“Semmi nem lelkesít annyira, mint az írás”

Alexandrov Anna most fejezte be első évét az ELTE pszichológia szakán. Írói ambíciói már gyerekkora óta terelgetik a szerzővé válás útján, és az, hogy részt vehetett a nemrég lezárult Magyar Tehetségsegítő Szervezetek Országos Szövetségének tehetséggondozó programjában, megerősíti: jól csinálja, amit csinál. A program keretében mentort is kapott maga mellé a szintén irodalommal foglalkozó és szintén ígéretes tehetségként számon tartott Pallai Károly Sándor személyében. Annával hamarosan megjelenő első regényéről, írói érvényesülésről és az alkotás folyamatáról beszélgettünk.

Hogyan kezdődött nálad az íróvá válás folyamata? Tart még?

Már általános iskolás koromban is írtam mindenfélét, regényeket, novellákat, de általában nem fejeztem be semmit. Eljutottam két oldalig, aztán abbahagytam.

Addigra meg is untad?

Megvolt az ötletem, kitaláltam egy-két szereplőt, akikről el akartam mesélni valamit. A bemutatásuk után viszont elakadtam, mert nem tudtam, mi történjen velük és nem is volt igazán türelmem ahhoz, hogy befejezzem. Amikor belekezdtem a regényembe, melyen jelenleg is dolgozom, elgondolkodtam: milyen író az, akinek nincs egyetlen befejezett műve sem…? Az íróvá válás folyamatában egyébként nagy szerepet játszott az is, hogy édesanyám magyartanár, sokat beszélgettünk irodalomról és, hála neki, rengeteget olvastam, naplót is írtam.

Volt esetleg valami előképed az írói pályáról? Honnan merítettél ihletet a korai próbálkozásaidhoz?

Gyerekkorom kedvenc könyvei a Narnia krónikái és a Gyűrűk ura voltak, a sorok közt figyeltem, hogyan ír az egyébként nagyon különböző stílusú C. S. Lewis és Tolkien. Azt hiszem, én inkább Tolkien-es típus vagyok, aki újra és újra elővesz és átír mindent. Ma már nem mondhatnám, hogy példaképnek tartom őket, inkább archetípusaim vannak, többnyire történetszereplők, akikre hasonlítani szeretnék és akiket különböző helyzetekben előhúzok. A problematika, ami leginkább foglalkoztat és a könyvembe is beleszőttem, az, hogyan tudja az ember korlátlanul kifejezni a szeretetét a másik irányába és ugyanakkor hogyan tudja megvédeni magát. Ezekre is van egy-egy archetípusom.

Mesélj kicsit a készülő regényedről! Az alapproblémán túl mit osztanál meg róla előzetesen?

A kelta időkben játszódik, egy átmeneti intervallumban, amikor a rómaiak már elmentek Nagy-Britanniából, a szászok pedig még nem érkeztek meg. A történelmi helyzet csak a keretet adja hozzá, a szereplők akár ma is élhetnének, legfeljebb egy kicsit másképp viselkednének. Akkor kezdtem el írni, amikor pályaválasztás, egyetemi jelentkezés előtt álltam. Többségük tizen-huszonéves, keresik önmagukat, mindezt úgy, hogy egy, a miénkénél sokkal szigorúbb környezet bélyegét viselik magukon, ami keményen meghatározza, hogyan kell nőként, férfiként viselkedni. Próbáltam feltérképezni, milyen attitűdök léteznek a különféle helyzetekben.

A szereplők sokfélék, de valójában mindegyik belőlem származik, a főszereplő lány például az én rémült, félénk részemet képviseli. Az elejétől kezdve sodródik az eseményekkel és csak lassan jön rá arra, hogy ha nem veszi a kezébe a sorsát, mindenki ki fogja használni. Sokáig úgy gondoltam, ő az, akit teljes egészében magamról mintáztam, de rájöttem: valójában az a részem, akin leginkább felül akarok emelkedni. Persze van egy rakás másik szereplő, akiktől meg inkább tanulni akarok, hasonlítani is szeretnék hozzájuk, de próbálom úgy alakítani őket, hogy közben mégsem idealizált alakok legyenek, mindegyiknek meglegyen a maga hibája is.

