Nehéz témáink – tragédia, groteszkség, nevetés (Danis Tanović: Senkiföldje)

Filmek és történelem. Mindennap átpörgetünk párat a tévében vagy esetleg online, miközben saját kis megszokott sorozatainkat keressük. Fel sem kapjuk már a fejünket egy-egy drámaira faragott, szerelemmel átitatott film címét látva. Sajnos az ingerküszöbünk talán már annyira magasan van a sok behatás miatt, hogy a háborús filmek is szépen lassan becsúsznak a „majd máskor megnézem” kategóriába. Pedig a téma szinte mindig kiemelkedően fontos. Természetesen jellegbeli különbség mindig van az alkotások közt.

Az I. Tóth Zoltán Kör és az ELTE BTK Hadtörténeti Műhely keretein belül egy izgalmas és megrázó filmvetítési kör részei lehettek az érdeklődők. A „Filmek másként: a XX. század genocídiumai” címet viselő filmklub már önmagában beszédes. Nem a könnyen kizárható és a szappanoperára lecserélendő témák kerültek itt előtérbe… Az utolsó rendezvény, 2017. november 16-án, a délszláv háborúról szólt. Helyileg mindez az ELTE BTK Történeti Intézet Szekfű Gyula Könyvtárában történt.

Délszláv háború… Mint erről már esett szó, minden háború felkavaró és elgondolkodtató. Vannak azonban „frissebb”, sajnos közvetlenül tapasztalt események, és ezek mindig élesebben szakítják fel a sebeket. Talán ilyen nehezen kezelhető téma Magyarországon még ʻ56 is, hiszen viszonylag sokan élték át a mai idősebb generációkból. Ilyen természetesen a második világháború, ilyen sok minden. Persze önmagában ez nem nagy meglepetés, hiszen amit az ember a saját bőrén tapasztal, vagy visszahall ismerősöktől, mindig sokkal elevenebb és borzongatóbb. A késői Millenial generation pedig csak kapkodja a fejét, hogy ilyen szörnyűségek valóban megtörténhetnek.

Ha kicsit számolunk, megérthetjük, hogy a délszláv háború miért kap ilyen értelemben „kiemelkedő helyezést”. 1995! Te jó ég… 1995-ben ért véget. (Nem teljesen…) Ekkor már a Z generáció egy része is bontakozott. Annyira közeli, hogy szinte rémisztő. Budapestről nézve földrajzilag is – hiszen mindez a szomszédban történt.

Érdekes és kell is tehát erről beszélni. Bár a magyar vonatkozás megérne egy különálló, nem túl pozitív diskurzust, most szorítkozzunk inkább a filmre és ennek eszközeire.

Danis Tanović Senkiföldje című filmje egy különleges alkotás. Alaptörténete, hogy a bosnyák és szerb frontvonal határán találja magát egy bosnyák és egy szerb… együtt.

Aztán persze kiderül, hogy van még más is rajtuk kívül. Feszült, rettentően feszült helyzet ez. Gyakorlatilag moccani sem lehet. A Senkiföldje egy lövészárok, amit jelenleg semelyik fél sem birtokol. Ennek megfelelően egyik oldal sem tudja, hogy kik rekedtek ott, a két testvérfél közül melyik etnikum képviselői.

A helyzet már adott is: Ciki (Branko Djuric) a ködben eltévedt, a Rolling Stones-pólós bosnyák kénytelen együttműködni bizonyos fokig a szerb újonccal, Ninóval (Rene Bitorajac). Eleinte bombázzák őket, majd belesüpped egy fullasztó, nyomott párába a hangulat. Ebbe a hangulatba szurkálnak bele az időnként humoros, időnként sokkoló rövid párbeszédekkel. Pontosan, mint a ködből fel-felvillanó fényjáték.

Ebből a süppedtségből kiemelő effekt maga Cera (Filip Sovagovic) feleszmélése is. Hogy ki ő? Egy Cikivel eltévedt bosnyák, aki alá Nino és egy már lelőtt szerb taposóaknát illesztett, míg eszméletlen volt. A helyzet az eddigi stagnáló, folyamatosan feszült légkörben tovább fokozódik. Vagyis a képtelenség, a groteszkség, a helyzet szerencsétlensége fokozódik. A remény nem. Mert a néző bizonyos ideig reménykedik benne, hogy mint individumok túl tudnak lépni, és segíteni tudják egymást. Ez lenne az egyetlen kimenetele a filmnek, ami reménnyel töltene el minket. De hogyan is várható el ez a karakterektől, miközben folyton azon veszekednek, hogy ki is kezdte a háborút? Nem tudják. Csak azt tudják, hogy a faluikat a másik oldal felgyújtotta, az embereket lemészárolták, és a nőket megerőszakolták. Nem tudnak felülkerekedni a körülményeken, Ciki és Nino mint egyén megszűnik, és a film végére is kizárólag ‘bosnyák és szerb’ marad egymásnak. És valóban, legtöbbet a civil lakosság szenvedett a harcok során.

