Pölcz Ádám tanársegéd az ELTE Tanító- és Óvóképző Karán, valamint doktorjelölt a Bölcsészettudományi Karon. Emellett a Magyar Nyelvi Szolgáltató Iroda irodavezetője, több nyelvészeti társaság elnökségi tagja, sőt az M5-ön saját műsora is van. Arról beszélgettünk vele, hogy mit talált vonzónak az ELTE-ben hallgatóként, és mi az, ami az ELTE-n tartotta a mai napig is.
Mi inspirálta abban, hogy az ELTE-re adja be a jelentkezését? Felmerült-e, hogy esetleg máshol tanulna tovább az érettségi után?
Igen, felmerült, de az ELTE-re szerettem volna mindenképpen bekerülni. Mivel a gimnáziumi éveimet egy egyházi iskolában töltöttem, szinte magától értetődött, hogy a Károli Gáspár Református Egyetem és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem is benne lesz a választott intézmények listájában, de az ELTE presztízse megkérdőjelezhetetlen volt. Egy elsőéves egyetemistának nagy élmény (nekem legalábbis az volt), hogy azoktól az emberektől tanulhat, akiknek a nevét általános és középiskolában csak a tankönyvek borítójáról ismerte. Az egyetemen viszont ott álltak előttem, és láthattam, hogy ők is hús-vér emberek.
Az ELTE családi érintettség miatt is elsőbbséget élvezett: a nagybátyám az ELTE-n végzett történelem szakon, édesanyám pedig a Tanító- és Óvóképző Kar jogelődjén szerzett tanítói diplomát.
–
Milyen tanulmányokat folytatott az ELTE-n? Kik voltak azok az oktatói, akik igazán motiválták, valamint megerősítették abban, hogy Önnek az egyetemen kell maradnia?
2007-ben a kommunikáció és médiatudomány alapszakra jelentkeztem, és ott is végeztem el a BA-t. Ez az időszak számomra a Hargitai Henrik által vezetett rádiós kurzusok miatt volt emlékezetes: volt, hogy egész délutánokat az egyetem rádióstúdiójában töltöttünk, miközben a saját műsorainkat vettük föl és vágtuk meg. Nagyon megfogott a rádiózás atmoszférája, már akkor szerettem volna, hogy több közöm legyen ehhez a műfajhoz. Meghatározó élmény volt még Müllner András tanár úr médiaelmélet-órája is, ahol a szóbeliség és az írásbeliség kérdését boncolgattuk. A BA-szakdolgozatom is ebből a témából született.
2010-től a magyar nyelv és irodalom mesterszakon, 2012 és 2015 között pedig a Nyelvtudományi Doktori Iskola alkalmazott nyelvészeti alprogramjában retorikát tanultam. A legtöbbet Adamikné Jászó Anna tanárnő és Balázs Géza tanár úr segítettek abban, hogy most ott tartsak, ahol tartok. Ha ők nem egyengetik az utamat kritikával, feddéssel, dicsérettel és segítő szavakkal, most biztosan nem a doktori disszertációm megvédésére készülnék.
–
Mit tartott hallgatóként a legjobbnak az egyetemen? Mik voltak az egyetemista lét legmaradandóbb élményei?
Erre a kérdésre azért nehéz válaszolnom, mert sok felmérésben, interjúban a hallgatótársaim a pezsgő közösségi életet, a programok változatosságát és bőségét emelték ki – pont azt, ami engem a legkevésbé érintett. Én inkább az a típus voltam és vagyok, aki egy könyvvel a kezében elvonul, és olvas, aki egy tombolós koncerten is a helyén maradva érzi jól magát, vagy beül megnézni egy filmet a moziba akkor is, ha éppen senki sem tart vele. Az egyetemista lét számomra valóban a felnőtté válásról szólt, valamint önmagam megtalálásáról: abban a sok csendben, amely körülvett, „nem volt időm” másokkal foglalkozni. Bár ez nagyképűen hangozhat, mégis emiatt tudtam odafigyelni másokra – mert magamra is hagytam annyi időt, amennyi szükséges volt…
Paradox, hogy a maradandó élményeim mégis rendezvényekhez kötődnek, de nem az egyetemi bulikhoz, hanem az egyetemi anyanyelvi versenyekhez. 2007-től 2011-ig minden évben indultam a Kossuth-szónokversenyen, melynek később a titkára lettem, és most már második éve a szervezője is vagyok. A verseny székhelye pedig átkerült a bölcsészkarról a tanítóképzőbe. Úgy is mondhatom, hogy a verseny jött velem azért, hogy ne szakadjon meg a folytonossága.
A másik nagy élményem a szépkiejtési verseny, amelyen 2008-ban vettem részt. Abban az évben Szombathely rendezte az országos döntőt, és az ottani magyar tanszék örökre szóló élményt szerzett mindannyiunknak, amikor az akkor még háromnapos versenyt színházi előadással, várostörténeti sétával, konferenciával és „Terülj, terülj, asztalkám!”-mal színesítette.
