Bölcsész diplomával a gazdasági szektorban – Nemzetek estjei: Németország

Az eseménynek otthont adó Germanisztikai Intézet vezetője, Rada Roberta, az ELTE Alumni Központ vezetője, Pataky Csilla és Gyalai Zsófia sorozatfelelős jól ráéreztek, hogyan foghatják meg a közönséget. Telt házat csődítettek, s a kifogástalanul németes hangulat csak pikánsabb lett attól, hogy magyar tányéron tálalták…

Az előadók többsége az ELTE Germanisztikai Intézet egykori hallgatója volt, akik a bölcsész diploma megszerzése után főként a gazdasági szektorban helyezkedtek el. Véleményük szerint az ELTE „vérkeringése”, az alma mater szellemi tápláléka döntő jelentőségű volt ahhoz, hogy úgy sodródjanak bele az ÉLETbe, hogy a saját kezükben legyen az irányítás, s mindemellett ne csupán az anyagi hasznokkal, hanem a kultúrával, művészetekkel vagy kisebbségi tradíciók ápolásával is legyen kapacitásuk foglalkozni. Az ELTE Germanisztikai Intézet effajta „biztos bázis” voltát kiváló minőségű tanerején kívül nagy múltjának és kiterjedt kapcsolatrendszerének köszönheti: jelenlegi formájában ugyan csak 1992-ben jött létre, de elődjét, a Német Tanszéket II. József alapította 1784-ben. Az oktatói gárda 40 fős, körülbelül 700 alap-, mester-, és doktori képzést folytató, elsősorban magyar, de külföldi hallgatója is van. Közel 30 németországi egyetemmel áll szakmai kapcsolatban, s ebbe beletartozik a kutatás, az oktatói és hallgatói mobilitás. Az intézet által szervezett programok rendszeres támogatói a német alapítványok, nagykövetségek, a DAAD, a Goethe Intézet, vagy akár a Konrad Adenauer Alapítvány. Számos bilaterális partnerséggel is büszkélkedhet, például a Heidelbergi, a Tübingeni, vagy a müncheni Ludwig Maximillians Egyetemmel, s csak hab a tortán, hogy maga Eötvös Loránd is tanult a Heidelbergi Egyetemen.

Pilisvörösvárról hozott zsámbéki sváb népviseletben nyitotta az estet Fuchs Szandra Titanilla volt germanisztikás hallgató, az ALDI Magyarország jelenlegi PR-osa és Koós Bence egyetemista. A Lahmkrum polkát táncolták tájszólásos énekkel kiegészítve, s nem csak a bevezetőjükben, de táncukkal is elmesélték: A magyarországi németek himnusza, amely a nagy gazdasági világválság idején alakult ki, kifejezi, hogy az élet ugyan nehéz, de a csodás budai hegyvidéken, egy bizonyos zsámbéki fa árnyékában borozgatva és énekelve a világ gondjai megoldódnak maguktól.