A film hangneme a sok tragédiától függetlenül nem kizárólag patetikus. A helyzetet sokkal inkább tragikomikusnak, esetlennek és kiábrándítónak tünteti fel a rendező, mintsem valamilyen nemes, de véres eseménynek. Távol van ettől a művészettől a machiavellista álláspont. Gyilkolás, erőszak nem vezet el a megoldásig. Mindenki beleragad csupán, és szenved. Ez a film maga a „kínjában nevet” kifejezés definíciója. És ez érdekes és ritka megközelítés egy háborús film esetén.

Ebbe a sémába tökéletesen beleillik az a nemzetközi vonatkozás is, ami a film második felében kerül terítékre. Ha úgy tetszik, kitágul a spektrum, és betekintés nyerünk az ENSZ jugoszlávtéma-kezelési hitvallásába.

Hogy is fogalmazzunk… Ölbe tett kéz? Semmittevés? Nyilván nem ilyen egyszerű, de Tanović remekül érzékelteti, hogy a Balkánon állomásozó csapatok keze igenis meg volt kötve. Egy francia csapat és annak vezetője (Georges Siatidis) nem avatkozhatna bele ennek a három embernek a tragédiájába. Először hiába vonulnak ki, visszarendelik őket.

Média kell hozzá, közfelháborodásra van szükség a helyzet kezeléséhez. Show-műsort kell csinálni a mészárlásból, ahhoz hogy valami történjen végre. A kérdés persze nyitott: történik egyáltalán bármi is? Ez önmagában már épp elég kiábrándító…

Az angol riporternő megjelenése elindítja a nemzetközi lavinát. Innentől minden nációra szórják a megjegyzéseket. Kicsit mindenki felelősségre van vonva. A végül percre pontosan megérkező némettől, akinek hatástalanítania kellene a bombát, egészen az ENSZ-vezetőkig mindenkiről kesernyésen éles és pontos képet fest a film.

Felbolydul a közhangulat: három ember a Senkiföldjén ragadt, és a Nyugat csak nézi? Hiába a szakértő, Cera halott. Egy lélegző, kedvesének fényképét szorongató élőhalott. Ezt persze nem hangoztatják…

Nagyon érdekesen feszül egymásnak a három bennrekedt és a végül megérkező ENSZ-csapat. A szenvedéstől, lelki tehertől súlyos három férfit most hirtelen interjúztatni akarják… A nagy Nyugat így mutatja ki az empátiát. Beszédes.

Szóval a kérdés nyitott: történt egyáltalán bármi? Megoldódott bármi? Az események végül pörögtek, emberek mászkáltak fel-alá, és őszintén szólva, nem történt semmi. Nincs eredmény. Így hatja át a semmi nevetségessége és fájdalma a befejezést is.

Nehéz film, nehéz róla beszélni is. A vetítés után kerekasztalbeszélgetés zajlott.

Dr. Juhász József (ELTE BTK), Dr. Urkom Aleksander (ELTE BTK) és Mocsár Fruzsina pszichológus vezették az eszmecserét. Bepillantás nyerhettünk az Oscar-díjas film történeti hátterébe. Szó volt itt besorozásról, a Rolling Stones-pólóról, Szlovéniáról és egyáltalán az egész jelenségről, amit második délszláv háborúként tartunk számon. Mindezt persze az alkotás hatása alatt, ami jellegében tökéletesen tükrözi az akkori helyzet kilátástalanságát.

 

 

Források: 

http://www.filmtett.ro/cikk/939/danis-tanovic-no-mans-land-senkifoldje

http://konfliktuskutato.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=94:6-bosznia-multikulturalis-tarsadalomtol-a-polgarhaboruig&root=12&catid=9:v-a-masodik-jugoszlav-polgarhaboru-1991-1999

 

Kiemelt kép: 

http://www.businessinsider.com/mostar-bosnia-photos-2014-8 (Giles Clarke/Getty Reportage)

Egyéb képek: 

http://www.tasteofcinema.com /2015/20-essential-films-for-an-introduction-to-yugoslavian-cinema/