Élünk vele és általa – Az ikercsillagok teremtő költészete

„Történelmünk elején a varázsló költő is volt. Ma két csodálatos varázslót idéztünk meg” – ezekkel a szavakkal zárta Juhász Anna a Várkert Bazárban a Költészet napján megrendezett „Ki viszi át a szerelmet – Nagy László 40” című irodalmi estet. „A legnagyszerűbb vers is félszárnyú madár, ha nincsen közönsége”, ám ez az alkalom is bizonyította, hogy nemcsak, hogy van neki, de a költészet és a közönség egymást reptetik. Az irodalomra van igény, mert szabad és egyben szabadulóeszköz, akkor is, amikor minden más raboskodik.

Az est aktualitását a kötészeten kívül Nagy László halálának 40 éves évfordulója, illetve Juhász Ferenc és Szécsi Margit születésének 90. évfordulója adta. Hogy miért e két költő összekapcsolódása? Nagy Lászlóra és Juhász Ferencre az irodalomtörténészek ikercsillagokként tekintenek, hiszen barátságuk olyan mély, inspiráló és hosszan tartó volt, mintha összeadnánk Arany János és Petői Sándor barátságának mélységét, Ady Endre és Babits Mihály egymásra ható szakmaiságát és mindkettő páros nagyszerűségét. Ám nemcsak róluk volt szó, hiszen az est vendége volt Ágh István is, Nagy László testvére, és külön kiemelték Szécsi Margitnak, Nagy László feleségének szuverén, nagyszerű költészetét.

A sötét előadótermemben három színművész, egy irodalomtörténész, egy élő, két holt költő és egy költő gyermeke idéződik és jelenik meg. „Íme, testet ölt az ige, mert tud.” Gyöngyház hasát, ragyogását, a kismama, Juhász Anna a színpad fényébe viszi, hogy kérdezzen a múltról, a 20. század közepének és végének azon művészi közegéről, amelybe ő beleszületett, amelyet szubjektíven élt át. Hogyan kapcsolódott össze édesapja, Juhász Ferenc sorsa Nagy Lászlóéval, és az életnek mely kegyes csapása terelte őket közös mederbe, ami a világnézetet, szellemiséget, és célokat illeti? Vasi Géza irodalomtörténész és Ágh István válaszolnak a kérdésekre, amelyeket Molnár Piroska, Hámori Gabriella és Trill Zsolt színművészek versfelolvasásai egészítenek ki Juhász Ferenc, Nagy László és Szécsi Margit verseiből. Azonnal egy olyan letűnt korba csöppenünk, ahol két erős ifjú törekvéseiről szerezhetünk tudomást, akik egy elnyomó rendszerben akartak új eszmeiséget, eredetiséget teremteni az irodalomban, s ez, annak ellenére, hogy se születési helyük, se családi körülményeik nem erre az útra predesztinálták őket, mégis sikerült nekik. Olyannyira, hogy örökké ikercsillagokként ragyoghatnak.

„Tűzliliomot ültettek, virágokat, veszélyeket” teremtettek. Szavaik, mint egy lávafolyam nyitották meg a tompított köztudat egybesüllyedt tengerét, mely „beleköthetetlen” bazalttá szilárdult. Bár próbálkozások akadtak, hiszen kérdőre vonták Nagy László Gyöngyszoknya című versét, mondván, minek a jégesőt felmagasztalni? Persze sokan már akkor is tudták, hogy a jégeső valójában nem jégeső, hanem valami olyan, amit valóságában nem szabad kimondani, s hogy a költemény a határozott szembenézés a korabeli rendszerrel. Vasi Géza szerint minden új nemzedék új világot és új költészetet akar teremteni, ám ez nagyon keveseknek sikerül. Nem elég az elhatározás, a tehetség, technikai eszközök, új életérzések szükségesek, amelyek mások, mint ami a köztudatban benne van. 1945 után az egyre egyértelműbbé váló igény a népi demokrácia iránt az egyre egyszerűbb költészet kívánságát vonta maga után. Majd az 1948–49-ben és 50-ben szabaddá vált „zöld út” megszédítette azokat a költőket is, akik nem arra születtek, hogy értelmiségi vagy művészeti pályán helyezkedjenek el. Ezzel a sorspárhuzammal vágott neki a poétikának Nagy László és Juhász Ferenc, és ami tűz csak létezik, oda is vágtak neki.

