Magasabb életszínvonal, több pénz, számtalan megtalálásra váró lehetőség. Ha ezeket halljuk, akkor talán kevés olyan ember van, akinek ne a külföldi élet és annak szépségei ugranának be. De vajon tényleg igaz a mondás, miszerint „Amerikában kolbászból van a kerítés”?
Miért kell menni? Miért nem tudjuk megbecsülni azt, amit Magyarországon kapunk? Ekkora lenne a kalandvágy, hogy a biztos anyagi hátteret magunk mögött hagyva csak úgy nekivágjunk a nagyvilágnak? Az utóbbi időben a válasz egyre inkább az igen felé hajaz. Talán nem meglepő, de a tavalyi évben mintegy 33 ezer magyar döntött úgy, hogy szedi a sátorfáját, és máshol próbál szerencsét a jobb élet reményében. Többségében a fiatalok, az egészségügyi dolgozók, illetve a kiskereskedők és a vendéglátósok mennek el, ami egyre nagyobb gondot okoz annak az országnak, amelyet elhagynak. Az úti cél változatos: Svájc, Hongkong, India, Szingapúr, Kína és Amerika számít a legkeresettebbnek. Érdekességként Svájcban az évi bruttó kereset több mint 188 ezer dollár (kb. 50 207 338 forint), Indiában 160 ezer dollár (kb. 42 729 649 forint), Amerikában pedig 140 ezer dollár (kb. 37 388 443 forint). Viszont a környező nyugati országok is szerepelnek a ranglistán: Ausztria és Németország; továbbá Anglia is vonzó a magyarok számára.
Mivel a kivándorlás jelensége nagyrészt a friss diplomásokat érinti, az államilag támogatott hallgatóknak létrehoztak egy nyilatkozatot, amellyel megpróbálják – ha csak egy kis időre is, de – itthon tartani az újonnan szerzett munkaerőt. Ez a nyilatkozat többek közt arra kötelezi a hallgatókat, hogy a diplomájuk megszerzését követő 20 évben legalább annyi ideig dolgozzanak Magyarországon, ahány évig állami ösztöndíjasként tanultak. Ha pedig ezeknek a feltételeknek nem tesznek eleget, akkor a teljes összeget vissza kell fizetniük az államnak.
Nem meglepő, hogy külföld sokak számára jelenti a fent említett „Ígéret földjét”, hiszen ki ne szeretne egy teljesen idegen országban új életet kezdeni? Annak ténye, hogy senki sem tudja, kik vagyunk, honnan jöttünk, mi elől menekülünk, sokak számára csábítóan hangzik. Egy teljesen új életet kezdhetünk anélkül, hogy bárki is megismerne, újabb és jobb kapcsolatokat építhetünk ki, biztos anyagi hátteret teremthetünk magunknak és a családunknak. Sokakat még az se riaszt el, hogy emiatt szó szerint a legelejéről kell kezdeniük mindent, alantas munkákat kell vállalniuk, és ha a választott országban nem beszélik az angol nyelvet, még egy újabb nyelvet is el kell sajátítaniuk, ami az idősebb (30-40 éves) korosztálynak már megpróbáltatásokkal jár. És bár nehéz elhinni, az élet máshol sem fenékig tejfel! A megaláztatottság, a kitaszítás, a folyamatos egyedüllét és az egyre nagyobbodó honvágy közrejátszik abban, hogy akik kimentek, egy idő után haza is jönnek, viszont így már egy teljesen új embert kapunk vissza. Ha huzamosabb ideig élünk egy másik országban, megváltozunk, megváltozik a mentalitásunk, az emberekről és a világról alkotott képünk, felnyílik a szemünk, nő az empátiánk – ezt pedig sokan nem nézik jó szemmel. Azt mondják, minél több kultúrát ismerünk meg, annál többek vagyunk emberileg, viszont ha mások nem élték át azt, amit mi, nehéz elmagyarázni, mitől lettünk mások. Egy dolgot viszont megtudunk, mégpedig azt, hogy bizony se Amerikában, se máshol nincs kolbászból a kerítés. Minden országnak megvannak a saját magasságai és mélységei, a maga szépségei és az az oldala, amit nem szívesen mutat, ha nem muszáj…
Forrás: felvi.hu, hrportal.hu
Képek: reggeliujsag.hu, munka.addelmagad.hu
