Kiss Róbert Richárd, az ELTE BTK oktatója otthonosan mozog Afrikában: a Hungarian Trade and Cultural Centernek és a Magyar Afrika Társaságnak köszönhetően többször is kilátogatott már, missziós és kulturális tevékenységével építette a két nemzet közötti kapcsolatot. Idén ősszel az általa rendezett Középsuli című tinisorozat szereplőit is magával vitte az orvosi misszióra. Sorozatbeli tanárnőként megtapasztalhattam, milyen körülmények között tanulnak és tanítanak Afrika szívében, Ugandában.
Egy olyan országban, ahol nem iható a víz, ahol a luxusszínvonal a magyar átlagszínvonal alatt van, ahol rossz minőségűek az ételek, ahol nehéz eldönteni, hogy a vadállatok vagy a polgárháborúk jelentik-e a nagyobb veszélyt, ott nem várhatunk sokat az oktatás színvonalától sem. És sajnos itt most nem jön semmiféle bravúros csavar, hogy mekkorát tévedtünk, mert tényleg kezdetleges megoldásokat dobnak be iskoláztatás címen. Ugandai utam során három iskolát látogattam meg, az első suliba tulajdonképpen véletlenül keveredtünk, mert a helyi kísérőnk ragaszkodott ahhoz, hogy az ő falujába is ellátogassunk. Köztudott, hogy muzungu, tehát fehér ember többnyire akkor látogat ezekre a térségekre, ha gyógyítani jön, vagy adományt hoz. Mivel orvosok nem vagyunk, és az adományaink nagy részét máshova kellett tartogatnunk, ezeknek hiányában magyar népdalokra tanítottuk a gyerekeket, és számtalan fotót készítettünk róluk, hogy megmutathassuk nekik, hiszen a legtöbb gyerek még soha nem látta a saját arcát, legfeljebb a víztükörben. Az iskola egyetlen osztályteremből állt, a falon kézzel rajzolt plakátok voltak a női és férfi nemi szervekről, valamint az ugandai reptér megközelítéséről. A tanár rosszul írta fel a táblára azt, hogy „school”. Az évkönyvben nevek voltak, és hogy ki honnan jött, érdemjegyeknek nyoma sincs. Ám ez az oktatás sem jár mindenkinek: a legtöbben még ennyit sem tanulhatnak, mert küzdenek a tiszta vízért, az élelemért, illetve az állatok vagy a betegségek ellen. De összességében itt még nem is volt olyan rossz a helyzet, mint a következő iskolában, pedig az Uganda fővárosában, Kampalában volt.
Kisgyermek Mbale körzetben
A kísérőnk azt ígérte, hogy elvisz minket a környék legjobb állapotban lévő intézményébe, ahol még nem kell fizetni, ugyanis a tanulás nem mindenhol ingyenes az országban. A „legjobb állapot” számunkra egyenlő volt a nyomorral… Egész Ugandában nem voltunk olyan rossz helyen, mint azon a napon. A tantermek gyakorlatilag tákolt padokkal ellátott sötét kis szobák voltak, a szemét vastagon borította a földet. A tábla melletti falon kréta helyett egy nagy kés lógott, a mellékhelyiséget pedig nem lehetett megközelíteni a szagoktól. Ezek után már nem sok reményt fűztünk a harmadik iskolához.
Gyermekek az ugandai Health Centerben
De szerencsére kellemesen csalódtunk. Az utolsó egy magániskola volt. Voltak ablakai, angol nyelvű plakátok a falon, külön tanári szoba, zöld belső udvar. Furcsa volt azonban, hogy az udvar közepén élő afrikaitűzhangya-bolyokat – melyek eléggé fájdalmas csípéseket tudnak okozni – nem távolították el, és az egyébként jó állapotban lévő padokon is vastagon állt a kosz. A tanulók itt sokkal ápoltabbak voltak, sokan tiszta ruhában érkeztek, ami Ugandában ritkaság.
A stáb
Vidéken a gyerekek rendkívül közvetlenek, folyamatosan a fehér emberek közelében akarnak lenni, örömmel énekelnek, és minden ajándékot elfogadnak, sőt egymást tapossák a cukorkákért. Itt egyébként előfordulhat, hogy akár tíz kilométert is kell sétálnia a gyerekeknek az iskoláig, és ha mindezt erdőben teszik meg, időnként vadállatokkal is meg kell küzdeniük. A fővárosban inkább távolságtartást tapasztaltunk, az egyik iskolában nehézkesebb volt együttműködni a fiatalokkal; a másikban pedig voltak nagyon lelkes gyerekek, de nagyon érdektelenek is. Legtöbben beszélik valamennyire az angolt, de sajátos dialektusban, így néha alig értettük egymást. Főiskolára nagyon kevesen tudnak beiratkozni, és – az ország adottságait tekintve – nem is feltétlenül az elméleti tudás adja a legnagyobb biztonságérzetet, néha sokkal többet ér, ha az ember fia jól tud verekedni.
Úgy tartják, Uganda egy olyan ország, ahová csak vinni lehet valamit, elhozni nem. Reméljük, hogy a mi utunk cáfolja majd ezt, és hogy videóinkon keresztül több száz magyar fiatalnak hozhatjuk el Afrika arcait, tájait, ételeit, szokásait, hangulatát. #NagyAfrikaKaland