Fény derült a német sajtó olykor Napnál is világosabb, vagy éppen sötétebb titkaira, illetve betekintést nyerhettünk a német média magyar médiához képesti különbségeibe. Az előadó, Dr. Szalai Zoltán 2006-ban tanári diplomát szerzett az ELTE-n, majd 2016-ban doktorált, s most a Mandiner hírportál és a Mathias Corvinus Collegium igazgatója. Egyetemi tanulmányai alatt Heidelbergben, Münchenben, Frankfurtban és Lipcsében töltött el féléveket, s most már évek óta a magyar lappiacon dolgozik, ami mellett komoly rálátása van a németországi média helyzetére is. Elmondása szerint az elmúlt évtizedekben, főleg a a migrációs turbulenciáknak köszönhetően, nagy változáson ment át a német sajtó. Hangsúlyozta, hogy habár Németországot nagyfokú toleranciával, sokszínűséggel és nyitottsággal kötjük össze, sajtójuk hangvétele elég egysíkú, amit az okoz, hogy kialakult álláspontok ismétlődnek. Nagy különbség Magyarországhoz képest, hogy a közszolgálati médiát a polgárok kötelező előfizetési díjából tartják fent, s az előfizetői díjat nem fizetők elzárással sújthatóak. A regionális lappiac jelentősége sokkal nagyobb, mint az országos lapokénak (mint a Süddeutsche Zeitung vagy a Frankfurter Allgemeine Zeitung). Szó volt a legnagyobb német médiakonszernekről, amelyek elköteleződésük szerint a konzervatív-liberális, a tisztán liberális vagy a baloldali irányzatokhoz sorolhatóak. Mindemellett létrejött egy „új erőtér”, amelyet a főáramú médiából kiszorult újságírók alternatívái képeznek, ilyen például a Junge Freiheit, a Cicero vagy a Tichys Einblick. Az új csapásirány kikövezése a valahonnét való kizárás után természetesen lázadásnak minősül, ezáltal meg is kapták a „radikális”, a „szélsőjobboldali”, illetve „nacionalista” jelzőket. Különböző médiabotrányok bemutatása után az előadás egy megválaszolatlan kérdéssel zárult, amely rávilágít arra a tényre, hogy a szavak értelmezése vagy a definíciók hiánya akár törvényeket is felrúghatnak. Habár 2018. január elsejétől Németországban törvényileg szabályozták a közösségi oldalakon terjedő gyűlöletbeszédet (szép német szóval Netzwerkdurchsetzungsgesetz – NetzDG), amely a világon egyedülálló szigort kezdett alkalmazni, a törvény nem definiálja egyértelműen, mit értünk gyűlöletbeszéd alatt, milyen tartalmak tartoznak egy ilyen beszédhez. Angela Merkel szerint „a szólásszabadságnak vannak határai, amelyek ott kezdődnek, ahol a gyűlöletkeltés történik. Ahol megsértik az emberek méltóságát. Ez a ház ellenezni fogja a szélsőséges beszédet, különben a társadalmunk nem lesz ugyanaz, amilyen korábban volt.” Ezt az idézetet hozta magával az előadó, s fel is tette a kérdést: „Ki határozza meg, mi a szélsőséges beszéd”? Véleménye szerint a médiában, de az élet egyéb területein sem lehet senki sem pártatlan. És ahogy elköteleződünk, úgy formáljuk tetteinkkel a világot. Szavai hatására még jobban érezhettük, hogy a szavak hatása óriási, ezért fontos, hogy ne csak a jelentésüket értsük, de a fogalmakat definiálni is tudjuk, hiszen ezek szerint a definíciók szerint cselekszünk.

