Skócia. Az ország nevének hallatán mindenkinek valami nagyon „skót dolog” jut az eszébe: skót duda, skót whiskey, skót szoknya, skót juhász, a Loch Ness-i szörny, vörös hajú emberek. Ha engem kérdeztek, nekem Skócia a szél, a hideg, az eső, a vacogás, a rettegés, a sírás, a tériszony – és mégis életem eddigi legszebb élménye.
Augusztusban volt lehetőségem részt venni egy programon, melynek neve: Youth Exchange – Step In Their Shoes #3: Mountain Hiking in Scotland – United Kingdom. Ez egy Erasmus+ által támogatott program volt, amelyre több országból is lehetett jelentkezni, Magyarországról a MeOuton keresztül lehetett bekerülni. Több internetes kérdőívet is ki kellett töltenünk a jelentkezéshez, amelyek alapján a MeOut kiválasztotta azokat az embereket, akik részt vehettek a programon.
Az előzetes leírásában szerepelt az 5 napos vadkempingezés a Skye nevű szigeten, a napi 8-10 km túra, valamint a 3 napos intenzív program Glasgowban. Igen, a tényekkel ugyan tisztában voltunk, mégis mindenkiben csak akkor tudatosult, hogy mire is vállalkozott, amikor hajnali 3 órakor – 2 órás repülő- és 7 órás buszút után – megérkeztünk az esős, sáros Skye szigetére. Szerencsére akkor már csak annyi dolgunk volt, hogy aludjunk, de az utazás fáradalmaihoz enyhe félelem is társult. Alvás előtt a „lakótársam” megkérdezte, láttam-e, hogy egy tó mellett kempingezünk. Hát, én nem láttam, de reggel, a sátorból kimászva szembesültünk vele, hogy valójában az óceán mellett töltöttük az éjszakát. Ekkor oldódott fel az előző éjszakai félelmünk, és ekkor kezdtük el a tényleges kalandot.
Ébredés után reggeli, pakolás, sátorcsomagolás, túra, érkezés, sátorállítás, foglalkozás, vacsora, pihenés. Így nézett ki a napi rutinunk a vadonban. Számomra a túrák jelentették a nagy kihívást, másoknak inkább az éjszakák voltak kellemetlenebbek. A tériszony eddig sem volt a barátom, de Skóciában olyannyira az ellenségem lett, hogy a végére szinte már el is tűnt. Eleinte azt hittem, csak én félek, de minél többet beszélgettem a többiekkel, annál inkább megnyugtatott a tény, hogy mások is megijednek, ha egy meredek sziklán belekap a szél a 15 kg-os hátizsákba. Újabb és újabb félelmeinket leküzdve felüdülés volt a meleg étel és a sátor nyújtotta viszonylagos szélcsend. Az éjszakák hidegek, szelesek voltak, és a sziklás talaj sem járult hozzá egy pihentető alváshoz, de nem bántuk, mert reggel mindent kárpótolt a látvány, ami fogadott minket.
Harmincan voltunk a csapatban a szervezőkkel együtt: spanyolok, görögök, litvánok, norvégok és magyarok. A program a Step in their shoes nevet viselte, melynek lényege és tematikája, hogy kipróbáljuk magunkat számunkra idegen helyzetekben, ennek megfelelően voltak mindennap programjaink a túrákat követően. Volt, hogy másfél kilométeren keresztül – bekötött szemmel – csak a társaink vezetésére hagyatkozhattunk, és volt, hogy egy, a saját országunkra jellemző problémát kellett bemutatnunk színdarabként a többieknek. Furcsa élmény volt számomra „valós” személyektől hallani azokat a tényeket, amikről eddig csak cikkeket olvastam az interneten.
Amikor hazaértem, rengeteg mesélnivalóm volt, de a barátaim első kérdései mégis ezek voltak: „Hogyan volt wc? És hogyan fürödtetek?” – Hát, főképp sehogy. A wc maga a természet volt, a fürdés pedig a nedves törlőkendő vagy a kis patakká alakuló forrás.
Bár akkor, ott a hidegben, esőben és a beázott bakancsomban nem gondoltam, hogy ezt fogom mondani, de visszatekintve ezekre a napokra, egy percét sem cserélném el! Nekem ezt jelenti Skócia.
