“Második család”, “barátság”, “életem legszebb öt és fél éve” – Frissdiplomások a szombathelyi egyetemi évekről

Hosszú út áll mögöttetek, nehéz is lehet összefoglalni ezt az öt és fél évet. Én mégis arra kérlek titeket, hogy egy mondatban fogalmazzátok meg, milyen volt hallgatónak lenni ebben az intézményben?

Regős: Azt hiszem, mindenki nevében mondhatom, hogy nagyon jó társaság jött össze, aminek tagjai sok időt töltöttek együtt, így nagyon szoros kapcsolat alakult ki közöttünk. Én ezt emelném ki az itt töltött időszakból, hiszen mindig örömmel jöttem be a C–épület kapuin, mert tudtam, hogy egy jó közösséghez tartozok.

Lilla: Én még annyit tennék hozzá, hogy a tanároknak nem “csak” egy NEPTUN-kód voltam, hanem tényleg köszöntek, érdeklődtek, így a hallgatótársaimon kívül velük is jó kapcsolatot tudtam kialakítani.

Dóri: Igen, a társaság az, ami nagyon fog hiányozni nekem is. Lilla mondta, hogy milyen jó a kapcsolat a tanárokkal. Ezt én is szeretném megerősíteni. Nagyon sok olyan lehetőséget kaptam tőlük, amelyekre egy nagyobb egyetemen nem lett volna mód, mert a tömegből nem “szúrtak volna ki”. Szombathelyen viszont a tanárok tényleg partnerként tekintenek ránk. 

Rajmi: Csak csatlakozni tudok az előttem szólókhoz, nagyon jól éreztem magam az itt eltöltött öt és fél év alatt. Elsősorban az itt kötött barátságokat, ismeretségeket emelném ki, mert nekem ezek lesznek életre szóló élmények, kapcsolatok.

Ennyi idő alatt megismerhettétek az egyetem teljes alaprajzát. Volt „bejáratott” helyetek, egy kis zúg, ahova szívesen jártatok, akár társasággal, akár egyedül, hogy elvonulhassatok a világ elől?

Dóri: Sok kisebb hely volt, amit hirtelen mondhatnék. Ott volt a büfé, ahol nagyon sok időt töltöttünk el közösen az órák között, ahol megbeszéltük a mindennapjainkat. De említhetném a futófolyosót is, ahol a többször ledőltünk a magasugró szivacsra egy-egy hosszabb nap után. Ami viszont tényleg nagyon megragadt bennem és a társaimban, az a könyvtár, főleg az utolsó félévben töltöttünk ott nagyon sok időt.

Lilla: Igen a könyvtár volt ebben a félévben a közös kapocs. Nagyon sokan különböző iskolákban csináltuk a tanítási gyakorlatot, de ott mindig összefutottunk.

Regős: Pontosan, összeült a csoport néhány tagja és gyakran a másik diplomadolgozatához kerestünk anyagot. Naponta több órát is eltöltöttünk ott, és annak egy kis része volt csak az érdemi munka. A „második” otthonunk lett ebben az időszakban, sokszor inkább hülyéskedtünk, vagy próbáltuk feldobni a másikat, mert nem úgy ment neki az írás, ahogy szerette volna. Nekem még most is a tornaterem az, ami az egyetemhez köt. Mondhatnám azt is, hogy én vagyok a kulcsos, hisz reggel én nyitom a termet, este pedig én zárok, én mosom le magamról utoljára a ziát. Érdekes, hogy a „semmiből”, hogy megszerettem ezt a sportágat.

Rajmi: Igen, az évek alatt sok időt töltöttünk el ott. Nekem az első években nem volt laptopom, így egyértelmű volt, hogy a könyvtárba járok be beadandókat írni, vagy épp kutatni. Sok jó emléket őrzök még a csarnokról is, ahol nagyon sok kosárlabda edzésen vettem részt, ennek köszönhetően ismertem meg szertárosunkat, Miki bát, akivel gyakran tartottunk “megbeszéléseket”. Nagyon szívesen emlékszem a szertárban, logisztikában eltöltött percekre.

