengeteg múlik azon, hogy keresünk-e és tudunk-e találni értelmet ezekben a pillanatokban is.

Szorongás és stressz, a magány kistestvérei

Már-már megszoktuk a magány magasztalását, az előadók lassan sportot űztek abból, hogy a köztük pattogó negatív fogalmakat a fonákjukról ütik vissza. A következő kliens, a szorongás, központi téma az egzisztenciális filozófiában és a pszichoterápiában is, s amelyről, akár a lelkiismeretről, mindkét szakterület másként vélekedik, s mindkettőnek igaza is van. Ez a kettősség mind a két esetben alátámasztja a tényt, hogy habár semmi sem fekete-fehér, a „színe és fonákja értelmezés” minden esetben releváns. Mint ahogy a létlehetőségek keresésekor is magunkat kell megtalálnunk, hogy ki tudjuk használni őket, a szorongás tárgya és fő okozója, hogy nem vagyunk önmagunk. A mindent átható szorongás mindenkinél jelen van, és ikertestvére, a stressz az élet sója. Mint egy láthatatlan defibrillátor, ülnek a mellkasunkon, és habár nélkülük nem lenne rázós életünk, nem lenne semmilyen életünk sem. A szorongás az alaphelyzetünk, kétpólusú építő-rombolónk, ami segít, hogy a legsajátabb létformánkat megtanuljuk. Sok egzisztencialista szerző szerint az életünk is pontosan ilyen antinómiák mentén bontakozik ki, melyek olyan ellentmondások, amiket nem lehet logikai alapon, racionálisan megoldani. Fritz Riemann pszichológus „A szorongás alapformái” című műve szerint az egyik ilyen antinómia az, hogy az ember kapcsolódni akar másokhoz, mert így érzi magát biztonságban, és ez a boldogsághoz hozzátartozik, de szabad is akar lenni, és önmagává akar válni. Sokszor látjuk, hogy a feltétlen kapcsolatban levés, az alkalmazkodás akadályozza ezt a vágyunkat. Verena Kast „Kötés és oldás” című könyve alapján az emberi énnek két alapdimenziója van, az egyik a kapcsolati én, a másik az individuális én. A kapcsolati énünk azért alakul ki, hogy megfelelően tudjunk társas helyzetben viselkedni, ott jól érezzük magunkat, és meg tudjuk oldani az ahhoz kapcsolódó gondokat. Az életünk egy részét viszont egyedül, izoláltan kell töltenünk, egyedül jövünk a világra és egyedül is távozunk onnan. Igazán érett, felnőtt kapcsolatot nem tudunk kialakítani, ha nem éltük át előtte az izoláció állapotát, amiben igazán saját magunkra találunk. A fiatal felnőtt életkor egyik fő feladata az intimitás elérése, előtte azonban meg kell alapozni az identitást, hiszen nem tudunk úgy érett módon kapcsolódni, hogy nem tapasztaltuk meg előtte, kik vagyunk mi önmagunk. Ehhez szükséges egy bizonyos mértékű izoláció, egyedüllét megélése.

Szeretni, dolgozni és játszani – A magány boncolása

Hogyan lehetünk azonban úgy önmagunk, hogy megtaláljuk önmagunkat benne? Mi a kritériuma annak, hogy elmondhatom: megtaláltam magam?