Amikor leülsz megírni egy történetet, úgy írod meg, hogy már benne van az egész forgatókönyv a fejedben, vagy alakítod, csiszolgatod, esetleg a magad számára is rejtély, mi sül ki belőle?

Folyamatosan alakul. Ha azt a könyvet írtam volna meg, amit az elején elterveztem, nagyon egysíkú és nagyon unalmas lett volna! (nevet) Amikor elkezdtem, volt három darab szereplőm, akiket érdekesnek tartottam, róluk akartam írni egy történetet. A cselekmény maga körülbelül másfél-két év után kezdett rendesen kirajzolódni. Közben írtam jeleneteket, de még mindig nem tudtam, miről szól pontosan ez a könyv. Nemcsak a cselekmény, a szereplők is változtak – leginkább a javukra –, egy ideje többféle perspektívából nézem az egészet.

A szereplők jellemfejlődései mennyire követik a te jellem- vagy írói fejlődésedet?

Úgy érzem, kapcsolatban állnak. Már a saját környezetemben élő embereket is árnyaltabban látom, kevésbé gondolom azt, hogy mindenről én fogom megmondani a tutit. Mellette persze íróként is fejlődtem.

Ebben mennyire segített a mentorprogram?

Az aktívabb időszak már lezajlott, augusztusban lesz még egy találkozó. Tény, hogy sokat segített a fejlődésben, de inkább a praktikus oldalról megközelítve, tehát az írói foglalkozás, karrier területén. A mentorom, Pallai Károly Sándor átnézte a munkáimat, ellátott tanácsokkal – többek között arra is biztatott, hogy merjem kimondani: író vagyok. Érvényesülést is tanulhattam tőle, nekem erre volt most leginkább szükségem és körülbelül ezt is vártam a programtól.

Hogyan alkotsz?

Összességében rengeteget foglalkozom alkotással, rengeteget gondolkodom a regényemen, rengeteg vázlatom születik, de ahhoz, hogy ténylegesen alkossak – tehát leüljek és elkezdjek gépelni –, hatalmas akaraterőre van szükségem. Abban biztos vagyok, hogy a legtöbb jó dolog akkor születik, ha fogom magam és úgy izomból nekilátok. Ilyenkor addig írom, amíg tényleg nem tetszik.

Az egyetemen pszichológiát tanulsz, ezt a vonalat mennyire viszed bele az írásaidba?

Elég nagy mértékben, de abban nem vagyok biztos, milyen mélységig. Az írás miatt is jó, hogy pszichológiát tanulok, részben emiatt jöttem a szakra. Abban, hogy témát találjak, megismerjem az embereket, akikről írok, nagyon sokat segít.

A regényed ehhez mérten inkább a szereplők jellemábrázolására, a köztük lévő konfliktusokra koncentrál, nem annyira cselekményorientált?

Abszolút az előbbi az alapja. Egyben nehézsége is, hogy, miután megalkotom a szereplőket, a cselekményt hozzájuk kell igazítanom. Viszont a cselekmény mozgatja a helyzeteket, a szereplők pedig azokkal együtt mozognak.

Hogy látod az esélyeidet mint leendő elsőkötetes fiatal írónő?

Tudom, hogy nagyon kevesen élnek meg pusztán a regényeikből, de ha elgondolkozom azon, mivel foglalkoznék szívesen, akkor semmi nem lelkesít annyira, mint az írás. Az biztos, hogy soha nem fogom abbahagyni, még ha lesz is mellette egy másik diplomám. Nem tudom, mit kezdenék magammal enélkül.

Elképzelted már, milyen lesz a kezedben tartani a nyomdából frissen kijött, még meleg első regényedet?

Akkor leszek rá a legbüszkébb, ha pár hónap múlva újra elolvasom és arra gondolok, hogy ha valaki más írta volna, akkor is tetszene.

Kép: thewritewoman.com