Dóri: Persze az A-clubról se feledkezzünk meg! Na nem a bulikra gondolok, hanem az ottani kávékat is többször kipróbáltuk (mondta nevetve).

Regős: De a bulik is nagyon jók voltak elsősként is, és most is. Nagyon jó néha lemenni és kiengedni a gőzt a haverokkal.

Több közös is van bennetek. Például idén kaptátok meg diplomátokat, illetve mindannyian tanár szakon végeztetek. Arra vagyok kíváncsi, hogy ki miért választotta ezt hivatást?

Regős: Én igazi tanárcsaládból érkeztem, sokan meg is lepődtek otthon, hogy, miért választom én is ezt a hivatást. Első évben jelentkeztem a rendőrtisztire, ahova fel is vettek, ekkor gondolkoztam el a váltásról, amit végül nem tettem meg. Helyette inkább felvettem a történelem szakom mellé a testnevelést, amit, így négy év távlatából visszanézve sem bántam meg, jó döntést hoztam! A torna szeretete az, ami a testnevelés szakirány mellett szólt, és érdekes, hogy a két szakpár két kis külön világ volt. Nagyon élveztem ezt a „kettősséget”.

Lilla: Nálam nem volt kérdés, hogy tanár akarok lenni. A családból is többen mondták, hogy van érzékem a gyerekekhez. Nagyjából 12.-ben döntöttem el, hogy, tanár leszek, ebben apukám személye is segített, hisz ő is pedagógus, így kicsit jobban beleláttam egy tanár életébe. Földrajz volt az alapszakom, és hozzá jött a töri. Az alapszak másodévében volt egy emlékezetes vizsgaidőszakom, ahol összesen tizenhat vizsgám volt. Tegyük hozzá még azt is, hogy mindkét tantárgy igencsak „seggelős”, tehát sok évszámot, adatot kell megtanulni. Ez az időszak volt a legnehezebb számomra, de sikerült átvészelnem, és megszereznem a diplomám.

Rajmi: Nálam nem volt kérdés, hogy tanár leszek, bár a családban egy pedagógus sincs, mégis kisiskolás korom óta tanár szerettem volna lenni. Nagyon sok jó tanárom volt, akik mindig becsülettel készültek fel az órákra, segítőkészek, kedvesek voltak velünk. Ez segített abban, hogy eldöntsem, én ezt a hivatást szeretném űzni és ugyanilyen segítőkész, kedves tanár akarok lenni, akire mindig lehet számítani. A történelem szak sem volt kérdés, mert egész életem során érdekelt a történelem. Noha a száraz évszámok tanulása sose tartozott a kedvenceim közé, inkább az összefüggéseket kerestem tanulmányaim során.

Dóri: Biológia szakon kezdtem az egyetemet, ahol első év után szakirányt kellett választanom. Három opció volt: tanár, akadémiai modul és biotechnológus. Azt gondoltam, hogy a tanári szakma lehet az, ahol igazán kibontakozhatok. Én egy vidám, izgő-mozgó ember vagyok, aki nem bírta volna, hogy folyamatosan egy gép előtt, esetleg egy mikroszkóp fölött üljön egész nap. A biológia mellé felvettem a testnevelést is. Most már nyugodtan mondhatom azt, hogy ez életem eddigi legjobb döntése volt, mert a társaságnak köszönhetően – ezeket az embereket bátran mondom a második családomnak – ki tudtam teljesedni.

Arra kérlek titeket, hogy emeljetek ki egy olyan pillanatot ebből az öt és fél évből, amire szívesen emlékeztek vissza!

Regős: Nagyon sok jó élmény volt. Első tornaversenyemet emelném ki, majd azt, amikor először értem el helyezést. Nekem ez azért volt nagy élmény, mert tényleg a semmiből kezdtem el elsőévesként a tornaedzéseket, és jó volt látni, hogy a sok munka meghozza a gyümölcsét. A torna mellett a társaság az, amit ki tudok emelni. Nem felejtem el, hogy mesterszakon a szigorlatok előtt, amikor összegyűltünk és vártunk a sorunkra, nem a szorongás jellemezte a társaságot, hanem ott is a hülyéskedés ment.

