Ahogy minden hónapban, most is kerekasztal-beszélgetést szervezett a Menetszél Egyesület május 15-én a Gólyában; ezúttal pedig az iskolai bántalmazás témáját állították középpontba. A jelenlévők Schmidt Andrea (az MTA Szociológiai Intézet munkatársa), Várnai Dóra (az ELTE PPK Klinikai Pszichológia és Addiktológia Tanszék oktatója), valamint Adler Katalin (a Zuglói Közbiztonsági Non-profit Kft. prevenciós munkatársa) véleményét hallgathatták meg a problémáról.
Az est moderátora, Mizsur András (az Abcúg újságírója) az rendezvény megnyitásaként felemlegette a nemrég történt esetet, amikor néhány nádudvari kamaszlány bántalmazott egy másik tinédzserlányt, ráadásul az esetet mobilra is vették. A magyarországi sajtó – különösen az Index – kiemelten foglalkozott a történésekkel, ez pedig felveti a moderátor által is megfogalmazott kérdést: vajon napjainkban több az iskolai bántalmazás, mint régebben; vagy egyszerűen csak több szó esik róla, mert más jobban odafigyelünk a jelenségre?

A jelenlévő szakértők szerint a válasz nehezen megítélhető, mégpedig éppen azért, mert a téma csak az elmúlt években kapott kiemelt figyelmet. A problémával foglalkozó szakemberek emiatt próbálnak megvalósítani olyan felméréseket, ami időben is felmérhetővé teszi az iskolai bántalmazás mértékét, hiszen egy alkalmi kutatás csak a pillanatnyi helyzetre képes rávilágítani.
Ami mégis elmondható konkrétumként, hogy az iskolába járók kb. 70–75%-a állítja, hogy sem bántalmazóként, sem áldozatként nem volt része ilyen eseményben, és az elmúlt években ez az arány nem változott érdemleges mértékben. Jellemző még, hogy a nyugati országokban kevesebb ilyen eset történik; valamint hogy minél kisebbek a diákok, annál direktebben csinálják: az alsósok még nyíltan gúnyolódnak, a végzősök már inkább burkoltan tesznek bántó megjegyzéseket. Sajnos ezek az eredmények viszonylagosak: egyrészt ezért, mert a vizsgálatot csak önbevallásos alapon tudják elvégezni, és a diákok gyakran még név nélkül sem merik bevallani az igazságot. Másrészt figyelembe kell venni, hogy még a különböző – szakmailag igényes – felmérések is más-más számokat mutatnak, hiszen az iskolai bántalmazás mint jelenség többféleképpen értelmezhető, így sok múlik azon, hogy pontosan hogyan teszik fel a kérdéseket az adatközlőknek. Alapvetően azt nevezhetjük iskolai bántalmazásnak, ha valaki egy iskolai ismerősét bántalmazza fizikailag, verbálisan vagy akár online. Ennek nem feltétlenül kell direktnek lennie: mély lelki sebeket tud okozni a passzív kiközösítés is (ez gyakran még csak nem is szándékos, a legkisebbeknél például komoly „státuszszerepe” van annak, hogy kit hívnak meg az osztálytársak a szülinapi bulikra, és aki ritkán vagy soha nem kap meghívást, az könnyen kitaszítottnak érezheti magát). Fontos kritériuma még a bántalmazásnak, hogy rendszeres, valamint hogy egyenlőtlen erőviszonyok között zajlik – ezért nem nevezhetjük bántalmazásnak például azt, ha két egyformán erős és/vagy népszerű diák egy konkrét konfliktusban verekedni kezd.

