A múlt zárványa, mégis élő, eleven hely a Király Corner 100, amely meghitt és kifinomult világával nyeri meg a vendégét. A Budapest frekventált pontján található vendéglő huszonöt évvel ezelőtt bajoros étteremként nyitott újra – de többek és mást kínál, mint bármelyik bajuwár étterem. Mészáros Márton kulturális újságírónak, lapunk vendégszerzőjének étteremkritikáját, az Ennivaló című gasztrosorozat hatodik írását olvashatjátok.
A város egyik matuzsáleme. Egy évvel idősebb a Gundelnél, hiszen a Király utca és a Rózsa utca sarkán 1893-ban fogadott először vendéget. Az Osztrák–Magyar Monarchia ezen időszakában Terézvárost még Teréz külvárosként ismerték, de már ekkor megtalálható volt ebben a mintegy másfél kilométeres utcában szinte minden, amire szüksége lehetett a kor emberének. Teller Vilmos, a Király Corner 100 első tulajdonosa vélhetőleg ezt az adottságot ismerte fel, amikor elindította vendéglőjét. A sikert érzékletesen példázza, hogy kevés olyan étterem működik a magyar fővárosban, amely változatlan helyszínen, százhúsz évnél régebb óta működik.
Radvánszki Attila, az étterem jelenlegi tulajdonosa megnyerő külsejű és modorú úriember. A fehér inget és kordzakót viselő férfi, aki valaha pincérként, a Béke szállodában kezdte az éttermi előmenetelét, majd 1983-ban „magánzó” lett, szinte minden nap a pulttól és a konyhaajtótól jobbra található asztalánál ül. – A feleségemmel együtt 1992-ben vettük meg az éttermet, két év felkészülés után, 1994-ben nyitottunk meg. A Kádár-éra végén ez itt kábszeres hely volt, ma talán romkocsmának mondanánk – ismerteti az étteremmel való szoros románcának kezdetét. A fejünk felett a századelőről származó kormányszerkezetes szán található, kürt is van a falon, szemben velük pedig legalább húsz-harminc állam papírpénzeiből látható gyarapodó gyűjtemény. Mint mondja, a Király 100 Gastro Corner — mely három éve még Haxen Király néven működött – huszonöt évvel ezelőtt valószínűleg az ország, de legalábbis a főváros legnagyobb magánétterme volt, ami nem teljesen meglepő, hiszen hatszáz négyzetméteres területen helyezkedik el: az utcaszinten lévő egység rendezvényhelyszínként működő, mintegy ötven főt befogadni képes alsó-, illetve egy karzatos fenti résszel egészül ki. Az új időszak hajnalán meg kellett küzdeniük az önkormányzattal a bérleti jogért, végül elsők között lettek étteremtulajdonosok.
Nézzünk vissza a múltba! A jelenlegi birtokostól megtudjuk: az alapító, Teller 1910-ben eladta az éttermet Sipos Benőnek, aki mintegy négy évtizedeken keresztül a családjával vitte a vállalkozást. (A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum őriz egy fakó fekete-fehér felvételt, amelyen Sipos étterme, akkori nevén a Bor és Sörcsarnok az Arany Fácánhoz előtt áll.) A vendéglátóegységet a kommunizmusban államosították. Amikor Radvánszkiék megvásárolták, Sipos leánya, Madaras Zsuzsa még életben volt, az étterem mögötti lakóházban élt. Számtalan régi fotófelvételt, étlapot kaptak tőle, többek között azt a hangulatos fekete-fehér képet, amely az étterem cégéreként a bejárati homlokzaton függ. Az ilyen szerethető történetek sokakat megérintenek; sajnáljuk, hogy a múlt különböző fejezetei, amelyek remekül szemléltethetők lennének, nincsenek az étlapon feltüntetve.