Pölcz Ádám József Attila A Dunánál c. versét szavalja
–
A TÓK tanársegédeként megcserélődtek a szerepek: most Ön oktat, és vállalja nap mint nap a tudásátadás nem kis felelősségét. Miért jó tanárnak lenni az ELTE-n, és azon belül a TÓK-on? Miben változtatta meg az intézményről alkotott szemléletét az új szerepkör?
Különleges az a helyzet, amikor az ember hallgatóként is végigüli egy oktatási intézmény óráit, majd hirtelen abban a szerepben találja magát, hogy neki kell órákat tartania. A TÓK új kihívás volt számomra, de örültem neki: éreztem, hogy szakmailag is szükségem van arra, hogy például a grammatikai alapokat újra átvegyem, és azt is kitaláljam, hogyan lehet megtanítani ezeket. A Tanító- és Óvóképző Kar sokkal emberléptékűbb hely, mint amilyen a bölcsészkar volt: még őrzi a főiskolai jelleget; az épület annak idején középiskolának épült, ezért a termek sem olyan hatalmasak; a szomszédban van a gyakorlóiskola, ahonnan mindig áthallatszik a gyerekzsivaj; hatalmas sportpályánk és gyönyörű lugasunk van a belső udvaron, a XII. kerület közepén vagyunk… Mi kell még?
Többen kérdezték tőlem, hogy a szakmai presztízs miatt megéri-e nekem ott dolgoznom. Mindig elképedve válaszoltam: persze! A tanító- és óvóképzésnek kéne az egyik legfajsúlyosabb tényezőnek lennie a felsőoktatásban, hiszen a gyermekek jövője is nagyrészt azon múlik, hogy milyen hallgatókat engedünk ki a kezeink közül.
Az ELTE oktatójának azért jó lenni, mert egy hatalmas, nagy múltú intézmény falai között dolgozhatok, a TÓK-on pedig azért, mert az oktatók elsősorban a hallgatókért teszik a dolgukat. Nekem ez az önzetlen hozzáállás tetszik a leginkább, és az, hogy a legjobbat szeretnénk kihozni mindenkiből.
—
A tevékenysége jócskán túlnyúlik az ELTE határain. Milyen szervezetek munkájában vesz részt, illetve az ott megszerzett tapasztalatot hogyan tudja az oktatói munkája során felhasználni?
Még nappali tagozatos egyetemista voltam, amikor a Magyar Nyelvi Szolgáltató Iroda (Manyszi) irodavezetője lettem. Ezt persze megelőzte az a megtisztelő gesztus, amikor Balázs Géza tanár úr fölvett a Magyar Nyelvstratégiai Kutatócsoportba, és elkezdhettem a munkát a Manyszi nyelvi tanácsadói szolgálatában. Szakmailag az a néhány hónap gyakornokoskodás meghatározó volt: mindazt, amit az egyetemen tanultam, élesben is kipróbálhattam, és akkor jöttem rá, hogy bizony – akármennyire is furcsa ezt kimondani – nem az egyetem, hanem az élet a legnagyobb tanítómester: sokszor a helyesírási kérdések megválaszolásához is jobban kellett ismernem az emberi gondolkodást, mint a szabályokat.
2017 augusztusáig a Bolyai Műhely Alapítványnál is tevékenykedtem mint irodavezető: az önképző műhely életét szerveztem és adminisztráltam, közben pedig – szinte észrevétlenül – magam is elvégeztem a hároméves képzést. A három év alatt 30 könyvet olvastunk el és 30 filmet néztünk meg. Ezek között sok olyan volt, amit magamtól biztos, hogy nem vettem volna a kezembe. Az egyik ilyen meghatározó élményem Krasznahorkai Lászlónak Az ellenállás melankóliája című könyve volt, valamint az abból készült, Tarr Béla által rendezett film, a Werckmeister-harmóniák. Mindenkinek ajánlom, hogy olvassa el és nézze meg, mert életre szóló élmény!
2007 óta vagyok aktív az Anyanyelvápolók Szövetségében, ahol először az ifjúsági tagozatban, majd később már a tudományos programok szervezésében is részt vettem. A Szövetség jelenleg az egyik legaktívabb anyanyelvi szervezet: alkotói és ösztöndíjpályázatokat ír ki, anyanyelvi táborokat szervez, összefogja az ország középiskolásainak egy tekintélyes részét, és szorgalmazza a nyelvstratégia megvalósítását, valamint a beszéd- és magatartáskultúra terjesztését. A nyelvművelés iránti érdeklődésem és szeretetem is a Szövetséghez köthető.
Mivel az előzőek szinte mindegyike társadalmi tevékenység, ezért a hallgatóimnak is bátran ajánlom, hogy böngésszék az imént említett szervezetek oldalait. És szerencsére a Magyar Nyelvi Szolgáltató Iroda tanácsadói szolgálatának 2006 óta összegyűlt – közel húszezres – kérdés-felelet adatbázisából is mindig tudok idézni érdekes példákat.