Az est bevezetőjében többször hangsúlyozták: Magyarország egyik legfontosabb gazdasági partnere Németország, mellyel intézetünknek is van gazdasági kapcsolata: Győrben, az Audi Hungáriánál kéthetes szakmai gyakorlaton vehetnek részt a hallgatók. S ugyan nem az Audit, de – Rada Roberta szavaival a német autókhoz kötött pozitív sztereotípiáinkra alapozva – a „magyar Mercedest” érte a megtiszteltetés, hogy elegánsan leparkoljon a színpadon. Kiss Gábor a német vállalati kultúráról, illetve saját életútjának sikereiről és sikerré dagasztott kudarcairól hozott előadást. Ő maga német–történelem szakon végzett az ELTE-n, majd egy kerékcsikordulásnyi idő alatt az említett gyár kormányzati kapcsolatokért felelős igazgatója lett. Jelenleg szervezetfejlesztő trénerként és az Innopod Solutions Kft. ügyféligazgatójaként tevékenykedik. Az első mérföldkőnek számító egyetemi végzés után tért rá igazán arra az útra, ami későbbi pályafutását meghatározta: 2000-ben Berlinbe került a Bundestag ösztöndíjasaként, majd hazatérve az ott szerzett tudás birtokában politikai alapítványoknál dolgozott. Németországi „útja” során sikerült világosan átlátnia a német és magyar politikai és kulturális kapcsolatot. Megállapíthatta, hogy ugyan mindkét ország élén kereszténydemokrata elköteleződésű politikus áll, nehéz megtalálni a közös nevezőt, annak ellenére is, hogy komoly barátság fűzi össze a két országot: kulturális és gazdasági viszonylatban mindig örömteli a találkozás, amelyet a sikerre vitt magyarországi Mercedes-projekt is bizonyít. Felmerül azonban a kérdés: Miért pont Magyarországra esett annak idején a multinacionális vállalat választása? Mi volt az ellenállhatatlan tényező, amely a statisztikai mérleget az objektív szempontból jobb adottságokkal rendelkező Lengyelország és Románia helyett Magyarország javára billentette? Kiss Péter a teltházas „szűk körben” ország-világ elé tárta a döntő szakmai titkot. Ez pedig a magyar fogadtatás, vagy, ha úgy tetszik, a „hungarian spirit”, amely miatt a németeknek egy új kifejezést* is be kellett vezetniük autóipari szakmai szótárukba.  Az előadó által mutatott kép alapján a szalmabálákról, ahol a gyár később felépült, és a német nyelvű fogadtatásról elmondottak alapján a közönségnek könnyen a következő jelenet villanhatott fel a fejében: a szalmabálák közepette a fiatal alpolgármester asszony magyar népviseletben, mosolyogva fogadja a komoly gazdasági szándékkal érkezett német delegációt. Majd örömükre és meglepetésükre megszólítja őket németül. A szívélyesség és a hamar kialakult összhang döntött végül arról, hogy az Alföld közepén felépül a „csillagkapu”, az átlépés lehetősége a Nagy Német Dimenzióba, ahol összecsap a

„Magyar Spiritusz” és a „*Fertig-fertig”.

Fontos azonban előre is leszögezni, hogy az együttműködés azóta olyannyira kiegyensúlyozott, hogy ha az autófogyasztási igények nem tolódtak volna rövid időn belül az elektromos autók felé, itt épült volna fel a második gyár is. Egyébként megvan annak is az oka, miért Közép-Európában, és miért nem mondjuk Kínában, vagy közelebb maradva, keletebbi európai részeken építkezett a Mercedes. Nagy hátrány, hogy a kínai gyárak tulajdonszerkezete 50-50 százalékos a két tulajdonos számára, illetve, hogy  kulturális előnyt sem tudnak felmutatni. Közép-Európában, s így Magyarországon elfogadják és tisztelik a német kultúrát, a magyar munkaerő szeret dolgozni, szívesen vállalja a nehézségeket, a szakszervezetek nem túl erősek, s a munkásmozgalmak nem annyira szorongatják meg a nagyvállalatokat. Mindemellett költség szempontjából nagyon kedvező az itteni pozíció, amiből ugyan probléma is adódott, ez esetben az előny viszont ugyanaz, mint a hátrány: ha a munkaerő németországi bérezésben részesülne, nem ide jött volna a Mercedes.