Az étteremkritikával foglalkozók általában szeretik a hasukat, ezért időközben leadjuk a rendelésünket a tulajdonos jelenlétében különösen előzékeny és készséges pincérek egyikének. Radvánszki segít kiválasztani a levest és a főételt, a desszertnél nem fogadunk el segítséget. Óriás májgombóc levest (1400 forint) kérünk. Tíz percen belül ízléses, nagy kerámiatál érkezik a gombóccal, amelyet fémedényben követ a lé. „Szabad?” – kérdi a pincér. Mi sem természetesebb: a gombócra méri az elválaszthatatlan alkotórészt. A leves, így egyben, mutatós és finom: a gombóc valóban méretes, érezhetően nem konzerv májkrémből készült. A Király Corner 100 eredetileg bajoros jellegű étteremként nyitott (idővel számtalan korábbi alkalmazottjuk átpártolt a főváros elsőszámú bajor étterme, a Kis Tirol konyhájára vagy placcjára), a hamisítatlan bajor májgombócleves kései, szerencsés örökség.
Miközben sül a főfogásnak választott megyaszói mangalicánk, addig a tulajdonos arról beszél, hogy az alapanyagok beszerzéséből lelkiismereti kérdést csinál. Ami a mangalicát illeti, az a Borsod-Abaúj-Zemplén megyében lévő községből, Megyaszóból érkezik: félig nyitott, ötezer hektáron elterülő magángazdaságban nevelkedett. A nyitott tartás azért kedvező a sertésfajta számára, mert egy központi területről a gazdaság saját erdős területére vonulhat, s a mozgás jót tesz a zsír-hús minőségének, ugyanakkor a legfőbb tápláléknak számító kukorica mellett a szabadban maga kutathatja fel a szája ízének megfelelő étkeket (makk, gyökér, gomba). A Király utcai étterem mangalicafogásai nem is akármilyenek, a távol-keleti turisták például szájhagyomány útján viszik tovább a jó hírüket, tudjuk meg a tulajdonostól. A teljesen érthető büszkeség hangján szólva aláhúzza azt is, hogy majdnem minden alapanyag kistermelő legmagasabb minőségű terméke. Ezek közül a harmincszázalékos zsírtartalmú tejfölre kapjuk fel a fejünket, valamint a csigatésztára, amelyről kiderül, hogy az észak-alföldi Esztáron, a tulajdonos hitvesének szülőfalujában egy kilencvenéves asszony húsz éve kézzel készíti az étteremnek.
Az igazi nagydobás a kenyér, amely a kelenföldi Marmorstein Pékség kovászolt, fatüzelésű kemencében életre hívott mirákuluma. (Nem hozták kereskedelmi forgalomba, így az erjesztett tészták szerelmesei csak hasonlóan finom társaiból vásárolhatnak.) Csak egy-két kis szeletet ropogtatunk el, mert felénk tart a pincér, kezében nagy tállal, amelyen a tarja friss lecsóval, rozmaringos burgonyával (4100 forint) osztozkodik. Szerencsére a húst nem öntötték le a lecsóval, azt egy kis pohárból magunk tehetjük a tarjára, amelynek minden molekulája veszettül ízletes. Megfelelő fűszerezése és átsütése ismerős ízt kölcsönöz ennek a vidékünkön népszerű húsfélének. Zsigeri élmény ez, a javából! A burgonya ugyancsak emlékezetes, már csak azért is, mert a Keszthelyi Agrártudományi Egyetem krumplinemesítési programján keresztül, eredetileg franciaföldről érkezett különlegesség, amelyből alig egy-két fővárosi étterembe szállítanak. Kezeskedünk érte: ennek egészen más íze van, mint bármelyik magyar fajtának.
Elfogyasztunk egy nagyüveg saját márkás ásványvizet (1 liter 1050 forint), amelyet a pincér dizájnos üvegben tesz az asztalra. A desszertnek választott éttermi tészták közül az almásrétes (1400 forint) tésztája kézzel húzott, de a túros smarni (1200 forint) ugyancsak nagy szakértelemmel, frissen készült. Mindkettőre megéri várni (az öntettek is optimálisak, bár igen édesek), de számunkra inkább a lágy túrógombóc és a hagyományos kaisersmarni szerelemgyerekét idéző túrós sütemény az igazi befutó.
A meghitt és kifinomult Király Corner 100-nak nem csak a konyhája remek, élő és eleven hely százhúsz év után is. Van fantáziája, és nevéhez híven száz különböző pálinkafajtája. Ha eddig nem vált volna egyértelművé, búcsúszóul tudatjuk: jó ide, a múlt és jelen keresztútjára beülni.
Fotók: Csomos Attila / ELTE Online