Számomra meglepő adat volt azonban az, hogy a megkérdezettek jóval nagyobb százaléka ismerte el, hogy bántalmazó, mint azt, hogy áldozat. Emögött valószínűleg az az ok húzódik, hogy a bántalmazói szerepet egyszerűen könnyebb felismerni: a tanulók többsége tisztában van azzal, ha valakinek fájdalmat okoz; viszont nehezebben titulálja bántalmazásnak azt, ha őt bántják.
Ez utóbbi egyébként többek között a többségi társadalom, elsősorban pedig a szülő és a tanár felelőssége is. Sajnos nem egyszer fordul elő, hogy a bántalmazott gyerek védelem helyett csak annyit kap, hogy „ami nem öl meg, az megerősít”, a bántalmazókat ezzel szemben sokszor passzívan támogatják azzal, hogy egyszerű érdekérvényesítésként fogják fel a tevékenységüket. Ami pedig a kívülállókat illeti: az a bizonyos „civil kurázsi” erősen hiányzik az iskolásokból. Konkrétan a bántalmazások 85–90 százaléka szemlélők előtt zajlik, így az esetek legnagyobb része egyértelműen kezelhető lenne azzal, ha a jelen lévő diákok közül legalább egyvalaki kiállna az áldozat mellett.
Ha kezelni akarjuk a jelenséget, akkor persze fontos megértenünk azt is, hogy mi okozza. A rossz hír az, hogy a probléma kivétel nélkül minden iskolában felütheti a fejét: vidéken és nagyvárosban, alsóban és gimnáziumban, állami és alapítványi intézményben egyaránt. Arra sem lehet emellett választ találni, hogy kiből lesz bántalmazó. Az elkövetőket ugyanis többnyire az hajtja, hogy uralkodni akarnak a társaikon, ezt pedig bármelyik diák kitűzheti célként. A bántalmazók mögött többnyire szintén bántalmazó család áll, viszont ez szintén nem determinisztikus: az ilyen diákokból szintén lehet áldozat, sőt igen gyakran épp az áldozatszerepből kilépve válnak maguk is bántalmazóvá. Az egyetlen összefüggés, amit egy komplex vizsgálat feltárt, az, hogy bár a bántalmazó többnyire népszerű diák, viszont se neki, se az áldozatnak nincsenek barátai.
A megelőzés érdekében tehát nem a problémás(nak tűnő) diákokkal kell foglalkozni, hanem az egész közösséggel: alapvető szemléletváltásra van szükség az iskolákban ahhoz, hogy a bullying ne számítson menőnek, és hogy a kívülállók (tehát a többi diák, a tanárok és a szülők) komolyan vegyék a problémát, merjenek lépni.
És hogy mit lehet tenni, ha már megtörtént a baj?
Egyszerűnek tűnik, de nem lehet eléggé hangsúlyozni:

FOGLALKOZNI KELL VELE.

A szülő tehát azzal segíthet a legtöbbet, ha őszinte és nyílt kapcsolatot alakít ki a gyerekkel, és ha ilyen gondokról hall, akkor nem legyint rá, hanem cselekszik, és a gyerekben is tudatosítja, hogy nem kell eltűrnie ezt, hanem kérhet és kaphat támogatást.
A tanárok legfontosabb feladata az, hogy lehetőleg egészséges közösséget alakítsanak ki az iskolában, tudatosítsák a gyerekekben, hogy mi az a bullying (és miért kell ellene fellépni), és ha bántalmazás tanúi lesznek, akkor azonnal közbelépjenek, ne hagyják rá a gyerekekre. Ez több szempontból is nehéz feladat: elsősorban azért, mert egy tanárnak ez nyilvánvalóan pluszmunkával jár, és egyszerűbbnek tűnik a családra hárítani a felelősséget – viszont ami az iskolán belül történik, azt megoldani is leginkább ott lehet. A tanároknak azonban már a bántalmazás felismerése is problémákba ütközhet: Várnai Dóra konkrétan meg is említette, hogy a bántalmazók személyisége egy felnőtt számára önkéntelenül is szimpatikusabb, hiszen vagányak, szókimondóak, kompetensek. A tanár felelőssége, hogy ne „dőljön be” ennek, és igazságosan kezelje a helyzetet.
Az iskolavezetés is sokat tehet a probléma kezelése érdekében: már az is sokat segíthet, ha megfelelő iskolai protokollt alakítanak ki ahelyett, hogy az elkövetőnek intőt adnak, az áldozatot pedig pszichológushoz küldik. Ez ugyanis leginkább tüneti kezelés, a helyzetet nem oldja meg: a bántalmazó a büntetéstől nem válik szelídebbé, az áldozatnak pedig a terápia mellett továbbra is a mérgező iskolai közegbe kell járnia. A különösen elhivatott iskolaigazgatók pedig nagyszerű magyarországi programok közül válogathatnak: ilyen például a Békés Iskolák projekt, ami kifejezetten a probléma kezelésére jött létre.
És hogy mit tehetsz te mint a társadalom tagja? Elég, ha odafigyelsz. A következő generáció rólad vesz példát – mutasd meg nekik, hogy másokat bántani nem menő.

Fotók: Menetszél Egyesület