Freudot szabadon idézve fedték fel a megoldás kulcsát, vagyis az érett személyiség jellemzőit, melyek egyben a feltételek. Szeretni, dolgozni és játszani, pofonegyszerűek, mint az élet, sőt, ezek maguk jelentik az életet, de olykor csak nagy pofonok árán vagy után lehet őket felnőtt korban is kivitelezni. Carl Rogers humanisztikus pszichológus szerint a kérdésben központi elem a megfelelni akarás és a szeretetigény. Van ennek azonban egy hátulütője, ami nem más, mint a „hamis én” képződése, amely – ha már kiskorban megtörténik – végigkísérheti egész felnőtt életünket, és ezzel el is veszett a lehetőség, hogy megtaláljuk valódi önmagunk. Erősen vágyunk a szeretetre, az elismerésre és a pozitív visszajelzésre, s ezért nem félünk feladni magunkat, hogy aztán, mikor felismerjük a tényt, retteghessünk tőle. Gyakran csak 20-30 évesen jutunk oda, hogy rájövünk: „én csak meg akartam felelni”, hiszen a „megfelelni vágyó” üzemmódban is érezhetjük jól magunkat, mert a számunkra fontos személy örül, és szeretetet kapunk tőle. Azonban érezzük, hogy valami nem stimmel, nem jó a helyzet, a kapcsolat, a szakma, vagy bármi, amiben jelen vagyunk. A tévútra ráadásul már rögtön születésünk után, tehetetlenségünkben is rátehetnek minket, s nem feltétlen kell, hogy külső kényszer hatására magunk lépjünk rá. Nem tiszta lappal jövünk a világra, rengeteg üzenetet kapunk első éveinkben, és azt gondoljuk, hogy ezeket a nyomokat követve önmagunk alapján cselekszünk. Ilyen esetekben szintén a krízis- vagy határhelyzetek döbbenthetnek rá, hogy folyamatosan ugyanazokat a hibákat követjük el életünk során, s hogy álcélok délibábját kergetve darál be az idő a sorsneurózis mókuskerekében. A Szondi-féle gondolatok alapján nincs lehetőség arra, hogy az ember teljes tudatalattiját a tudat síkjára tudja hozni, azonban, ha már felismertük a hibákat kiváltó kényszerítő erők sajátosságait, meghozhatjuk a döntést, ami a helyes ösvényre léptet, az önmagammá válás rögös ösvényére, amelynek akkor sincs vége, ha lejár az időnk. Igazságtalan és izgalmas, hogy habár „kész ember” nem létezik, abban a pillanatban, amikor olyan útra lépünk, ahol önmagunk vagyunk, és senkire nem irányíthatjuk a felelősséget, szorongani kezdünk. Ezáltal az az önmagunkká válásról való döntés és a szorongás kéz a kézben járnak, de a szorongás és az önmegvalósítás nászából megszülethetsz te.

Ha már megszülettél,

és beleláttál a magány szövevényes színezetébe, van néhány árnyalat, amelyek tovább gazdagítják a korábbi és további fogalmaknak nem csak a színét, de a fonákját is.

A krízisek,

amelyben egyedül vagyunk, és egész életünket végigkísérik, azok a sokszor fojtogató, vagy légüres terek, ahol bezárult mögötted egy ajtó, és úgy érzed, hogy a semmiből kell levegőt venned, hogy nekironts annak a következőnek, ami nem zárva, de még csukva áll előtted. Mindenféle objektív tragédiától mentesek a fejlődési krízisek, amelyek életszakaszváltáskor ütik fel a fejüket és „pofátlankodnak” be a békébe. Ezeknél új stratégiát, megküzdési képességet kell kifejlesztenünk. Elég csak arra gondolnunk, amikor iskolásak lettünk, vagy betettük a lábunkat az első munkahelyünkre.  Fontos az idő dimenziója, mert csak az előrefelé nézés és az önmagunkba vetett hit segíthet, hogy átküzdjük magunkat ezeken az ajtókon. Az akcidentális krízisekkor, amelyek baleset, betegség, szakítás képében vagy egyéb szörnyű sorscsapásokként aktív és igen fájdalmas működésbe hozzák a mellkasunkon lévő magány és szorongás láthatatlan defibrillátorát, sajnos szintén kivédhetetlenek. Talán sosem érezzük saját életünket annyira húsba vágónak, mint amikor elvesztünk valakit, amikor elvész a megkapaszkodás tárgya. Az elkerülhetetlen helyzetekben a szenvedés értelmét kell megtalálni, amikor a prioritásaink teljességgel átrendeződnek, és nem kizárt, hogy egy-egy tragédia alkalmával találunk magunkra. Majd csak akkor tudunk igazán új(ra) kapcsolatba kerülni vagy új kapcsolatot kialakítani, amikor a gyászmunkát elvégezzük.