Kiss Péter ugyan hangsúlyozta a kulturális előnyt, azonban akadnak olyan „makroközösséget” érintő „mikromozzanatok”, amelyek akár sztereotípiának is nevezhető mentalitásbeli eltérésekből fakadnak, és a nagy egész működését megfelelő kompromisszumkészség esetén bomlasztják. Az általánosítás pedig azért helytálló, mert több eset is alátámasztja, hogy a munkához való hozzáállásában mennyire más a két kultúra. A valós alapokon nyugvó sablon szerint: a német, egyfajta tervező gondolkodás mindig szeretné tudni, hová halad, hogy jut el céljához, illetve, hogy hol tart. A magyar gondolkodás legtöbb esetben ezzel szemben az „itt és most világa”. S míg a kreativitás a munkaerő piaci értékek között kiemelkedő helyen szerepel, a spontaneitással ötvözött magyar kreativitás német szemmel nem más, mint improvizáció. Az előadó ezen megállapításait egy anekdotával is alátámasztotta: A gyárban egy új csarnok megépítése közben elektromos hiba lépett fel, amelynek elhárítására a magyar munkatársaknak nem volt engedélye, ezért Németországból hívtak szakembert, aki viszont csak egy hét elteltével érkezett meg. Ám eddigre a hibát megszüntették. Egy kalandvágyó és lelkes magyar kolléga, aki tudta, mi történt, és hogyan javítsa meg, fogta magát, elment a Praktikerbe, megvette a hiányzó alkatrészt a saját pénzéből, felmászott a kritikus helyhez, és megjavította, amitől a standard, szabályos eljárást követő felettesének égnek állt a haja. Nem könnyíti meg a helyzetet az a kulturális különbség sem, hogy a németeknél a kollégák 10 év után is magázódva, kellemes légkörben dolgoznak egymás mellett, míg Magyarországon szokás rövid időn belül tegeződni. Ráadásul mi nem is vagyunk képesek a munkánkat olyan mértékben függetleníteni a magánéletünktől, mint germán ajkú társaink. Mondhatnánk erre, hogy „Adije mein Schotz” („Isten veled, kedvesem”), mint ahogy Holczinger Szandra énekesnő is énekelte Molnár Mariann harmonikakíséretével, de erre ők csak egy diplomatikus „Auf Wiedersehen”-nel felelnének. Ezt a sematikus elképzelést félretéve azonban a valóság az, hogy idővel megtanulták kezelni egymást, s ha nem más, a sok forrasztás közepette a kölcsönös elismerés is összeforrt. Elfogadták a „magyar spirituszt”, és kifejlesztették a „fertig-fertig”, fogalmát, hiszen a magyar dolgozóknál az egyszerű „fertig” , vagyis a „kész” állapot valami ilyesmit jelenthet: „Már sínen vagyunk. Gurul, csak még be kell rakni a hátsó kereket… ja, meg a kormányt is…”

Csodaszép művészeti-filozófiai összefoglalóval zárta az estet Dr. Hessky Orsolya. Vetítésében Goethe Faustja  alakokat öltött előttünk, végignézhettük, hogyan keltették őt életre az 1800-as évek magyar képzőművészei, személyes kedvenceket kiemelve Zichy Mihály, Szinyei Merse Pál vagy Munkácsy Mihály.

Németország és Magyarország szálainak egyedi összefonódásai s ezek különböző példákon és produkciókon keresztül történő bemutatásának hatására felmerült bennem a kérdés: Hívhatjuk a kultúrákat „szupranacionálisnak”? Habár ezzel a jelzővel nemzetközi szervezetek fajtáit szokták jelölni, a szó adottságait kihasználva mondhatjuk, hogy a jó közvetítés és interakció nem botlik meg, hanem átível az országhatárok felett, s a választott helyen saját tehetségét, jellemvonásait, egyediségét kihasználva, alkalmazkodva együttműködik. Ha az együttműködés megtörténik, egy új, egyedi kombináció születik, amelyet ugyan nemzetektől függetlennek nem, de nemzetek felettinek hívhatnánk. Ebben az értelemben az országhatárok csak névleges választófalak, az áteresztő vagy félig áteresztő membránok ott keletkeznek, ahol inter-/vagy multikulturális „csomópontok” vannak, hiszen ott dől el, képes-e egyik a másikkal együttműködni. Ehhez kulturális érzékenységre van szükség, amely minden nemzetközi kollaboráció sikerességének döntő feltétele. Legyen szó gazdaságról, politikáról, művészetekről, vagy bármi másról. A membrán megfelelő működéséhez hozzájáruló érzékeny egyének olyanok, akik szilárd identitástudattal és gyökereik ápolásával maguk is képesek „nemzetek felettivé” válni, olyanok, akikből az est során inspirálódhattunk, vagy akikről példát vehettünk.

Kiemelt kép: A Facebook-esemény borítóképe