Limpár Imre tanácsadó szakpszichológus 2012 óta az ELTE Karrierközpont tanácsadója, pszichológusként olyan látásmódot hoz, amellyel mélyebben az összefüggésekre figyelve tudja segíteni az elbizonytalanodott diákokat. Interjúnkban arról kérdeztük, hogyan zajlik egy karrier-tanácsadás, mit tud javasolni a fiatal felnőtteknek, és egyáltalán mit is jelent manapság a karrier fogalma.
Évente hány ELTE-s diákkal találkozik?
L.I.: Jelen körülmények között egy diákot egy-két alkalommal tudok fogadni, nagyon indokolt esetben lehet akár három-négy is. Ezek az alkalmak arra elegek, hogy ránézzünk az adott helyzetre és egy olyan szempontrendszert kapjanak a diákok, ami segíti őket a holtponton való átlendüléshez. Éves szinten 100-200 diák fordul meg. Vannak jellemző időpontok, így például a december-január, amikor ráébred valaki, hogy pályát tévesztett, akkor még a februári jelentkezési határidő előtt felkeres, hogy segítsek szempontokat adni a módosításhoz. Másik jellemző élethelyzet a vizsgaidőszak, amikor a feszített tempó előhozza a bizonytalanságokat.
A karrier-tanácsadásba sok minden belefér, szeretik kihasználni a diákok, hogy pszichológusként ülök itt. Ha valaki azzal keres meg, hogy növeljük az önbizalmát, arra itt nincs lehetőség, ellenben praktikus szinten tudok segíteni, például átbeszéljük az állásinterjúval kapcsolatos önbizalmi kérdéseket.
Vannak tipikus korosztályok, akik megkeresik?
L.I.: Három csoportot tudok elkülöníteni: az elsősök az egyik, akik körülbelül fél év után rájönnek, hogy nagyon mást helyen vannak, mint, amit elképzeltek. A másik jellemző élethelyzet a kapunyitási pánik időszaka, vagyis a diplomás pályakezdők vagy végzés előtt állók egy része, és végül nem csak aktív, de alumni hallgatók is jelentkezhetnek, a legidősebb, aki járt itt például ötvenéves volt.
Lát olyan általános problémát, ami jellemző a fiatalok karrierkeresésére? Mit gondolnak egyáltalán az egyetemisták a karrierről?
L.I.: Saját elnevezésem egy tipikus jelenségre a Kis Vuk-effektus. “Egyedül vagyok, kicsi vagyok, éhes vagyok, valaki mentsen meg!” Mi a probléma ilyenkor? 12-13 év a közoktatásban kissé elkényelmesíti a diákokat, és nem látnak rá igazán az életre, a munkaerőpiacra meg végképp nem. A kétségbeesés így akkor jön, amikor négy-öt év egyetem után nyílnak a munka világának kapui. Sokan küzdenek azokkal a kérdésekkel, hogy elég jó szakemberek lesznek-e. Képesek lesznek-e megállni a helyükön? Kompetensek lesznek-e? Ezek a félelmek egy gócpontban sűrűsödnek, ezért nagyon örülök, ha másod- vagy harmadévben keresnek meg, mert akkor még van két év, amíg rengeteget lehet tenni, és az egy pontba sűrűsödő félelmi gócpontot szétteríthetjük. Lehet ellene tenni! Ezt hangsúlyozom mindenkinek, nem kell kétéves mély terápia ahhoz, hogy valaki kikerüljön a kátyúból!
Hogyan tudatosíthatom, hogy egyáltalán fennáll a probléma? Hogy szükségem lenne egy kis segítségre?
L.I.: Nem merünk szembenézni, pedig fel kell tenni a kérdést: van-e egyáltalán célja a hallgatónak? Tele vagyunk vágyakkal, ami nagyon helyes, a probléma akkor merül fel, ha a vágyak nem válnak célokká. Ha megkérdezem egy hallgatótól, mit szeretne öt-tíz év múlva, akkor általában az a válasz, hogy szeretne egy boldog párkapcsolatot, egy jó munkahelyet és egy lakást. De ezekkel nem mondott semmi konkrétat! Mitől lesz jó egy párkapcsolat? Milyen számára a jó lakás vagy a klassz munkahely? Ezekre a kérdésekre tudni kell válaszolni, pontosabban érdemes lenne, de sokszor megrettenünk a céloktól és kikerüljük a válaszadást, mert az már kötelez. A felismeréshez tehát az az út vezet, hogy merjek feltenni magamnak kérdéseket.
Rengeteg elvárás nehezedik ránk, hogyan tudjuk ezeket a helyén kezelni?
L.I.: Nagy kérdés, hogy kinek akarok megfelelni. A szüleimnek vagy a szakmának? Esetleg a párkapcsolati elvárások mentén alakítom a karrierem? És mik egyáltalán az én elvárásaim? Két jellemző szülői mondat nehezedhet egy fiatalra: folytatni kell a családi tradíciót, és amibe egyszer már belekezdett, azt végig kell csinálni. Az első, hogy felismerjük ezt a csapdahelyzetet, a második lépés, hogy meg merjük-e mondani otthon, ha más utat szeretnénk választani. Biológiailag és jogilag a 18 éves már felnőtt, de vajon érzelmileg is az? Nem egy olyan esetet tudnék mesélni, akik 28 évesen itt ültek velem szemben, de még életükben nem mostak magukra…
Mit tud javasolni egy ilyen helyzetben?