Magány a személyiségzavarok tükrében

A magány és az együttlét, homonómia és heteronómia komplementer viszonyban vannak, olyanok, mint a jin és a jang, a magányban is kell lennie egy picinek a másikból és fordítva, hogy ne olvadjak végzetesen össze a másikkal. Ha valaki az egyikre vagy a másikra való képességét elveszti, nem tud kapcsolódni, skizoid emberré válik, aki csak magányos tevékenységet folytat, miközben belülről szenved. A másik szélsőség a dependens ember, aki nem tud önmagában lenni, nem tud személyes döntéseket hozni, és szenved a szeparációs szorongástól, ami a kiskorból ered.

A második születés

az Én születése, Bálint Mihály pszichoanalitikus szerint az őstörés, amikor az anya-gyerek kapcsolatból megszületünk. Ez az első elmagányosodásunk pillanata. Ez már 2-3 éves korunkban bekövetkezik, de az anyát továbbvisszük magunkban, mivel a hozzá való kapcsolatunk egész életünket meghatározza. Ha egészségesek vagyunk lelkileg, egyedüllét alkalmával sem vagyunk magányosak, mert ott vannak bennünk azok a jó tárgyak – ahogy a pszichoanalízis nevezi –, akikbe belekapaszkodhatunk. Egy kisgyerek is úgy tudja az egyedüllétet elviselni, ha fent tudja tartani a fejében az anyának/apának/gondozónak a képét anélkül, hogy eltűnne akkor, ha fizikailag nincs jelen. A kötődéselmélet lényege az érett kapcsolódás, az elengedni-tudás, és a leválás képessége, amely mind bizalmat igényel.

S itt mindaz, amit eddig leírtunk, önmagába fordul, mintha magányos lenne, hogy meglátva a létlehetőségek szót, újból kinyíljon a kezdeteknél, csak egy szinttel feljebb. Hiszen a magányt is mint ciklikusan visszatérő életfeladatot kell megoldanunk a teljességre való igénnyel, de nem feltétlen tökéletesen.

Az első lehetőségünk,

hogy körbevesszük magunkat emberekkel, és áldozunk az intimitásra, hogy a magány még álmunkban se tegye be közénk a hideg lábát. Bizonyított tény, hogy ha lelkünk elsivatagosodik a magányban, kardiovaszkuláris vagy pszichoszomatikus tünetek üthetik fel a fejüket, aztán verhetjük a fejünket a falba. Azokban a kultúrákban, ahol fizikailag nem érintkezhetnek, nagy a depressziósok száma, szóval vedd komolyan, ha valaki azt mondja: „Belehalok, ha nem érinthetlek meg.”

A második lehetőségünk,

hogy vegyük észre a lehetőségeinket. Nem csak, hogy létlehetőség, de kötelesség a tehetség kihasználása, akkor is, amikor úgy gondoljuk, hogy nincs elegendő pénzünk rá. Ez nem lehet kifogás, mert értékrend-átrendezéssel, apróbb lehetőségek kihasználásával, szorgalommal, teremtő erőnk által elérjük, amit szeretnénk.

A harmadik lehetőségünk,

hogy meg tudjuk különböztetni a tökéletességet a teljességtől, s főleg, hogy meg tudjuk élni az utóbbit. Hiszen az előbbi a rabságról, az utóbbi pedig a szabadságról szól, és leélni az életünket saját börtönünkben elég nagy öngól. Sokan élnek teljes életet, mégsem érzik annak, mert olyan extrém elvárás-rendszerben léteznek, ami nem teszi ezt lehetővé. Schiller ezt metafizikai könnyelműségnek hívja, amelyben az ember képtelen átélni a meglévő boldogságot.

Ráadásként

egy vérlázító tény következik, mely az előbbiek után talán felkészülten éri az olvasót, és amelynek fel- és elismerése nagyjából olyan szintű konfrontáció, mint a halál tükrében megélt irreverzibilitás. Hiszen amitől a halálnál is jobban szorongunk, nem más, mint a meg nem élt élet. Az élet, amire gyerekként, de rossz esetben őszülésig A Nagybetűsként várunk, s amely nem jön el soha, mert a kezdetektől és a kezdeteinktől, a végéig és a végünkig kísér minket, s amelyben a megélt idő az a zsigeri lenyomat, ami az öröklét intimitásigénye velünk, halandókkal.

Kiemelt kép: Mujer