Trill Zsolt, Molnár Piroska és Hámori Gabriella, Vasi Géza, Ágh István és Juhász Gabriella

Trill Zsolt, Molnár Piroska és Hámori Gabriella, Vasi Géza, Ágh István és Juhász Anna

A stabilnak látszó, ám dinamikusan változó történelmi kor 1945 után – bár mai szemmel olvasva furcsának tűnhet, de – engedett álmodni. Nagy László a kék, Somló nevű bazalthegy lábánál fekvő Iszkáz faluban született, ahol, mint ahogy a malom, úgy forog (és őröl) a családi mezőgazdaság kereke. Így felcseperedvén, rá is a földművesmunka várt volna, ha édesanyja meg nem fogadja, hogy mind két fiát taníttatni fogja, s Lászlót, látva képzőművészeti tehetségét, a Herendi Porcelángyárba nem szánja. Ágh István is, a képzőművészeti irányvonalat kivéve, minden tekintetben követte bátyját, hatására kezdett verset írni, s bár Füst Milán is tanította, minden tanáránál nagyobbra becsülte bátyja véleményét, aki témaválasztásába soha, legfeljebb a kifejezésbe szólt bele. Elmondása szerint ő tiszteletteljes szeretetet tanúsított László iránt, aki óvó szeretettel fordult felé. Már csak a nagy korkülönbség miatt sem, de egyébként sem adott okot arra semmi, hogy bátyja árnyékában érezze magát. Nagy László 1946-ban Pesten főiskolás, majd két évig ösztöndíjas Bulgáriában. Csalódottan tér haza, hiszen két évig semmi tudomást nem szerez hazájáról, úgy hiszi, a szocializmus épül, majd a diktatúra rombolásával szembesül. Juhász Ferenc Budapest agglomerációjában, Biatorbágyon nyitja ki először csillagszemeit, s bár ő „közelebb van a tűzhöz”, őt valami más, magasztosabb láng hajtja, Dantéé. Elhatározta, hogy ő is ugyanolyan tudás birtokába akar jutni a világegyetemről, mint amennyire annak idején Dante. Ő volt rá a legnagyobb hatással. Dózsa eposza robbanásnak számított a költészetében. Teremtett új költészetet, célba ért a „csikótoporzékolás ifjúsága”…

…Apropó: ló, bár egyikőjük sem a képzőművészetre tette fel életét, mindkettőjüket Tóth András modern avantgárd festőművész tanította, aki elmagyarázta, hogyan lehet úgy festeni, hogy a lovak kékek. Magukba itták a művészet szabadságát, de eredetiségük elsősorban mégis csak gyökereiknél ered, a család tiszteletének köszönhető. Költészetükben alapmotívum és hitelességet adó erő a föld dicsérete, az élet és a család tisztelete. Elhangzik Nagy László Apám című verse, és Juhász Ferenctől egy imaszerű részlet az Anyám című verséből. „Létet újjászülő anyám” – mondja Juhász, „Ujjától nőtt a zöld palánta” – mondja Nagy. Ezekben a sorokban válik egyenlővé a szülő, a föld, a teremtés és a költészet. Egymásban sokszorozódnak, soha nem halnak meg.

30698458_1215348168601368_3123759087662137344_o

Mégis sok mesternek meg kell halnia ahhoz, hogy életművükre felfigyeljenek. Mint ahogy József Attilával, így történt Szécsi Margittal, Nagy László feleségével is, akinek életművét még manapság sem számítják az irodalom fő sodrába. Vasi Géza meggyőződéssel s mély tisztelettel áll ki a tény mellett, hogy bár férj és feleség révén hatást gyakoroltak egymásra, Szécsi életműve a nagyszerűsége miatt teljesen függetlenül elismerendő, önálló és maradandó világ. Milyen teremtő a női kéz is! Elhangzik tőle a Kivirágzott kéz című verse, amely a halálba int táncolni. Nagy László a Táncbeli táncszókban felszólít: „oda menjünk, ahol kellünk”, s így, sajnos túl biztosra megy, még Margit előtt „eltáncol a halálba”. 26 évet töltöttek együtt, gyönyörű, közös szerelmi költészetet hagyományozva az utókorra. „Rőzsetűz, sok piros csipkét tűzzön ki néki a falon.”

Míg Nagy Lászlónak tulipán nőtt szívében a szerelemtől, addig Juhász Ferenc szíve illatos szénaboglya miatta. Érett férfikorában Kilián Katalinnal kötött házassága megváltás volt számára,  valamint egy jó ihletadó és teremtő időszak a költészetben. Hiszen ha a teljes biztonságtudat nincs meg az emberben, nem tud úgy dolgozni, mint ahogy egyébként képes lenne. 30 év szerelemben az asszony volt Juhász Ferenc „hite, megmaradása”. „Hiszen élek még veled és általad” – mondta. Különbözőképpen adhatunk életet egymásnak: puszta létezésünkkel és azzal, amit teremtünk.

Fotó: Várkert Bazár – Facebook-oldal