L.I.: Egy ilyen tanácsadás leginkább láttatást adhat. Van egy hitvallásom, miszerint mindig van másik út, mindig tehetünk mást, mint eddig. Persze a változás mindig egy elhatározással indul. A lehetséges utakat szeretem láttatni, de a döntés mindig az egyén feladata marad. Nincs véglegesség, pláne a karrier terén. Ma már nem jellemző, hogy valaki a legelső állásából menjen nyugdíjba. A friss kutatások szerint egy átlagos karrierúton hét-nyolc, de akár tíz apró módosítás is lehetséges. Meg kell tanulni reagálni a változásokra. Mondok egy jó példát: az idősebbektől azt a hagyományt hozzuk, hogy mindenkinek kell egy bejelentett főállás, ugyanakkor a piac ma már úgy működik, bizonyos szakmákban különösen, hogy egy számlaképes vállalkozó sokkal több megbízást kaphat. Ha nem válaszolunk a változásokra, nem vagyunk elég nyitottak az újra, akkor lemaradunk.
Hogy néz ki az az egy-két alkalom, amin egy ELTE-s részt vehet?
L.I.: Az első lépés az e-mailes jelentkezés, ami után küldök egy általános adatlapot, aminek a végén megkérdezem, mi az a három kérdéskör, amire választ szeretne kapni. Ezeket a kérdéseket tudom ugródeszkának használni, kapok egy általános képet. Ezután megérkezik a diák az irodámba, ahol csak ketten leszünk, a nyitókérdésem pedig, hogy egy nagy kérdőjellel érkezett vagy több picivel. Nem mindegy, hogy valaki mindent egy tőről fakadónak él meg vagy külön szigetekként tekint az apró elakadásaira. A 45-50 perces beszélgetés után szeretek gondolkodtató feladatokat adni útravalóul. Pszichológus vagyok, nem varázsló, ennyi idő alatt csodát tenni nem tudok, de azt megmutatom, hogy milyen irányokba tud elindulni és mit kezdjen az adott helyzettel. Szimbolikáját tekintve a tanácsadás egy lendületet ad, amit aztán tovább lehet vinni.
Ezen felül minden hónapban tartunk előadásokat, ahol nagyon izgalmas témák kerülnek elő. Például márciusban A siker tervezhető sorozatban az elvárásokról lesz szó.
Lát különbséget magyar és külföldi diákok hozzáállásában?
L.I.: A felsőoktatásban a diákot itthon hallgatónak hívják – nomen est omen. A munkaerőpiacon is a hallgatáshoz vagyunk hozzászokva, pedig ott nagyon nem lenne szabad. Saját benyomásom, hogy a külföldi diákok egy fokkal aktívabbak. Nagyon jót tehet a Kis Vuk-effektus ellen egy külföldi út. A pozitív élmény, hogy helytálltam külföldön sok erőt adhat később például egy állásinterjún.
Mik azok a kulcsszavak, amelyek a legfontosabbak a karrierépítés során?
L.I.: Amikor azon gondolkoztam, hogy a szerencse teremthető-e, arra jutottam, hogy sokat tehetünk érte. Kidolgoztam egy modellt, amelyben a SZERENCSE egy betűszó. SZ, mint szempontváltás, ez a legfontosabb, és ez egy tanulható készség. Utána jön a három E betű, mint erőforrás, hiszen lemerült elemmel semmit se lehet csinálni, egyediség, mi lesz az a novum, amit én tudok, és eltökéltség vagy kitartás. Az N a navigáció, tudom-e úgy kormányozni a saját hajómat, hogy meglássam a lehetőségeket. CS mint csali vagy csomagolás, nem is gondolnánk, ez mennyire fontos, sokan nem tudnak csalit generálni önmaguknak. Például mi lesz az az összetevő, amitől az én önéletrajzom lesz a legérdekesebb? És végül R, mint realitáskontroll, két lábbal kell állni a talajon, legyenek álmaink, de gondolkodjunk előre. A nagy átlag friss diplomás 260 ezer nettó fizetésre számít, míg mondjuk egy pályakezdő bölcsész átlag fizetése 150-160 ezer forint.
Mit üzenne végül a diákoknak?
Gyakran megkérdezem, ki mit üzenne a 18 éves önmagának. Én azt üzenném magamnak, hogy szegjen meg minél több szabályt, a törvényeket persze tartsa be. Asszertív módon álljon az élet dolgaihoz, merjen célokat kitűzni maga elé. Ha elhiszi, hogy küldetése van, sokkal könnyebb révbe érni, mintha a „majd csak lesz valahogy” hozzáállást választja.
Egyik kedvenc idézetem Milton Berle-től: Ha a lehetőség nem kopogtat be hozzád, csinálj magadnak egy ajtót!