Dóri: Az egész öt és fél év annyira komplex volt, hogy nehezen tudok bármit is kiragadni belőle. Az egyetem, a társaság a hétköznapjaim részeivé vált, még most sem tudom elengedni. Igen, az egyetemen tartom az edzéseimet hétfőn és csütörtökön, de gyakran egy–két órával a kezdés előtt már bent vagyok. Még mindig ugyanúgy bejárok a tornaedzésekre, és a mai napig szívesen ülök be a büfébe egy kávéra.

Rajmi: Nehéz kiemelni egy nagy pillanatot, talán a két diplomaosztó ünnepség az, amire igazán büszke vagyok, mert képes voltam elérni a céljaimat és ennek nagyon örülök. Összességében, viszont a barátokkal, csapattársakkal töltött idő az, ami igazán kiszínezte és felejthetetlenné tette ezt az időszakot.

Lilla: Számomra az államvizsga volt az, ami nagyon fontos élmény volt, mert ezzel lezárult egy korszak. Eddig nekünk kellett számot adnunk a tudásunkról, most átkerülünk a másik oldalra, ahol majd mi fogunk számon kérni. Persze a tanulás sosem ér véget, hisz tanárként folyamatosan fejleszteni kell magunkat, és óráról-órára készülni. Amit még kiemelnék az a diplomaosztó volt: én nagyon szeretem ezeket az eseményeket, hisz bulizni bármikor el tudunk menni, de diplomaosztónk nincs olyan gyakran. 

Mennyire nehéz állást találni Szombathelyen a frissen végzett tanároknak?

Dóri: Úgy érzem mindenki nevében mondhatom, hogy a tanári szakmában szeretnénk elhelyezkedni, hisz mégis ezt tanultuk öt és fél éven keresztül, de jelenleg nagyon korlátozottak a lehetőségek. Mindhárman próbáljuk átmeneti megoldásokkal átvészelni ezt a félévet, ebben segít az edzősködés, Lillának pedig az ügyintézői munka.

Regős: Igen, februárban nagyon ritkán keresnek tanárokat az iskolák, ahhoz egy komolyabb betegség, szülési szabadság kell, hogy az év közepén felvegyenek valakit. Ígéreteket már kaptunk, hogy talán májusban nagyobb szerencsénk lesz. Az edzősködés mellett én próbálok Sárváron elhelyezkedni. 

Ha jól tudom, mindannyian dolgoztok most is, bár nem a tanár szakmában, bár sikerült elhelyezkednetek.

Dóri: Igen, az egyetem mellett sikerült az egyetemi sportegyesülettel, a SZoESE-vel, olyan kapcsolatot kialakítanom, hogy az utolsó években rám bízták az utánpótlás atlétika csapatukat, ami nagyon nagy megtiszteltetés és új kihívás volt. A legfiatalabb tanítványom nyolc, míg a legidősebb 13 éves, tehát felső tagozatos gyerekkel foglalkozhattam. Hatalmas élmény a mai napig is. Persze vannak nehezebb napok, de hát melyik munkahelyen nincsenek bonyodalmak. Viszont még mindig felüdülést jelentenek ezek az edzések, a gyerekek nagyon sok energiát tudnak adni az embernek.

Regős, ha jól tudom, te is edzősködsz, szintén a SZoESE kötelékében?