–
A tudományegyetem kiemelt feladata az oktatás mellett a kutatás. Ön jelenleg a BTK doktorjelöltjeként végzi a kutatásainak nagyobb részét. Mivel foglalkozik most?
Sosem voltam az a típus, aki képes egyetlen témával hosszú ideig foglalkozni. Van természetesen saját kutatási témám: a nyelvművelés és a retorika összefüggéseit taglalom a készülő doktori disszertációmban, de emellett más területek felé is kacsingatok. A Magyar Szemiotikai Társaság (MSZT) titkáraként szinte szükségszerűen kerültem kapcsolatba a szemiotika tudományával, amelynek legismertebb magyarországi képviselői éppen az MSZT tagjai között vannak. Óhatatlanul magába szippantott ez a tudomány is: egy önállóan és két, Balázs Gézával közösen szerkesztett szemiotikai tárgyú tanulmányköteten is dolgoztam. A tanítóképzőben pedig a leíró nyelvészet rejtelmeibe vetettem bele magam: a hangtantól a szövegtanig minden szinten igyekszünk a kollégáimmal a legjobb tudást megadni a hallgatóknak, és törekszünk az innovatív és élményalapú grammatikaoktatás megteremtésére is.
–
Sokan nem a katedrán, valamint a tudományos konferenciákon, hanem a közmédiában „találkozhatnak” Önnel. Balázs Géza – szintén ELTE-s – professzor Tetten ért szavak című műsorában évek óta Ön is közreműködik, így minden este 19.25-től hallhatjuk a Kossuth rádióban. Az elmúlt hónapokban azonban önálló műsort is kapott, az M5-ön hetente sugárzott Édes anyanyelvünkben láthatjuk. Hogyan kapta a felkérést, és milyen képet szeretne mutatni a nyelvészetről a televíziónézők számára? Milyen visszajelzéseket kap a műsorról?
A Kossuth rádióba úgy kerültem, hogy a 2009-es Kossuth-szónokversenyen megkaptam a Magyar Rádió különdíját, amely a legszebben beszélő versenyzőnek járt. Rá egy-másfél évre Balázs Géza tanár úr kért meg, hogy ugorjak be a műsorába, a Tetten ért szavakba, ugyanis emlékezett rá, hogy nekem ilyen múltam is van, és a szónokversenyen is díjat kaptam. A mostani bemondótársam akkoriban valamiért nem ért rá, ezért kellett egy helyettes. Aztán ott ragadtam…
A tévéműsorban való szereplésemet pedig szintén a jó memóriának köszönhetem. Koltay Anna, a műsor szerkesztője keresett meg 2016 augusztusában, hogy szeretnének az induló M5-ös csatornán egy fiatalos, lendületes anyanyelvi műsort csinálni, és hogy benne lennék-e. A beszélgetésünk során derült ki, hogy Anna három évvel korábban készített velem egy interjút a magyar nyelv hetéről, s erre éppen akkor senki mást nem tudtam beszervezni, ezért én ugrottam be. És emlékezett rám. Így született meg az Édes anyanyelvünk című műsorunk. Bátran kijelenthetem, hogy a mostani életem kisebb-nagyobb „beugrásokból” és „rám emlékezésekből” jutott oda, ahová.
Pillanatkép a műsor egyik adásából (forrás: MTVA)
Az M5 Édes anyanyelvünk c. műsorának adásai innen érhetők el.
–
Mit üzen az ELTE-s gólyáknak, milyen tanácsokkal látja el őket?
Négy dolgot üzenek:
- Legyenek büszkék arra, hogy ELTE-sek!
- Használják ki az egyetemen adódó összes lehetőséget, és látogassanak el minden olyan rendezvényre, amely a szakmai érdeklődésükbe vág. Az ELTE közösségi élete valóban pezsgő, és szerencsére minden téren az: mindenki, aki érdeklődő, megtalálhatja a maga számára megfelelő programot.
- Ne féljenek az erőfeszítésektől! Ma mindenki azt a kérdést teszi fel magában, hogy „Miért éri meg ez vagy az a dolog nekem?” – és látom, hogy sokszor nem azért kérdezik, mert valóban a kérdés értelmét kutatják, hanem a kényelmet keresik: ha már időbe kerül, ha már nincs rajta anyagi haszon, ha annál nagyobb erőfeszítést igényel, mint ahogyan előzetesen felmérték, akkor már nem éri meg. Pedig az egyetem a kapcsolatépítés színtere is – ehhez pedig bizony áldozni is kell. De higgyék el, megéri!
- És mi lesz, ha kikerülnek az egyetemről? Ennek kapcsán Seneca rövid erkölcsi intése jut eszembe, melyet én is igyekszem az oktatói gyakorlatomban megvalósítani: „Menj, és légy Ember!” A titoknak ez a nyitja.
Képek: Pölcz Ádám archívuma
Korrektor: Mayer Péter