Igen, ettől az évtől vettem át az edzősködést. Dórival ellentétben én egyetemi hallgatókkal foglalkozom, akik a legtöbb esetben a barátaim is egyben, ez néha szül egy kis nehézséget, de összességében nagyon élvezem a munkát. A SZoESE férfi tornájának régóta sajátossága hogy az idősebbek, rutinosabbak tanítják be az újakat. Például most a Győr színeiben indul majd ellenünk az a személy, aki engem tanított az alapokra annak idején. Nálunk pedig jó ideje én vagyok a rangidős. Igyekeztem mindig összeszedni azokat az embereket, akiket érdekelt a torna, és felkészíteni őket a versenyekre, megtanítani nekik lehetőleg mindent abból, amit tudok. Az, hogy aztán átvehettem Fügedi tanár úr helyét, leginkább a szervezési feladatok szempontjából jelentett többet (pl. versenyjelentkezés, sportszakmai lapok stb.). Persze igyekeztem én is alaposabban hozzáállni az edzésekhez, mind szervezésben, mind gyakorlatanyagban, az elemek oktatásában. Nagy előny, hogy ma már van kivel dolgozni. Régebben nem volt két olyan verseny ahol ugyanazzal a csapattal tudtunk volna elindulni, cserélődtek az emberek, volt, hogy alig sikerült összeszedni a megfelelő létszámot. De tavaly tavasszal végre két csapatot is el tudtunk indítani. Az edzések jellege annyiban pedig változatlan, hogy továbbra is egymást tanítjuk, vannak már mellettem olyan rutinosabb tornászok, akik segítenek nekem is és az újaknak is.

Lilla: Igazán furcsa társaság vagyunk, mondhatom (mondja nevetve), hisz mindnyájan dolgoztunk az egyetem mellett és egyből utána is. Nekem sikerült elhelyezkednem a fizika–matek tanszéken ügyintézőként, ami bár nem kapcsolódik szorosan a szerzett diplomámhoz (Lilla földrajz és történelem szakos tanárként végzett), mégis jó ugródeszka.

Rajmi: Igen, én is dolgozom, lassan egy éve töltök be teljes munkaidős állást a Szombathely Kosárlabda Akadémiánál, ahol az utazásokat, tornákat, étkezéseket szervezem és a játékosok igazolásával, sportolói engedélyekkel foglalkozom. Mellette egy kosárlabdaedzői tanfolyamon veszek részt, mert tervezem, hogy a jövőben edzősködnék, főleg alacsonyabb korosztályokkal foglalkoznék szívesen. 

Nem volt megterhelő ez számátokra, mindenre jutott időtök?

Regős: Nem volt könnyű időszak, de azért mindenre maradt időm. Egyrészt kollégium miatt is közel van a jó társaság, másrészt pedig, ahogy mondtam, a legjobb barátaimmal közösen intéztük a félév feladatait. Ráadásul a tornateremben is jó társaság alakult ki, a legtöbb közeli barátom le is jár az edzésekre, közösen dolgozunk, csak mindenki mást csinál. De emellett van olyan személy, akivel például hagyománnyá vált, hogy edzés előtt kávézunk. Volt szobatársam tavaly apa lett, őket is elég sokszor igyekeztem meglátogatni. A szerdai bulik ráadásul majdnem kötelező programnak számítottak; a reggeli edzések ezért is maradnak ki csütörtökön.

Rajmi, neked személy szerint azért voltak gondjaid az időbeosztással, nem?

Fogalmazhatunk így is, de szerencsére februárban átvehettem a mesterdiplomámat, bár egy szituáció jól bemutatja, hogy sokszor az iskolában is a munkámra kellett koncentrálnom. A SZOKA-s munkakör olyan, hogy egy telefon bármikor befuthat, és olyankor nincs mit tenni intézkedni kell, ez történt a diplomaosztón is. Ahogy már mondtam, a munkám során az utánpótlás kosárlabdázók felszerelésével, igazolásával, ezek intézéssel foglalkozom. A diplomaátadás napján az egyik csapatomnak volt mérkőzése Székesfehérvárott. Ám az egyik játékosnak nem volt meg a játékengedélye. Emiatt engem kerestek telefonon, amit jó szokásomhoz híven fel is vettem, az ünnepség alatt. Így, mikor átvettem a diplomát, épp azon gondolkoztam, hogy hol lehet a játékos igazolása.  

Végzőseink nagyon sok szép élménnyel távoznak intézményünkből, és szeretnének minél hamarabb elhelyezkedni az itt megszerzett diplomájuk segítségével. Elmondásuk szerint nincs könnyű dolguk, de bizakodnak. Szombathely továbbra is a tanárképzés egyik legjelentősebb hazai műhelye, ahonnan remek képességű diplomások kerülnek ki, és várják a lehetőséget, hogy bizonyíthassanak.